Dóczi Szonja: Két magány között
A pékség ajtaja fölött megcsörrent a kis rézcsengő, ahogy az utolsó vásárlók kiléptek az utcára. Egy idős férfi két meleg kenyeret szorított a mellkasához, a mellette lépkedő unokája pedig türelmetlenül letépett egy darabot az egyik vekniből. A férfi mosolyogva rászólt, de nem vette el tőle. Mire a pékség ajtaja becsukódott mögöttük, odabent már kialudtak a fények. A kirakat előtt Luca állt mozdulatlanul. Nem az üveget nézte, hanem a pulton maradt utolsó kenyeret. A szél végigsimított az arcán, néhány hajtincset a szemébe sodort, de nem emelte fel a kezét, hogy félresöpörje. A távolban tompán megdördült az ég.
Luca még néhány másodpercig állt a kirakat előtt, aztán amikor odabent az utolsó fény is kialudt, lassan továbbindult. Nem nézett vissza. Tudta, hogy a kenyér ott marad mögötte, neki pedig ugyanúgy üres kézzel kell továbbmennie. Az utca végén egy papírdarabokat kergető szélroham csapott végig rajta, és a lány ösztönösen összehúzta magán a kabátját. A zsebébe nyúlt. Ujjai néhány apró, hideg fémdarabot érintettek. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán lassan visszahúzta a kezét. Az első esőcseppek már sötét foltokat hagytak a járdán. Az emberek sorra eltűntek az ajtók mögött, a buszok elhaladtak mellette, de egyik sem állt meg, hogy felvegye. Csak ment tovább az üres utcán, miközben a távolban egyre közelebbről felelgetett egymásnak az ég és a föld.
A temető kapuja lassan nyikordult meg Luca keze alatt. Egy pillanatra megállt előtte, mintha még most is engedélyt kérne attól a helytől, ahová mások csak emlékezni jöttek. Odabentről nedves föld illata áradt. A sírkövek között végigfutott a szél, meghajlítva a virágok szárát. Luca nem akart továbbmenni. Az eső egyre sűrűbben hullott, kabátja percek alatt átázott. A ravatalozó oldalánál meglátott egy fedett részt, ahol a fal és a tető valamennyire felfogta a szelet. Odahúzódott. Leült a hideg kőre, hátát a falnak támasztotta, és térdét felhúzta maga elé. A villám egy pillanatra nappali fénybe borította a temetőt, majd újra sötétség ereszkedett mindenre. Luca lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha csak várna valakire.
Ilona néni már majdnem elérte a temető kapuját, amikor az eső igazán rákezdett. Visszanézett még egyszer a friss virágokra, amelyeket a lánya sírjára vitt, aztán elindult volna hazafelé. A ravatalozó mellett azonban megállította valami. Először csak egy árnyékot látott a félhomályban, egy vékony alakot, aki összekuporodva ült a fal mellett. Aztán a villám fénye egyetlen pillanatra megvilágította a lány arcát. Ilona kezéből lejjebb ereszkedett az esernyő. A szíve olyan régi fájdalmat érzett, amelyről már azt hitte, megtanult együtt élni vele.
– Hanna…? – szakadt ki belőle halkan a név.
Luca összerezzent, és felnézett rá. Egy ideig csak nézték egymást a zuhogó eső hangjában.
– Sajnálom… – mondta végül Luca rekedten. – Nem Hanna vagyok.
Ilona néni sokáig nem válaszolt. Csak tovább állt ott az esőben, kezében az összecsukott esernyővel, és nézte a lányt, akinek az arcán már nem lehetett megkülönböztetni az esőcseppeket a könnyektől. Aztán lehajolt, felvette a földről elejtett virágcsokrát, és letörölte róla a vizet a kabátja ujjával.
– Tudhattam volna – mondta végül csendesen. – Hanna nem jön vissza. Ezt már régóta tudom.
Luca lesütötte a szemét. Nem tudta, mit kellene mondania egy olyan embernek, aki egy halottat látott benne.
– Mennem kellene… – suttogta.
Ilona azonban megrázta a fejét.
– Ebben az időben? Hová?
A kérdés egyszerű volt, mégis nehezebbnek bizonyult minden válasznál. Luca kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta szó. Ilona csak nézte őt néhány pillanatig, majd közelebb lépett.
– Gyere velem. Csak ma éjszakára. Reggel eldöntöd, hogyan tovább.
Luca bizonytalanul nézett rá.
– Nem akarok gondot okozni.
Az idős asszony halványan elmosolyodott.
– Kislányom… a házamban már régóta csak a csend okoz gondot.
Az ösvény a temető mögött kezdődött, és néhány perc alatt elnyelte őket az erdő. Az eső tompán dobolt a lombokon, a szél pedig időről időre végigsuhant a fák között, mintha valaki láthatatlanul követte volna őket. Ilona egy régi elemlámpát tartott maga elé, de a fénye alig ért tovább néhány lépésnél. Minden száraz ág reccsenésére összerezzent, ilyenkor önkéntelenül Luca felé pillantott, aztán gyorsabban indult tovább. A lány némán követte. Egyszer lehajolt, felvette az asszony kezéből kicsúszott elemlámpát, amelyet egy gyökérben megbotolva ejtett el. Ilona halkan megköszönte, de a hangja olyan halk volt, hogy szinte elveszett az eső zajában. Amikor a fák közül végre előbukkant egy apró, meleg fényű faház ablaka, az idős asszony vállai lassan elernyedtek. Megállt egy pillanatra, mintha csak most merne igazán levegőt venni, aztán csendesen megszólalt:
– Megjöttünk.
A faház ajtaja halkan nyekkent, amikor Ilona kitárta. Odabent a levegőben száradó levendula és régi fenyőbútorok illata keveredett. A kandalló fölött megállt az idő; egy régi falióra lassú, egyenletes ketyegése töltötte meg a szobát. Luca tétován lépett beljebb, nehogy sáros cipőjével nyomot hagyjon a gondosan felsúrolt padlón. Ahogy körbenézett, tekintete egy fényképre tévedt. A falon egy mosolygó férfi állt átölelve egy fiatal nőt, közöttük egy kislány nevetett a fényképész felé. A kép sarkába fekete szalagot tűztek, alatta a komódon egy gondosan letisztított mécses és egy félig elhervadt fehér liliom állt. Ilona észrevette, hogy Luca a képet nézi. Nem fordította el, nem takarta el. Csak odalépett, ujjbegyével végigsimított a papíron, mintha ezzel a mozdulattal még egyszer megérinthetné azokat, akiket az idő már régen elvett tőle. Aztán hangtalanul a konyha felé indult vizet tenni a tűzhelyre.
A víz halkan zubogott a teáskannában, a kandallóban pedig apránként életre kaptak a lángok. Luca két kézzel fogta a bögrét, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, vele együtt ez a pillanat is szertefoszlik. Odakint a szél még nekifeszült a faház falainak, az eső ágakat sodort végig a tetőn, de idebent már nem ért el hozzájuk. Ilona egy vastag gyapjútakarót terített a lány vállára, aztán helyet foglalt a vele szemközti karosszékben. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Nem volt rá szükség. A kandalló fénye időnként megcsillant a falon függő fényképen, majd továbbsiklott Luca fáradt arcára. Ilona észrevette, hogy a lány szemei végre nem az ajtót figyelik, hanem apránként lecsukódnak. Elmosolyodott. Olyan mosoly volt ez, amely hónapok, talán évek óta nem talált utat az arcára. Odakint tovább tombolt a vihar, de a kis faházban azon az estén két összetört élet csendben vigyázott egymásra.