Hűvös szél fúj. Belém kap. Megperdít. De tartanak. Nem eresztelek. Körbevesznek. Ők is mind rezegnek: nem eresztünk, nem eresztünk. Hozzám érnek, ahogy a szellők átsuhannak közöttünk. Jön a fény, de nem éget, mert ők körülöttem vannak. Aztán jön a nagy árnyék. Esőcseppek peregnek. Az ereim kitágulnak. Körülöttem felsóhajtanak. Madarak költöznek közénk, hangjuk rátelepszik az ágakra. Amikor jön a sötét, elhalkulunk. Zöld ereink a mélybe futnak, ahol minden hideg és nedves. Az odavezető út öregebb nálunk, vastag, kérges. Mi mind belé kapaszkodunk, és benne összeérünk. Megtart minket, etet, növeszt.
Aztán a fény máshogy tér vissza. Éget. Ti pedig már nem vagytok zöldek. Hiányzik egy árnyék. Már nem érezlek titeket. A szél is csapkod. Megfeszülnek az erek. Néhányatok eltűnt. Hova lettetek? A nagy árnyék ránk borul, elázom és reszketek. Mire elvonul, megint kevesebben vagytok. A szél átsüvít rajtunk. A madarak már nem jönnek, és nehéz elhalkulni a sötétben.
Lelassult minden.
Elfogy a zöldem, így már egy vagyok közületek, és mégis más. Lazulnak az erek, gyengül az áramlás, nem bizsergek. Nem maradt, aki hozzám érjen, és lassan én is engedek. Egyre kevesebb köt már össze. Alattam vagytok mind. Ragyogtok a fényben. Mind más színben. Oda tartozom én is. Hallom, ahogy suttogtok a szélben: „Gyere! Gyere!” A fuvallat megemel, de még csak tépni tudna. Majd a mélyből lassan elér az üzenet. Itt az árnyék. Jön az eső. És én elengedek.
Nincs, aki tartson. Nincsenek körülöttem. Nincs szél. Az ereim egyben tartanak.
Veletek vagyok megint.
Meleg van, nedvesség. A lent kemény. A fent tágassá vált. Ahonnan jöttem messzi. A nagy árnyéknak alakja van, vándorol. Vannak, akik más alakot rajzolnak az égre. Sokan még ringanak a fán, és az én hangom is tovaszáll: „Gyere! Majd én tartalak!”
A sötét most lent ér. Egy levél mellém hullik. Az alakja más, mint az enyém, de a színei az enyémből valók, őt is erek hálózzák. Esik. Majd fény lesz felettünk újra. Valami átfut rajtam, csiklandoz, belém akad. Apró szúrások a széleimnél. Mielőtt még felszáradna a világ, lassú, nyálkás, sűrű hidegség kúszik fel rám. Nehéz tartani, száradok én is, hozzám tapad, húz, és halkan egy ér megpattan alatta. Tompa fájdalom, míg a fény elszürkül, azután sötét szelek bújnak át rajtam.
A sötétséget fény követi, de nem melegít. Már alig érezlek titeket, és mégis még hallom zörgésetek.
Zsugorodom. Száraz vagyok és erőtlen.
A nagy árnyék már elárasztja a fentet. A szél már nem simogat, belém vág.
Alattam minden kihűl.
Kiszívnak és megemésztenek.
Ahogy én is tettem.
A fény tompa szürkeség. Néha még meleg fátyol. Idővel a szél is karcol. Hideg nedvesség feszít belül. Nehéz a világ. Messze vagytok. Ropogok. Török. Zörgéssé halkulok.
Jön a fény. Eláraszt a víz. Meleg van. Bizsergek. A széleim súlytalanságba vesznek. Összeérünk újra. Leülepszünk. Feloldódunk. Minden újra hideg és nedves.