Hazaért. Fáradtan ledobta az asztalra az álarcát. Minden egyes nappal nehezebben tudja levenni, egyre jobban bele nőtt a bőrébe, a részévé vált.
Milyen hihetetlenül fáradt a szívem! Mintha legalább 1000 éves lenne! – sóhajtott egy nagyot erre a nehéz gondolatra.
Sokáig meredt maga elé szomorú szemeivel, majd a zsebéhez kapott.
– Istenem! A lelkem! Elhagytam. Egészen idáig súlyosan húzta a zsebemet, és most nincsen meg. Olyan sokáig nem foglalkoztam vele, hogy már fel sem tűnt, hogy itt van, csupán néha húzott kicsit jobban a súlya.
– Hát ezt is elvesztettem. Tényleg nem maradt semmim.
Szomorúan ült a fotelben, és csak bámult maga elé.
Hirtelen kopogtak az ajtón.
Egy csupa mosoly, nagy, tiszta szempár volt volt az egész gyerek, aki ott állt előtte kicsit toporogva.
– Ne haragudj! – szuszogta kifulladva.
– Azt hiszem, ez a Tiéd. – kis kezeivel óvatosan tartotta az elveszett lelket, de közben a súlya alatt remegtek a karjai.
A felnőtt férfi meglepetten nézett rá, leguggolt hozzá kíváncsian.
– Idáig cipelted ezt a hatalmas súlyt? Hogyan bírtad el?
– Tudtam, hogy nagy szükséged van rá. Nem élhetsz nélküle. Nem volt választásom. Láttam szegényen mennyire elveszett, és azt gondoltam, Te még elveszettebb lehetsz nélküle.
A nagy komoly felnőtt könnyei hullottak, ahogy a kisfiú előtt guggolt, majd szeretettel megölelte. Addig szorította, amíg újra a részévé nem vált.
Egyek voltak. A kisfiú és a férfi, csak néha elvesztették egymást az élet viharaiban.
