A város utcáit sűrű, gomolygó köd ülte meg, s a harangok utolsó kondulásai már rég elhaltak a kőházak között. A főtéren, ahol néhány órával korábban még emberek százai tolongtak, most csak a szél kavarta fel a szürke hamut. A máglya helyén vörösen izzó parázs pislákolt, mintha maga az ördög hunyorított volna fel vörös szemeivel a macskaköves utcákon járó, néhány sötétségbe burkolódzó alakra.
Savatier bíró más napokon kifejezetten kedvelte ezt az órát. A késő esti némaságban a világ egyszerűbb helynek tűnt, nem kellett szavak és tettek súlyát mérlegelnie, élet és halál között döntenie. Vagy az álszentekről. Márpedig a bíró egy hazug embernél csak azt a hazug embert vetette meg jobban, aki nálánál ravaszabbnak gondolta magát.
Azon az estén azonban a csend nem hozta magával az áhított nyugalmat. Dolgozószobájába lépett, amikor a fal mellett álló óra nagyot kondult, és a bíró akaratlanul is összerezzent. Mintha a főtéren magasodó templom robosztus bronzharangja szólalt volna meg, hogy, mint dögkeselyűket, összehívja a város polgárait a hajnali kivégzésre.
Savatier megcsóválta fejét, a régi időmérő szerkezetet átkozva háborgó elméje helyett.
Fáradt tekintetét végighordozta a szobán, a tekintélyt parancsoló íróasztalon katonás rendben sorakozó iratokon, a vaskos könyvek alatt rogyadozó polcokon, végül pedig a nehéz bársonyfüggönyökön, amelyek a kandallóban lobogó tűz fénye nélkül teljes sötétségbe borították volna a szobát.
Savatier bíró mély sóhajjal, fázósan ült le a kandalló elé.
A vádak szerint az ez évi termés pusztulását, a folyó kiöntését és két tehén kimúlását is az asszony okozta. Voltak, akik esküdtek rá, hogy több alkalommal is fekete macskával látták a város utcáit járni. Mások szerint ártó füveket és mérgező bogyókat gyűjtött az erdőben az éj leple alatt. Megint mások azt vallották, túl sokat tudott a városban pusztító nyavalyákról és azoknak gyógyításáról.
A bíró alighanem szóról szóra tudta volna idézni minden szemtanú vallomását.
Ugyanakkor arra is tisztán emlékezett, hogy ugyanaz a boszorkánysággal vádolt asszony minden vasárnap az első padsorban ült az istentiszteleten. Hogy amikor a városi árvaház tetejét elvitte a vihar, elsőként ajánlott fel pénzt a helyreállítására. Hogy még a máglyán állva is megcsillant a tűz fénye a nyakában függő aranykereszten.
– Az ördög sokféle álarcot ölthet. – mormolta maga elé magyarázatképpen, ismét a tűzbe bámulva.
A lángok kissé fellobbantak, vöröses fényt vetve a szobára, a férfi pedig ismét összerezzent. Képzelete játszott vele, vagy a tűz valóban nőni kezdett, olyannyira, hogy a lángok már a padló márványköveit nyaldosták?
Épp ilyen tűz volt az is. Eleinte lassan kúszott fel a száraz fára, majd egyre magasabbra csapott, mintha magát az eget akarta volna egyszer s mindörökre eggyé olvasztani a pokol égő katlanával. Pusztító és könyörtelen tűz volt az, felemésztve vétkest és ártatlant.
Savatier vonásai hirtelen megnyúltak a vörösesfehér fényben, és riadtan hőkölt hátra székében, ahogy a lángokból lassan egy alak körvonala rajzolódott ki.
Lobogó ruhája szikrákból szőtt fátyolként hullámzott, mégis kétségtelenül ember formájú volt.
Épp úgy állt ott a lángok között, mint amilyennek a bíró a tárgyalóteremben látta: szelíd, mégis izzó tekintetű, egyenes tartású. Csendes, de a szeme végig rá szegeződött.
A bíró felállt székéből és hátrált egy lépést.
-Távozz, pokol szülötte! – mondta rekedtesen. – Nem vagy valóság!
A férfi, szemeit összeszorítva, megrázta a fejét, magában némán rimánkodva, hogy a látomás váljon ártalmatlan köddé, mire újra a tűzbe bámul. Hiszen, ha a vádlott asszony bűnösnek találtatott, az ítéletet végrehajtották, miért kísérti őt eme látomás, miért nem talál nyugodalmat végre az asszony lelke, vagy ég tovább örökké a pokol tüzében?
A bíró félve nyitotta ki a szemét. Az asszony képe csakugyan eltűnt, helyette azonban sorra izzott fel azé a tizennyolc másik ártatlané, akiket ő küldött máglyára.
-Nem. – rázta meg a fejét Savatier. – Nem ártatlan. A törvény és a Korona nevében bűnösnek találtatott… –
Ahogy a tűz lángjai egyre magasabbra csaptak, az arcképek sebesen változtak, azonban a tekintetük ugyanaz maradt.
A bíró hátán a hideg futkosott, mert gyűlölet vagy harag helyett csupán egy néma kérdés rajzolódott ki perzselő pillantásukban.
Ha egyszer tévesen ítélt egy téves elv miatt, miért ne volna lehetséges, hogy tizenkilencszer is megtette?
Tizenkilenc máglyára küldött ember sorsa nyomja a vállát, tizenkilenc biztosnak hitt döntés tűnik egyszerre értelmetlennek, hiszen mi okból féljük a boszorkányt és nem pedig azt, aki élve küldi máglyára?
A bíró visszarogyott székébe, tenyerét a homlokára szorítva, ahogy elméjében akár a forgószél váltakoztak a halálra ítéltek képei.
-Elég! – Savatier hangja megremegett, ahogy a kétségbeesett kiáltás elhagyta torkát.
A forgószél egyszeriben elült.
A tűz újra békésen lobogott a kandallóban, amint a férfi ráemelte fátyolos tekintetét. Egyedül az ő zihálása törte meg a csendet, ahogy székében összekuporodva meredt a lassan parázzsá csituló lángokra, amelyek között mintha egy pillanatra egy apró aranykereszten csillant volna meg a fény.
