Tisztelet – Reldof Tahil negyven perce – Iszonyat – Műtét a pajtában

Összes megtekintés: 967 

Stephen Curtis (25)

Tisztelet

Az Univerzum hatalmas. S mily parányiak tűnünk benne mi emberek, vagy akár a tőlünk sokszorta nagyobb élőlények is, vagy akár még a legnagyobb csillagok, sőt galaxisok is. Ez mind, s minden anyagi egészen elenyészőnek hat ebben az abszolút végtelen masszában. Nem csoda hát ha Isten időről időre kijelöl lényeket ebben a sötét egyedüllét tengerében , hogy hordozzák a fényt s segítsenek és oltalmazzák a nálunknál gyengébbeket.
Ilyen faj volt a Vének kilence. Ősi nép. Nem is igazán lehet őket se népnek, se fajnak nevezni. Hiszen mindig is csak kilenc létezett belőlük. Egy távoli bolygórendszer kilenc lakható bolygóján. Azaz bolygónként egy.
Egyedülálló testet öltött alakjai voltak ezek a lények a teremtő isteni erőnek, kik az adott bolygók védőszentjei voltak már évezredek óta.
A népek nekik tulajdonították a bolygók védőburkait, a nyugvó és földrengésmentes éveket, a jó termést, a tiszta iható vizeket és még sok minden mást.
Bolygónkén egy volt belőlük. A tiszteletnek és a félelemnek legnemesebb keveréke övezte őket. A népek istenként akarták volna tisztelni őket, de a Vének kilencének egyik tagja sem engedte ezt meg, emlékeztették az embereket arra, hogy ők csak eszközök, akik már csak puszta létezésükkel is segítenek. Akit tisztelni és szeretni kell az csak is az egy igazi isten. Így hát ők visszafogott életet éltek, barlangban laktak mind a kilencen, mert a népeknek nem engedték, hogy hatalmas fényűző palotákat építsenek a számukra. Az emberek nem tudtak mást tenni, így hát a Vének barlangjai köré építettek színpompás városokat, dísztereket, felhőkarcolókat, minareteket, gigászi boltíves gádorokat, melyekre szükség is volt az évente megrendezett ünnepségeken. Ezeknek alapjául az szolgált , hogy a Vének Mind a kilenc tagja évente csak egyszer jött elő a barlangjából, hogy megmutatván magukat áldásukat adják a bolygók népeinek. Előjövetelük az év ugyanazon napján, órájában és pillanatában történt mind a kilenc bolygón s csak pár percig tartott. Arra a pár percre mindenki elhalkult, és örömtől könnyezve átszellemülve nézte egy-egy Vén minden egyes mozdulatát. Erre kellettek a barlangok köré épült hatalmas terek és színpompás tornyok s lebegő erkélyek, hogy minél több ember részesülhessen ezekből az áldásos képekből. Erre a néhány percre minden űrhajós forgalmat leállítottak a kilenc bolygó között s mindenki még a dokkokban, távoli hegyekben, sivatagban és fent lebegő űrkompokban is a jelenést közvetítő kijelzőkre tapadt. Az ezelőtt lévő három és az ezt követő három napot ünneplés, karnevál ölelte át a tereken, utcákon, mezőn, űrtámaszpontokon, tehát mindenhol. Aztán eljött az a szomorú éve az emberiségnek, s még szomorúbb az adott bolygónak, hogy a főpapok által megjósolt percekben az egyik Vén nem jött elő a barlangjából. Sőt többé már sohasem jött elő… meghalt.
Csönd, gyász, könnyek. Csönd.
Aztán pedig kétségbe esés, hogy mi lesz a bolygó légkörével, termésével, vizével, hogy lesznek képesek a Vén nélkül létezni. Sajnos a tiszta töretlen tisztelet- sokak szerint babona- a Vének kilence iránt eddig tartott. Nem csak azért mert, mindenki azt hitte, hogy halhatatlanok, hanem miután a termés ugyanolyan bőséges volt. A víz kristály tiszta, a levegő egészséges, sokan azt gondolták, mindezek az öregek nélkül is így lenne. Fölösleges felhajtások voltak az eddigiek?
Eljött a következő év. S újabb gyász. Elmúlt a második Vén. Meghalt. Innentől a gyászt már ellensúlyozta az emberek lelkében a csalódottsággal vegyes túlzott magabiztosság és gőg, hogy vének nélkül is megállják a bolygók a helyüket. Fura mód sokan haragudtak már a Vénekre, és többé nem tisztelték őket annyian. A népek züllöttek. Csak a főpapok s néhány igaz hívő maradt meg régi hitében.
Évről évre hunytak el a vének.
S elérkezett az utolsó Vén ideje.
S ott álltam én a több ezer éve emelt hatalmas boltíves árkádok alatt, melyet bolygóm népe emelt réges-rég a mi Vénünk tiszteletére.
Ott álltam én a z utolsó szűz lány, kit áldozatul vezetnek most a Vén színe elé. Sok-sok idő multával, hát én zárom elődeim sorát, mint áldozati bárány. Azért utolsóként, mert – bár sokan reméltük az ellenkezőjét- tudtuk, hogy ugyan úgy ahogy a másik nyolc Vén elpusztult, Ő is el fog.
Nem ecsetelem, milyen előírások szerint éltem és tanítottak, mióta megtudtam, hogy én leszek az egyik „áldozat”, ami sokak számára a megváltást jelentette, noha senki sem tudta, hogy a Vének mit tesznek áldozataikkal. Belém is sikeresen belémnevelték, hogy ez megtiszteltetés. S valóban úgy vonultam be az – engem egy óriási karámra emlékeztető- térre a barlang elé, hogy én ezzel az embereknek jót teszek.
Hatalmas tömeg kísért odáig, no nem azért mintha olyan sokan sajnáltak volna, hanem mindenki kíváncsi volt a Vének hosszú és virágzó életútjának legvégső gyászos aspektusára.
A kaput becsukták mögöttem. A tömeg a tornyok lelátóin, a köralakba épült erkélyeken és csarnokok ablakain át illetve a rám és a barlangszájra szegezett sok-sok kamerán át lélegzet visszafojtva figyelt.
De a Vén nem jött elő.
Nekem azt tanították, ez esetben lassan közelítsem meg a szent barlang száját. Hát így tettem. Féltem. Kíváncsi is voltam. Megálltam ott ahol a tűző nap még érte az arcomat, de tőlem egy lépésre már a természet ellenes sötétség uralkodott.
A sötétben két zöldes ragyogás tűnt elő, úgy két méter magasan. Aztán egyre erősebben kezdett izzani és kiszélesedett. Nem tudom miért, de közelebb léptem. S megláttam Őt. Szörnyen hatalmas volt. Még így is, hogy feküdt. Csak körvonalait vehettem ki, de ijesztő volt. Kezére fektetve fejét hevert a porban és nehézkesen szuszogott. Elfogott egy érzés, amit édesanyám halotti ágyánál éreztem az utolsó óráiban. A Vén haldoklott. Mereven néztünk egymás szemébe, egyszerre felkavart és megnyugtatott. A szemének ragyogása át és átjárta csupasz lelkem.
Egy szót sem szólt, mégis éreztem gondolatait a fejemben: hogy elmehetek, és küldjem be a főpapokat.
Mereven álltam, elzsibbadva. Nem fogtam fel. A hang erre türelmesen megismétlődött fejemben, s hogy nyomatékot adjon gondolatának fölemelte hatalmas kezét, és kifelé mutatott a barlangtól messze, a kapu mellett álló főpapok felé. A keze épp csak kiért a fényre, a tömeg örömittasan felzúgott, éljenzett, de a kéz leesett nem bírván tartani a gazdája, s visszahúzta. Csönd. A papok is hallhatták gondolatait, vagy érthettek ebből az intésből, mert nyomban elindultak felénk.
Én tétován még mindig a Vén szemeibe bámulva értetlenül kiaraszoltam. Nem tudtam, szégyelljem-e magam vagy örüljek. Csak mikor a papok elszaladtak mellettem be a sötétbe, akkor fordultam meg a kapu felé, s másra nem is emlékszem, hogy hogy támolyogtam vissza a döbbent emberek közé, akik leültettek.
A barlangot megrázó hatalmas robbanásra eszméltem fel, mely maga alá temette a papokat is. Rohant mindenki segíteni, hátha túlélte valaki, vagy hátha vethetnek egy végső pillantást az utolsó Vén szent holttestére.
A legfiatalabb pap élte csak túl, s éppen mellettem vezették el takaróba bugyolálva az orvosok, mi egymásra pillantottunk, más volt a tekintete, mint amit megszoktam, ismerős mégis idegen ragyogás égett benne. Elmosolyintotta magát majd tovább ment. Ott ültem egyedül a kavargó zavarodott tömegben, s rádöbbentem, hogy a láng a pap szemében az utolsó vén szemének izzásával volt azonos. A Vén lelke egy új, ifjabb testbe költözött át. Megmaradtam áldozati mivoltomban, mert ez a pap, a szerelmem volt.
Rádöbbentem, hogy a vének egyáltalán nem tűntek el. Talán testük elöregedett. Vagy talán – bár kommunikálni egymással soha nem tudtak, hacsak telekinetikus, vagy gondolatolvasás útján-közös megegyezéssel arra jutottak, hogy eleget tanítottak, óvtak minket, s ideje mi magunknak helytállnunk. A Vének tehát megújulva köztünk járnak, csak várnak. Várnak, hogy mikor züllünk a tiszteletlenség és erkölcstelenség mocsarába, hogy újra segíthessenek. S várják, hogy mikor döbbenünk rá végre, hogy az univerzum bár hatalmas, mi benne élők még hatalmasabbak vagyunk, hisz nemzedékről nemzedékre, minden lélek állandóan megújulván egybeforr az Egésszel, hisz a világ titka ebben rejlik: hogy nem állandó, nem biztos, nem stagnál, nem egyhangú. A mindenség és Isten örök változó, az örökké megújulni tudó. De még is mindenben és mindenhol egyazon szikra ragyog…

Reldof Tahil negyven perce

Hitler utoljára hagyta el a kis puritán földalatti bunker tárgyalótermét. Jól bevett szokásához híven- nem szerette, ha a háta mögött vannak, kivéve ha ellenfelekről van szó, noha kifejezetten említették neki a propagandistái, hogy legalább a közszereplései során hagyjon fel ezzel a paranoid szokással, mert hát a führernek még is csak elől kell mennie mindenhol. Idővel ezt meg is fogadta. Sajnos a közvetlen csatatéren való ütközetekbe már nem ültették át ezt a filozófiát.
A fal mentén álló katonák mind tisztelegtek, hirtelen a führerre pillantva mindegyikükön kiütközött a döbbenet. Ugyanis fegyver csöve nyomódott Hitler halántékához. Ő maga látta amint, az árnyékból kiválva egy huszonéves hosszú fekete hajú svájcisapkás férfi a háta mögé surran, s pisztolyt szegezett a halántékához. A katonák nem mozdultak, még csak elő sem vették fegyverüket. A szürke szakmunkás felöltőben és nadrágban Hitler mögé surranó alak már vonszolta is vissza a vezért, be az ablaktalan tárgyalóterembe. Már az ajtóban jártak, amikor Hitler görcsösen elordította magát. – Maguk marhák, lőjék le! Mire várnak még?!- De a kutya módon hűséges katonák csak remegve összenéztek, de fegyvert egyikőjük sem ragadott, csak a terem másik végében álló magasabb rangú tisztekre pillantgattak tanácstalanul. Ők meg ugyan olyan ötlettelenül vissza rájuk. Nem lőhettek, hisz ezzel szeretett vezérük életét kockáztatnák. Egy másik hang, a túszejtő szinte már barátságos hangja hallatszott ekkor a tárgyaló felől. – Egy rossz mozdulat, és diktátor nélkül marad ez a szégyenletes bagázs!- Azzal még rántott egy utolsót a führeren és már bent is voltak a kis szobában, s Hitler rémült ábrázata előtt bevágódott az ajtó, elzárva őt hű alattvalói védelmező acélizmai és vérivó karabélyaitól.

Már legalább félórája bent voltak, a robbanás biztos, hangszigetelt teremben húsz méterrel a földfelszín alatt.
Hitler a fal tövében kucorgott gyűröttre sírva kifejezéstelen, vagy inkább kegyelmet nem ismerő mindig szigorú pofázmányát. Térdére hajtott fejjel nyöszörögve válaszolgatott túszejtője számon kérő kérdéseire.
– Különben is ki vagy te?- Int Hitler fel sem nézve a terem másik vége felé. – Még csak katona sem vagy, gondolom a gúnyád alapján. Mi vagy te? Valami egyszerű kétkezű munkás. Kovács? Nem. Festő, az lehetsz. – Szipogva öltönyébe törli orrát – Ja, egészen biztos festő vagy. Egy vidéki sehonnai kis mázoló honnan veszi a bátorságot, hogy, hogy… számon kérje szeretett führerét? Túszul ejtettél, s arról faggatsz, hogy miért írtok más népeket? Azt kérdezed, hogy miért öntözöm saját vérével saját otthonaik földjét idegeneknek. Hogy miért?- ordítja hisztériásan Hitler. – Hát tudod miért? Semmiért, nincs rá semmiféle racionális igazi okom. – hüppögve még jobban összekucorodik a csupasz betonfal tövén. – Kérded, miért küldök máglyára gyermeket, asszonyt és öreget egyaránt? A semmiért. Igazad van, az Isten verje meg, igazad van…- zokogja.
– De tudd meg, van itt bent egy erő- folytatja a mellkasát dörzsölve-, ami feszít és nem hagy nyugodni, hajt előre a dicsőség oltáráig a – mások szerint- túlzott patriotizmustól megrészegítve. S mindezt ősi dalokra, mesékre és az univerzum – élén az árjákkal- szükségleteire hivatkozva. A tömeg hangja, igen az. Az ami még olajozza is ezt a gépezetet, tudod!? Egy-egy jó helyen, jó időben elejtett szó, és már ember százak követnek az ámokfutásomban. Tudom én jól, sokan eszelősnek és elborult elméjűnek gondolnak, de mit tehetnék. Hajt előre. Az ilyenek mint te, sohasem tudod meg, fejlődnöd kell hozzá, hogy megérts. Ne adjatok nekem igazat, de értsetek meg, s már győztem is .- Zengi Hitler immár bizonytalanul felállva. Kihúzza magát, ünnepélyesen letörli könnyes taknyos pofáját.
– De végül is barátom, még mindezek fényében sem vagyok igazolva valóban rémséges tetteimért és terveimért. Igazad van, hogy szörnyeteg vagyok, s voltam. Bármiféle transzcendetális sugallat sem jogosít fel senki ember fiát, hogy gyalázatba és romlásba taszítson ártatlan zsidókat, cigányokat vagy bárki más embereket. Meghasonlottam önmagammal, látom már. S ennek oka van. Igen, elérted…,
itt van amit akartál. – ekkor ünnepélyesen megigazítja gyűrött ruháját, kihúzza magát, s a távolba réved. – Ünnepélyesen belátom, hogy eddigi tetteim egy beszámíthatatlan eszelős toporzékolása volt a világ hadszínterén. A kevélység és háborodottság véres függönnyel takarják néha előlem a valóságot. A te kérdéseid és az eszméim által gyötört világ érvei meggyőzetek ez alatt a szűk negyven perc alatt, hogy hibáztam. Szavaid meggyőztek, hogy amint innen kilépünk, visszavonjam pokoli rendeleteimet, s igyekezzek jóvátenni istentelen bűneimből amennyit csak időmből telik. Esküszöm. – Hitler befejezve túszejtőjéhez intézett monológját bizonytalanul megindult az ajtó felé, de félúton visszafordult. – És köszönöm, hogy ráébresztettél gyengéimre…. igyekszem mihamarabb a magját is kiirtani magamból ezeknek. – Majd lassan kinyitotta az öt centi vastag acél ajtót. Kint már orvosok és tisztjei aggódó tekintete várta. Ő maga megnyugtatóan feltartott kézzel, és mosollyal a kisírt arcán lépett ki a teremből. – Semmi baj, semmi nem történt, minden a legnagyobb rendben. – mondta a tányérsapkás aggódó kutyafalkának. Arca viszont a pillanat tört része alatt árnyékba borult, és szinte visítva ordította megpördülve a még nyitott tárgyalóterem felé mutogatva remegő kézzel: – De azt a kutyát azonnal lőjék szitává, parancsolom! Most!
Ekkor Hitler tisztjei legalább annyira csodálkozón néztek vezérükre, mint háromnegyed órája. A katonák aggódva benéztek a terembe, majd Hitlerre.
– Tűz! Azt mondtam tűz!- acsarogta tisztjei gyűrűjében Hitler. Egyikőjük a katonákhoz fordult.
– Hallották a parancsot! Tűz! – intett a tárgyaló felé a tiszt. A kiskatonák meg zavartan előkapták fegyvereiket és szinte célzás nélkül tüzeltek, be a terembe. Öt centi sok, annyi felület nem maradt lyuk nélkül odabent.
– Most végleg leszámoltam veled!- mondta Hitler. Elégedetten hátraarcot vágott, s döbbent csendtől
kísérve elrobogott. Ezután a tisztjei benéztek a szétlőtt tárgyalóba, ami teljesen üres volt. Nem is számítottak másra. Hisz Hitler vezérük, egy maga volt bent végig, összezárva a lelkiismeretével. Fejéhez fiatalkori énje szegezett fegyvert. Talán ha több ilyen beszélgetésre került volna sor, ma jobb lenne a világ. De egy valamiben igaza volt. Egy eszelős volt, aki meghasonlott önmagával. És a hülyeség ragadós. S ennek mindig az ártatlanok isszák meg a levét.

Iszonyat

Már megint ott voltam.
Ugyanott álltam a várostól távol eső, valamiféle iszonyatos rontástól és150 év még rettenetesebb emlékeitől roskadozó ház előtt. Este volt már s az egyetlen fényforrás az autónk műszerfalának kijelzőinek beteges pislákolása. Az akkumulátor már lemerülőben volt. Nem csoda, hisz tegnap éjszaka óta ott áll nyitott ajtókkal a bejárattal szemben. Ugyanis itt hagytam, ahogyan a barátomat is, az örök vidám géniuszt és feltalálót, aki kifejlesztette az elektromos ellátását házának és saját építésű autójának is.
Szégyellem magam, mert a tegnap esti iszonyat keltette félelem úgy csontjaimig hatolt,hogy hátra se néztem, az autó beindításának is csak egyszeri hiábavaló próbálkozása után rohantam az autóút felé. Rohantam, s őt itt hagytam. Már nem is tudom, hogy a nyöszörgéssel kevert sikoly, mely tegnap este óta visszacseng a fülembe, azt a házba besiető barátom vagy én hallattam, vagy netán a kúszó rettenet mely a nyomomban loholt a hatalmas elvadult birtokon keresztül.
De most itt vagyok. Igaz egy nappal később, de itt vagyok. Tudom ez nem mentség. Azóta százszor is megkínozhatta és megölhette társamat az a… valami… Kellett egy nap, hogy összeszedjem magam, s valami normális fegyvert és feltaláló barátom műhelyéből egy lámpást magamhoz vegyek.
Leguggoltam. A kékezüst teliholdfényben mintha mozgást láttam volna a roskatag veranda túloldalánál. Imádkoztam, nehogy felhők ússzanak a Hold elé, mert lámpák ide vagy oda, így azért még jókora területet szemmel tarthattam.
Még egyet villant a tőlem balra álló autó fényszórója – mintegy figyelmeztetve az utolsó távozás lehetőségére -, majd kialudt. Még mindig a félelem szülte kábaság és az adrenalin táplálta éberség homályos határán voltam, így nem tudtam mennyi ideje gubbaszthattam a szúrós bokrok tövében. Várakozásom teljességgel felesleges talán, hisz igazából tegnap este sem láttunk és hallottunk semmiféle mozgást vagy fényt. Egyszerűen az autóban ülve fura zajokra lettünk figyelmesek, melyeket először rádión keresztül, majd saját fülünkkel hallottunk. Aztán a hang erősödésével fura bódult állapot vett rajtunk erőt, s az ösztönös félelem kerített hatalmába mindkettőnket. Nem számítottunk ennyire az őstudatunkat megmarkoló sokkra. A zúgás egyre erősödött, mi pedig mint partra vetett halak idétlen pózban az ülésekben a félelemtől ordítani próbáltunk,de sem szánkat sem egyéb testrészünk mozgását koordinálni nem tudtuk.
A zaj hirtelen abba maradt, csak a mi ordításunk zajongott tovább amit nem bántunk már ha bárki vagy bármi is meghallja. Aztán valamelyest tudatára ébredtünk, hogy már mozogni is tudunk, s a járni tanuló kisgyerek sutaságával kinyitottuk a kocsi ajtókat és szinte kiestünk a porba. Feltápászkodván elkezdtem magam vonszolni a birtok kijárata felé. Félszemmel láttam hogy bajtársam megtorpan és visszaindult a ház felé, méghozzá olyan egyenes határozott testtartással, mintha semmi sem történt volna. Megijedtem, hogy talán a zsibbadás neki nem csak végtagjait és nyelvét hanem agyát is károsította, próbáltam odadünnyögni neki valamit, hogy ne menjen, bár utána menni már erőm és időm nem volt. Ő ezt hallva a lépcső előtt megállt, megfordulván szemembe nézett velem, a Hold elől éppen akkor úszott tova egy felhős, s a fény megvilágította zseni barátom arcát. De az már nem ő volt. A szemében valami teljesen idegen világbeli szikra csillant. Nem szólt semmit, hátat fordított és gyorsléptekkel behatolt a romos kúriába. Én látni véltem még mellette, az ajtó kinyitásakor kisurranó fekete árnyakat, melyeket nem akartam bevárni ezért hát elkezdtem rohanni teljes erőmből az ellenkező irányba a tüskés tekergőző gazok között, melyek nemegyszer mélyen húsomba vájtak.
Zsibbadt lábaimnak ne tudván parancsolni ,elég nagy zajt csaptam így bizonyára bármiféle teremtmény könnyedén utol érhetett volna, de a főútra kiérvén összerogytam,s egy a város felé tartó teherautó fékcsikorogva állt meg épp az orrom ellőtt, s én még az autóba beülve is kémleltem a hátrahagyott területet de nem láttam semmit ami követett volna. Lehet ott, a háznál már csak a képzeletem játszott velem…nem tudom.
És azóta eltelt egy nap, és ugyanitt állok.

Műtét a pajtában

Kiejtettem a kezemből a kanalat, bele a zabkásába. Értetlenül néztem fel nejem csodálkozó arcára és az asztal túlfelén ülő fiamra.
– Drágám, minden rendben? – kérdezte a feleségem.
– Persze. – közben esetlenül letöröltem a törlőkendővel az arcomról a rácsapódott meleg kását -, csak fárasztó napom volt… és kicsit megszédültem. – Láttam, a válaszom nem nyugtatta meg őket. Engem sem. Huszonöt éves állatorvosi praxisom alatt semmi sem tudott úgy lefárasztani, hogy akár csak megremegjen a kezem. Ezért nagyon meglepett, hogy a napok óta tartó émelygésem és fejfájásom mozgáskoordinációs zavarokban folytatódik.
Tovább ettünk. Érzetem aggódó tekintetüket.

Éjszaka felébresztett a pajtából kiszűrődő ricsaj, amit az állatok rémült, felháborodott morgása, prüszkölése és bőgése keltett. Ami csak tetézte fejfájásom. Kis lángra szítottam a lámpást, de a feleségem így is fölkelt.
– Megnézed mi van velük?
– Aha… – nyögtem félálomban miközben magamra rántottam néhány ruhadarabot. Aztán félig eszméletlenül a ládához léptem és magamra húztam orvosi köpenyemet, és sapkámat is, és a könyékig érő gumikesztyűt. Nagyon fájt a fejem.
– Mit csinálsz?
– Lehet ellik valamelyik tehenünk. – válaszoltam.
– De hát egyik állatunk sem vemhes…
– Nem baj, aludj! Mindjárt jövök. – Azzal felvettem a műtős táskámat és kirobogtam az éjszakába.
Még a csípős téli hideg sem térített észhez teljesen, hogy miért is ragadtam magamhoz orvosi kellékeimet. Talán megszokás.
A pajta és házunk között állt a régi szenes raktárunk, amit kitakarítva és helyrepofozva egy általunk örökbefogadott fogyatékos fiatalembernek adott otthont. A nejem unszolására belementem, hogy a szeretet otthon leégése után, a szellemileg visszamaradott húsz éves Jimet mi tartsuk el, és úgymond neveljük, ha lehet még valamit rajta.
Sokat segített a házkörüli munkában, ha éppen nem terelte el figyelmét egésznapra egy pillangó szálldosása, vagy békák ugrálása a csatornába. Sok hasznát vettük bevásárlásnál is, és a lányaink is jókat szórakoztak vele, s meglepően nagyon emberségesen bántak Jimmel, hiába volt idősebb és nagyobb -, mintha csak a kisöccsük lenne.
Elhaladtam Jim kalyibája mellett. Már megint úgy felejtette a petróleum lámpát, és fény szűrődött ki. A nyitott ajtón. Nyitva felejtette az ajtót? Ilyen hidegben? Meglehet, hisz ő Jim. De emlékszem amikor könnytől áztatott arccal tanácsolta nekünk a volt dadája és ápolónője, hogy különösen vigyázzunk a takarókkal, mert Jim csak a kékszínű kockás gyapjú takarót viseli el magán. Egy olyat mindenképp szerezzünk be, mert más paplant lerúg magáról és könnyen megfázik.
De ez a rés az ajtónál nem volt vészes, épphogy csak kiszüremlett a benti álmatag fény. Majd ha jövök a pajtától vissza, becsukom. Illetve hallottam Jim nagy sóhajait és remegő dünnyögését, ami azt jelentette, hogy mélyen alszik. Jó neki.

A hideg csizma szára neki feszült vádlimnak, unszolva hogy menjek már, egyre erősödött a jószágok bőgése. Felhágtam a domboldalon, ahol a fészer ált. Kinyitottam a karám elülső gerendáját, és beléptem az épület udvarára.
Csönd. Szinte belefájdult a fülem a hirtelen támadt csöndbe, s migrénszerű görcs, ami már két hete kínzott hirtelen abbamaradt.

Benyitottam a pajtába. Amint szemem hozzászokott a benti sötétséghez, magas emberszerű alakok kezdtek kirajzolódni előttem. Öt méterre tőlem a sötétben hat-hét alakot számoltam meg. Csak a kontúrjaikat láttam. Nem mozdultak. Lehet jobb lett volna inkább a vadászpuskát magammal hoznom, mint gézt és bőrvarrótűket. De az első pillanattól éreztem, tudtam hogy nem rablók.

Fejfájásom helyére fura ismeretlen zsibbadás költözött fejembe, ami majdhogynem jól esett. Aztán ott állva a pajta bejáratában a sötétben meghúzódó alakok előtt, mindenképp összekellett kötnöm a két jelenséget:a fura érzést a fejemben , és őket, vagy azokat,ha jobban tetszik. Mert nem emberek voltak az biztos. Magasak voltak. Legalább két méteresek mind. Imbolyogta egymás mellett. Vártak valamire. Rám. De miért? Megszólalni nem mertem, s nem is tudtam. Sőt mintha a tekintetemet ők irányítanák, kényszeresen a lábuk előtt heverő néhány szalmabálára néztem.
Ott hevert egy sötét alak. A hátán feküdt. Egy volt közülük. Közelebb léptem, minden racionális s menekülési szándékom ellenére. Nem én parancsoltam testemnek, hanem a selymes zsibbadás a koponyám hátsó részében.
Egy pillanatra, úgy éreztem ura vagyok testemnek, és az épület lécei közt besüvítő téli szél észhez térített. Rögtön hátrálni kezdtem, de ekkor a zsibbadás a fejemben erősödvén suttogássá alakult, mely idegen nyelven, de érthető szándékkal szólt.
Azt akarták maradjak, és segítsek. De miben? Éreztem a kétségbeesést, és néhol dühöt is a gondolatban. Az alakok még mindig nem mozdultak, csak vártak.
Visszaléptem, a hátán fekvő alakhoz. Felőle nem éreztem egyértelmű érzéseket és gondolatot. Azt hiszem eszméletlen volt.
Csizmám beleragadt valamibe. A tócsa vonalát követve megláttam, hogy a fekvő idegen lény egyik karja le van szakadva, és szivárog belőle valami zöldes fekete vérszerű váladék.
A válltól öt centire mintha egy vonat, vagy balta vágta volna le, de ott hevert mellette az élettelen végtag is. Ezért kellettem hát én. Hogy visszavarrjam leszakadt karját.
Nekiláttam hát. Nem tudom hogyan oldották meg, de természetellenes sötétség uralta a lény fejét, arcát, és a mellette állók sorát. Így csak bizonytalan sziluetteket láttam, kivéve a megműtendő területet. Bizonyára az én látásomat manipulálták valahogy, hasonló módon ahogy a mozgásomat. A lénynek vagy nagyon mélyen kómába kellett hogy zuhanjon a baleset során, vagy hatalmas volt a fájdalom küszöbe, mert minden reakció nélkül tűrte, hogy hideg bőréhez érve szikémmel körbenyessem a roncsolódott szövet darabokat. Bőre hideg volt, de valahogy tudtam, hogy biztosan nem halott. Akkor nem is lenne értelme ennek az egésznek.
Rögtön láttam, hogy néhány centire elválva eredeti helyéről mellette hever a feldagadt kar, s ösztönösen, mintha mellettem lenne az inasom aki segíteni szokott a beavatkozásoknál – elordítottam magam:
– Azonnal le kell hűteni azt a kart, gyorsan jeget rá…!
Egy pillanatra megrezzentem saját hangomtól, s mintha a torkomban érzett sustorgás is megszakadt volna egy időre. Halk mocorgást sejtettem a szalma bálák közti gyülekezetben, s a következő pillanatban a sötétből – ott sejtettem a hozzám legközelebb álló lény kezét -, fagyos légpára borította be az amputálódott végtagot, mely el sem oszlott jó pár percig. Együgyű félálmomban meg sem lepődtem ezen, ott és akkor, csak elégedetten konstatáltam, majd nekiláttam a munkámnak.
Kezemet a rutin mozgatta. Egyedül a kezemet nem uralták, hogy saját tudásom szerint végezhessem a feladatom. Viszont egész testembe fagyos dermedtség vetette be magát, s mozdulni is alig tudtam. Egyszerre voltam félálomban, és egyszerre cikáztak gondolataim mindenfelé. De erőltetnem kellet a koncentrációt, mert éreztem a hatalmas delejes erőt az előttem álló alakokban, mely nem csak barátságosan tud beterelni a pajtába, hanem annak falához vágni is. Vagy épp egy szakadékba sétáltatni.
A hideg de puha szürkés testszövetet letisztítva neki kezdtem a fekvő alak mellett heverő gazdátlan kar vizsgálatához.
Hozzáérve furamód nosztalgikus élményeket ébresztett bennem, volt egy dudoros ív a testhez képest vastagabb – gondoltam a trauma miatt begyulladt, vagy roncsolódás miatt – kar alsó ívén, éppen olyan…
Úr Isten! Ez Jimmy karja! Az ő karján kezeltem ezt a sebet néhány éve a gyermekotthoni tűzvészt követően, s azért türemkedett így ki, Mert Jimmy mindig elvakarta, és csúnyán hegedt be. Ezek az árnylények letépték a mi kis fogyatékos Jimmynk karját, csakhogy a sérült társuk megmeneküljön. Ezért volt hát nyitva az ajtaja szegény fiúnak, s a nyögései nem valami rossz álom, hanem még attól is rosszabb keltette. Éppen haldoklott.
Hát ha eddig nem forgott volna velem eléggé a világ, ezt követően egyenesen kifordult magából, mert tudatom teljese erőből ellenszegült a lények eleddig finoman terelgető erejének. Ki akartam rohanni a pajtából, át Jimmit megmenteni, ha lehet még, elszorítani ereit.
De menekülési kísérletemnek – más esetben mókás – csetlés botlás, nyálcsurgatós kúszás lett a vége. A lények még mindig nem mozdultak, nem szóltak, de érezhetően harag áradt belőlük.
Erőlködtem, s egyszerre eszembe ötlött, hogy a kezemet még mindig nem tartják fogva, úgyhogy köpenyzsebemből a porban fetrengve előkotortam tartalék pengéjét a szikémnek, s amennyire erőmből tellett, elhajítottam arra, amerre a legközelebb álló lényt sejtettem.
Talált. Földöntúli belső gurgulázó hörgés és egyfajta néma sikoly rázta meg dobhártyám…
szorító akaratuk engedett valamelyest. Féltérdre küzdve magam, egyik lábamat zsibbadtan húzva nekifeszültem a pajtaajtónak. Zárva volt. Fájdalmasan hasított belém az emlékkép, amint hipnotizálva beestem az ajtón és ugyancsak a külső parancsnak engedelmeskedve, be is zártam azt magam mögött. Mit tegyek, markába vette agyamat a jeges pánik. Rengeteg gyomorforgató, ijesztő és megrázó esetet is láttam már orvosi praxisom alatt, hisz nem egyszer a falu elöljárói emberi balesethez is kihívtak olykor-olykor. De mindannyiszor ura maradtam elmémnek, és kézben tartottam a dolgokat. Most rájöttem, hogy nem kellenek más világból származó démoni lények hipnotizáló beavatkozása, hogy elveszítsem cselekedeteim fölötti irányítást. A fiú iránti bosszúvágy, de mindenek előtt a vétlen családom iránti aggodalom a pánikkal karöltve a düh vörös köpenyével felruházva ösztönös cselekedetekre sarkallt. Elkezdtem rám nem jellemző teli torokból ordibálni a lények felé fordulva, közben az ajtó melletti falra akasztott szerszámokat hajigáltam be a sötétbe, ahol előzőleg álltak. Láttam- vagy csak éreztem, nem tudom – a felém suhanó démoni lények karcsú testét. De a hús az a másik univerzumban is hús, így hát ott is ugyanolyan hangot hallathat a vállba maró acél, a fejbe álló kapa, vagy egy bordát feltépő gereblye, úgyhogy elégedetten konstatáltam a sérült egyedek kínlódó agóniáját. Ezen felbuzdulva a beserker vikingekre jellemző erő öntött el, a kaszát magamhoz ragadva elkezdtem csépelni a félhomályt, s benne a vélt vagy valósan ott álló lényeket. De számbeli fölényüknek és a sötétben való tájékozódási képességüknek köszönhetően a fürge idegenek hamar mögém kerültek. Éreztem, amint valamelyikük meglök oldalról, de még estemben éreztem ahogy a kasza ellenállásba ütközik, egyikükbe szúródva megszorult, a fogó nyél pedig a kezemben maradt. Ekkor hallottam életem, s szerintem a szomszéd tanyán élők számára is a legvérfagyasztóbb túlvilági halálsikolyt. Az öreg Johnson, azóta is azt meséli a kocsmában, hogy, azóta nem volt két olyan jó vadászkopója mint ami kettő akkor szaladt világgá, mikor az én pajtám felől égbeszökött ez a kiáltás, amit ő a sátán világra jövetelének tart. Nem járt messze az igazságtól.
A hátamon hevertem, a sötétség mélyűrbeli lényei pedig dühösen fújták fölöttem dögletes párájukat a pajta jellegzetes földi – ázott szalma, és trágya – szagú hideg levegőjébe. Már nem emlékszem, hogy ismét telepatikusan vagy fizikálisan, de a földhöz szegeztek ellentmondást nem tűrve. Nyilvánvalóan a kezdeti terveiket meghiúsítva – miszerint majd az én orvosi tapasztalatomat igénybe véve megműttetik sérült társukat -, feleslegessé, sőt első számú célpontjukká tettem magam. És erősen vesztésre álltam. Éreztem a fészer huzatos ajtaján bekúszó téli levegő kijózanító fuvallatát a fejem tetején. Egyikük négykézlábra ereszkedve fölém kúszott, iszonyú áttetsző hússzaggató agyaraival néztem farkasszemet. Majd beleájultam az idegen világ bűzös leheletébe. Vártam a kegyelem döfést. Lehunytam szemem s a családomért imádkoztam. Egy erősebb léghuzat csapta meg fejem, nagy levegőt vettem. Valami forró nedv a homlokomra fröccsent. Tehát a a koponyám szétroppantásával kezdi.

– Mán nem sokáig bijjom ám így tartani ám Dr. Johnson! – nyögte fölöttem a szellemileg visszamaradott Jimmink. Kinyitottam szemem, s a fiú fél karral benyúlva a pajtaajtó résén szemből fejbedöfte egy kandallóvassal a fölém hajoló szörnyet, s még most is ott tartotta, nehogy rám essen a tetem. Az ő meleg agyveleje csurgott végig az arcomon.
– Jimmi!- nyögtem- A kezed…
– Ja, igaza van. – mondta, s a résen nagy nehezen átnyúlt ép és egészséges bal kezével. Odanyújtotta nekem amit én nyomban megragadtam. Úgy tűnik a még nálam is meglepettebb idegen lények elfelejtkeztek a szellemi béklyómról egy pillanatra, ami nekem elég is volt, hogy felálljak és kireteszeljem,a pajta ajtót. Kintről egy vasvályúval kitámasztottam, míg Jimmi háttal nekifeszülve tartotta a neki veselkedő lényeket.
– Te élsz Jimmi? – kérdeztem miközben az egyik karámfát rángattam az ajtóhoz.
– Pejsze hogy él Jimmi. Tom haragudik Dr. Jhonson, hogy illen kísőn kint mászkálok, de nyitva felejtettem az ajtót és hidegtől mindig pisilnem kell…
– Jó, jó Jimmi semmi probléma, csak még ezt segíts ide tolni!
Kitámasztottuk egy gerendával is az ajtót. Hallottuk amint bent sajátságosan kommunikálnak és tombolnak a lények. Hátrébb álltunk a szállingózó hóban a fiúval.
– Na most mit csináljunk? – töprengtem.
– Hát én hoztam ilyet is. – intett Jimmi a pajta sarkánál álló petróleumos kannára. – Süssük meg űket.
– De Jimmi ezt nem lehet. – miért ne lehetne ötlött eszembe. Ezek a sehonnai lények kitépték egy ember bal karját – szerencsére nem Jimmiét -, engem is majdnem felfaltak. Minden okunk meg volt az elpusztításukra.
– De a te szüleid is tűzben… vesztek oda Jimmi. – tettem a fiú vállára kezem. – Nem muszáj ezt nézned.
– Nem félek ám a tűztű. A nem bánt ha ügyes a ember. Amikor beleskelődtem a résen a zaj miatt, oszt láttam ezeket a szőrtelen farkasokat ahogy Johnson bácsira ugranak, egybű eszembe jutott hogy biztos a ilyenekre mondják, hogy tűzre való. – vigyorgott félszegen.
– Rendben, jó ötlet volt. – hagytam helyben.
Azzal körbelocsoltuk az addigra elhalkult förmedvények ideiglenes rejtekhelyét, még néhány szalmabáláról gyorsan lesepertük a havat, s körbebástyáztuk a fészert. Néhány pillanat múlva lángolt az egész. Az addigra pustoló hó festői hátteret adott a csöndben ropogó és elenyésző épületnek. Nem hallottunk sem földöntúli idegen üvöltést a lángok közül, sem halálhörgést.
S ami a legnyugtalanítóbb, hogy tetemeket sem találtunk a helyi seriffel mikor másnap délután átkutattuk a romokat, csak egy elszenesedett emberi bal kart. Mivel a pajtának más bejárata nem volt, csak remélni tudom, hogy, az idegenek szövete s csontozata teljesen elenyészett a tűzben. Ellenben számíthatok bosszúszomjas visszatérésükre. De Jimmivel az oldalamon, legközelebb már felkészültebben állok elébük.

Írta: Stephen Curtis (25)

“Tisztelet – Reldof Tahil negyven perce – Iszonyat – Műtét a pajtában” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Stephen!

    Izgalommal teli olvastam Műtét a pajtában címet viselő novelládat, egész végig az járt a fejemben, hogy vajon mi lesz ennek a történetnek a vége? Teljesen abban a hitben voltam, hogy majd a végén kiderül, hogy az orvosnak valami furcsa betegsége van, és csak elképzelte az idegen lényeken, meg a műtétet, aztán jött a fordulat, amikor Jim megszólalt először. Akkor még mindig azt hittem, hogy a doki beteg, és eszméletlen állapotban rátalált valaki Jimnek köszönhetően, és épp az életéért küzd valaki a pajtában, de nem így lett. Tetszett. Fordulatos volt, és izgalmas. Bevallom, még csak ezt az egy novelládat olvastam el, az elsőbe csak beleolvastam, de azt látom, hogy az idegenek és az ősi idegen kultúra igazán érdekel téged. Végül is, elég nagy butaság lenne azt hinnie az embernek, hogy ebben a végtelen nagy világegyetemben ő egyedül ural mindent.

    Geszk

Szólj hozzá!