“A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a “szűkebb pátriára” lyukad ki: egy falura és leges legvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett.”
Illyés Gyula
Történetünk réges-régen kezdődik, a távoli Mecsekben, ahol egy sötét és csöndes ház, lehunyt szemekkel a kora hajnali szürkeségben várja, hogy valaki fényt vigyen belé. Már hónapok óta üres, csak néhány légy zümmögése szakítja meg a kopár falakba zárt dermedt csendet. A bútorok most pihennek, a függöny a szobákban, az asztal, a székek is alszanak éppen. Csak az óra nem pihen. Ő még ilyenkor is serényen dolgozik, annak ellenére, hogy senki sem ellenőrzi. A falak emlékeznek még a nyárra, amikor hangos zsivaj hatotta át őket, és a hetekig tartó forróságban menedéket adtak a nagy meleg elől. Emlékeznek még a szeles, esős őszre is, a még sötétedéskor is tartó nagy játékokra, hogy milyen meleg volt a szobákban és persze a kakaó-illatú, halk reggelekre. A falak emlékeznek a tavaszra is. A húsvétra, a napfényes hajnalokra, a tojás és a szalonna hangulatos, vasárnap reggeli illatára. De most eljött a fagyos tél, és a kopár szürkeség. A falak csak az emlékekből élnek, hiszen az üres lakás látványa nagyon elszomorító.
De egyszer csak vége lesz a csendnek. Vége lesz az ürességnek. Hangok hallatszódnak… Már nem hallható a légy zümmögése, az óra kattogása, csak a hangos beszéd. Hirtelen jókedvű zsivaj váltja fel a néma csendet. A lakás egyik percről a másikra megtöltődik élettel, a kifakult tárgyak újra visszanyerik a színüket, a függönyök újra hófehérekké válnak, és egyszerűen megszűnik a szürkeség.
Nyílik az előtér ajtaja. Egyre hangosabb a beszéd. Dél is elmúlt már, az ég borult, és hideg is van kinn. De a ház most újra boldog. A ház lelke átfűti a kihűlt lakást. Felmelegíti ezt a vidám, téli kora délutánt.
Egy-két villany kapcsolódik fel. De a nyugati fekvésű, nagy ablakú nappaliban aligha kell sokáig a lámpát égetni. Már nincs sok idő Karácsonyig, szóval van elég dolog, amit meg kell tenni, meg már amúgy se járt itt jó rég óta senki. Nagyon poros minden, de nem ez most a legfontosabb.
Az első órák, az első délután egy szempillantás alatt eltelik, észre se veszi senki, és a téli kora délutánból hirtelen sötét, téli éjszaka lesz. Vagyis előbb még este. A ház legnagyobb részében sötét van, de a konyhában világosság, ég a lámpa, és mindenki az asztalnál ül. Kakaó és tea nyugtató illata száll át a levegőn. A Karácsony szele már a levegőben van. És ez érezhető is.
A Karácsony előtti napok nagyjából ugyanúgy telnek. A reggeli hangulatok, amikor azért már átjárja az embert az elkövetkezendő Ünnep felfoghatatlan varázslata. És a végtelen izgatottság.
Aztán eljön a nap. A Szenteste előtti. December 23-án a várakozás már egy teher lesz, de mégis, valahogy az ember nem adná semmiért ezt az édes terhet.
23. éjjel. Ó, ezt nem lehet szavakkal elmondani. Nem lehet betűkkel leírni. Izgatottság, jókedv, és varázslat. A szobában még kopaszon álló Karácsonyfa, ami csak arra vár, hogy másnap este már fényekben, és gyönyörű díszekben pompázzon.
Egyszer, egyszer, a sötét szobában halkan elsétálva e zöld fa mellett én is ezt a varázslatot éreztem. Ez a legjobb szó rá: varázslat. Egy beteljesülésre való álom, a Karácsony a földi Mennyország, amikor egy napra mindenki részese lehet a világon túli csodának. Egy napra mindenki átérezheti, hogy mi az a csoda. Ez leginkább a gyerekeknek adatik meg ezen a szent napon, de így, erősen felnőtté váló lélekkel belegondolva, rájöttem, hogy a csoda valójában nem csoda. Misztikus, ámde mégsem elérhetetlen. Mindenki elérheti, csak akarni kell. A csoda az izgatottság, a boldogság, és a várakozásnak egy tökéletesre sikerült keveréke.
Egy kis világító angyalka a gyerekszobában, ami szintén hozzátesz hangulatával a Karácsonyi csodához. Azért említem meg most ezt az angyalkát, mert a gyermekkor egyik legcsodálatosabb percei azok, amik nekem ehhez az angyalhoz köthetőek. A kis szobában a várakozás arra, hogy végre megszólaljon a zene. Várakozás a Csoda idei beteljesülésére.
24-én reggel az ember úgy érzi magát, mintha álmaiból felkelve egy kapuban találná magát. Egy halászlé-illatú, aranyfényű szoba ajtajában, ami résnyire nyitva áll, a szobából pedig karácsonyi zene árad ki.
Szóval reggel 6 volt, és egyébként sem arról voltam híres, hogy annyira későn kelnék fel, nemhogy karácsony reggelén. Az ég még sötét volt, és egyfajta belső izgatottság remegtetett meg, de ennél jobb érzés aligha létezett akkor számomra. Nem vártam sokat, mondhatni, nem akartam várni, de volt, hogy nagyon korán, tényleg nagyon korán felébredtem 24-én, és már nem akartam visszaaludni. Lehetett ez reggel 5 óra, akkor sem.
Türelmetlenül kértem már, hadd kapjam már meg a névnapi ajándékomat. Nem igazán lehetett velem alkudozni e téren, például, hogy majd ha felöltöztünk, és akkor ünnepélyesebben… Nem, nekem természetesen felkelés után egyből szükségem volt rá.
A névnapi ajándékomat megkaptam, és ezután következhetett a reggeli. Karácsonyi zene, meleg kakaó illata és világító, karácsonyi izzók fénye járta át a lakást.
A hátsó szobának nevezett szoba a ház északi csücskén volt. Sok minden volt már: gyerekszoba, hálószoba, és egy szoba, ahol egy asztal, egy-két bútor, egy kanapé és egy gombfociasztal állt.
Sok emlékem van arról, ahogy már reggeli után, Karácsony reggelén áthaladok ezen a szobán. Szerettem ezt a szobát, hangulatos volt.
Előkészületek, utolsó simítások, sütés-főzés… ez jellemezte a Szenteste délelőttjét.
Ebédre valami könnyebb étel, természetesen, merthogy ugye estére kiadós vacsorát terveztünk.
Óra kattogása, kávéillat, koszos edények a mosogatóban. Ebéd után egyedül ültem a nagy előkészületek közepette a konyhában, és éppen azon gondolkoztam, milyen hihetetlen gyönyörűség ez, és minden évben megadatik ez a csoda.
Szenteste napjának délutánját szokás szerint a nagyszülői házban, pontosan lakásban töltöttük a bátyámmal. Különös hangulati hullámvasút volt ez. Dél környékén átmentünk, akkor még világos volt természetesen. Besegítettünk a karácsonyfa díszítésében, és megkóstoltuk a bejglit, zserbót. Hamar elmentek azok a délutánok, néha egy karácsonyi filmmel, vagy legalábbis egy részletével kettészabdalva a konyhai beszélgetéseket. Aztán ahogy az óra kismutatója egyre inkább lefelé hajlott, úgy lett egyre sötétebb is kint. Ez a sötétedés most más volt. Nem a megszokott, szomorú, hanem a boldog és várakozással teli. A nagy konyha már sötét volt, csak a pult feletti kis lámpák és a Karácsonyfa jellegzetes, arany fényei világították meg a falakat. Ide-oda járkáltunk izgatottságunkban, hamarosan a szüleink bekopognak az ajtón, beülünk az autóba, és egyenesen hazamegyünk, ahol megszólal a zene és végre megláthatjuk, mi lapul az addigra már gyönyörűen feldíszített Karácsonyfánk alatt.
Beszélgetések, találgatások, hogy vajon mi lesz majd a fa alatt, délután öt óra. Még-egy két utolsó szelet bejgli, aztán talán már nemsokára indulhatunk. Fél hat körül a csengő megszólalt, és akkor olyan izgatottság lepett el, amit nehéz szavakban leírni.
A nagymamám és mi elkészülődtünk, megfogtuk a tálakat a sütikkel, felöltöztünk, lekapcsoltuk a TV-t, lámpákat, a karácsonyfát, és el is indultunk. Sajnos azokra a Karácsonyokra, amikor még a nagypapám is velünk ünnepelt, kevésbé emlékszem, de azért van néhány emlékem, amik nagyon bennem maradtak.
Az autóba beülve, nekivágtunk a kétperces útnak, hiszen a két ház egymástól mindössze ennyire van. Hazaérve viszont a várakozás a zene megszólalására két órának tűnt. Nagyon nehéz volt kivárni, hogy végre megszólaljon a “Mennyből az angyal” vagy a “;Pásztorok, pásztorok”.
Aztán egyszer csak a nagyszoba ajtaja előtt az előszobában fel-alá izgatottan sétálgatva halkan felcsendült egy hang, a csukott ajtó mögül, és akkor bennem is megszólalt valami: Igen, idén is eljött a Csoda.
Csaknem 10 éves történet, amit meséltem, azóta sok minden változott, én is más lettem. De a lényeg, a Karácsony lényege ugyanaz maradt. Lehet, hogy már nem vágyok arra, hogy a Kis Jézust, vagy angyalokat lássak kirepülni az ablakon – miután letették az ajándékokat a fa alá – amikor éppen belépünk a szobába. De bevallom, ma is hasonló érzéseim vannak a nagyszoba ajtaja előtt Karácsony estéjén. A Csoda ugyanaz. Ugyanarra a Csodára vágyom most is, mint 7-8 évesen. Lehet, hogy nem ugyanaz adja meg, de a Csoda olyan, mint a lélek. Állandóan változik, de sosem vész el. A Csoda mindig ott van a Karácsonyban. A karácsonyfa színes fényeiben, az utcák aranyszínű világításában, az ajándékokban, a bejgliben, a halászlében. Ezek a dolgok gyermekkorban, és felnőttkorban is ugyanúgy velünk vannak, a kérdés csak az, hogy mennyire hiszünk benne. Az angyal, akit kisgyermekkoromban látni akartam az ablakon kirepülni, még létezik. A szárnyai már nem valódiak, de azért még ott van, és nem valódi szárnyakkal is ugyanúgy mosolyog rám minden évben, december 24-én és a szemével azt mondja: A Karácsony Csoda, és mindig is az lesz. Aztán elrepül, bízva abban, hogy egy év múlva még szívesen fogják itt látni.