Az acél szív is dobog néha

(A szeretet íze)

Natasa 20 éves korára már sok minden túl volt. Kiloccsanó agyak, drogterjesztés, tönkrement életek öngyilkos szerelem, tizenévesek pattanásos arcán kiégett, üres tekintetek. Igy aztán az élet megszilárdította agyát és megkeményítette szívét.
A régi boldogságból mi mostanra csak egy álomképnek látszik, semmi se maradt. A család, a pattogó tűz a kályhában és a nyugodtan hajlongó fenyves. Csak régi emlékfoszlányok, mit mind porrá zúzott az élet, s hamvait szélnek eresztette mi sosem látott távlatokba repítette a múltat. És aztán nem maradt semmi csak a kemény jelen és a még keményebb jövő, s hiába tűnt mindig jobbnak, hiába minden megmozgatott kő, odébb rúgott kavics, átvirrasztott éjjelek, csak nem sikerült semmi ezen a világon úgy, ahogy kellett volna.
Sötét fellegek borultak a lány szemére, már csak napról napra, hétről-hétre élt és a fellegeket csak ritkán oldotta fel akármilyen esemény vagy a néha látott reménysugár melegsége.
Voltak dolgok amikben egyszerűen nem hitt a Natasa, de minden kudarc ellenére úgy gondolta, hogy ha el akar érni valamit, legyen szó akár szeretetről, azért keményen meg kell küzdeni. Csak nézett ki a metró ablakán, látta a koszosan tekergőző csöveket, mikben ki tudja mi van és undort érzett. Eszébe jutott egy pár évvel azelőtti jelenet.
-És te miért csinálod ezt, ha ő nem tudja viszonozni? –Nézett fel Natasa.
-Tudod ezt hívják feltétel nélküli szeretetnek. –És ezt olyan könnyeden mondta és olyan mosoly kísérte, amit a lány nem ismert azelőtt, nem értette.
-Én nem hiszek az ilyesmiben. –A mosoly nevetéssé alakult, de valahogy mégis szépen csengett.
-Tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. –És megint csak mosolygott, és a lány kezdett rájönni, semmit sem ért ezen a világon, de főképp nem az érzelmek kuszaságát.

-Méghogy feltétlen szeretet. –Gondolta magában. –Az a gyengék és hülyék eszköze. Szeretni azt lehet, aki érdemes rá, nem akárkit csak úgy. –Telefoncsörgés zavarta fel a gondolataiból, de nem a sajátja, Krisztiáné volt. A nem barát féle baráté. Nem voltak együtt, mégis elválaszthatatlan kapocs fűzte össze őket, ami megmagyarázhatatlan szimfóniába burkolta lelkük dallamát. Szépen csengtek együtt. –Igen, igen nemsokára ott, a többiek is lassan érkeznek. Puszi. Szia. –Azzal lerakta.
-Ugye tudod, hogy attól még az nem igazi vidék, hogy Pesttől pár kilométerre van. –Nézett bosszúsan Natasa, igazából mindig ilyen szívszaggatóan és kicsit sem kedvesnek mondhatóan nézett. Néhányan zokon is vették ezt a furcsa tekintetet.
-Persze, persze. –Lapogtatta meg lenézően a fiú a fejét. –Nem hát.
Egy kis baráti összejövetelt terveztek, meghívtak jó pár régóta ismert arcot, azonban még kicsit korán volt a bulihoz a „vidéki” nagyszülők pedig még otthon voltak.
Natasának elnehezedett a szemhéja. Gondolkodott. Nem is a saját életén, Krisztiánén.
Már ismerte szinte töviről hegyire és sárgult az irigységtől. Krisztián első gyermeke volt egy nőnek, akit jószerivel is csak ribancnak hívhatunk, későbbi kapcsolataiból is kiderülvén véletlenül csak a gazdag férfiakat szerette meg és okozott magának és szüleinek, na meg a társadalom nézeteinek is nem kis problémát. Az első és legnagyobb probléma az maga Krisztián volt, apja ugyanis anyja gazdag és nem mellesleg házas, sokgyermekes főnöke volt és elég volt egy meggondolatlan pillanat ahhoz hogy később egyedülálló anya nevelje fel őt. Persze még így is mondhatjuk becsületesnek apját, hisz egy egész szép nagy lakást kapott apa helyett a kis Krisztián és anyja, egy nem is akármilyen környéken. Mondhatni modern kori úriéletet élhettek ott. Így aztán mint a mesében életek szépen kettecskében. Mikor aztán tíz éves lett Krisztián, született egy húga természetesen másik tisztes gazdag férfitól ami csak még bonyolultabba de legalább családszerűvé formálta a hibák sorozatát. És mégis ez a nő, aki csak úgy tette szét a lábait sorra mindenkinek, ez a nő.. mégis milyen embert alkotott.

***

Natasa egész másmilyen környezetben nőtt fel. Vidéken nevelte fel a természet, na meg a szomszédok, miután első, tervezett, házasságból született gyerekként sem kellett a szüleinek. Miután húga megszületett, cirka 4 év múlva, már tudta csak magára számíthat. Mindennel szülei kitüntetését kereste, rajzzal, írással, tánccal, veteményes gondozással, lepkefogással, verekedéssel mindennel ami csak egy gyereknek eszébe juthat, de a verésen és az elutasításon kívül mást nem kapott a sok küzdelemért cserébe.
Végül is felnevelte a napfény, a szép fenyves ami suttogva mesélt, na meg a szomszéd néni, akinek mindig kávét főzött és az cserében az életre tanította. Ez az egyetlen ember volt Natasa életében aki nem hulladékként kezelte, és ezért a kislány rajongott érte. Együtt kertészkedtek, megtanította amire csak egy idős nő megtaníthat egy gyereket és a nap végén együtt élvezték a kávé illatát. Ugyanis ez volt Natasa mestersége akkoriban. Ő volt a kávés lány. Minden nap főzte az öreg hölgynek, már rutin volt ez számára, és mikor vendégek érkeztek hozzá pincéreket meghazudtoló módon tálalta tálcán a gőzölgő fekete nedűt. Ez adott értelmet akkori kis életének, tudta hogy szükség van rá, mert hát ki más főzne kávét egy ilyen öreg hölgynek csak úgy?
De mint sok más, ez is csak átmeneti volt, mert még tíz éves sem volt, mikor életét megkeserítették, és kifosztották, elhurcolták otthonából, s miután már mindent elvettek tőle megszületett a mai kőkemény lány, akinek már nem volt kinek kávét főznie.

***

Natasa csak lépkedett Krisztián után és azon gondolkodott mennyire máshonnét jöttek, mennyire mások mégis mind a ketten ugyanoda, ugyanazért igyekeznek és hogy ez milyen érdekes. Nem érezte, hogy összetartoznának emiatt, de azt se hogy nem. Csak így éltek egymás mellett és egymásnál és ez volt a világ legtermészetesebb dolga. Végül is a rózsát sem kérdi meg senki miért épp ott nőtt a fa mellett, és nem vetik szemére miért nem magában amott.
A lány lelkét mardosta a harc az élettel, a kiégettség és ez a furcsa élni akarás, amiért mindig a fiú mellett volt. De most az élni akarás volt túlsúlyban, úgyhogy csak szedte a lábait kicsinosított cipőjében, míg a fiú a telefont nyomkodta.
Lassan teltek utazással a percek, a lány nézte az elsuhanó nagyvárost, látta ahogy vidékbe fordul a táj, a magas panellakásokat felváltották a négyemeletesek, majd a családi házak és a kis iskolák, rétek mezők, és valahogy ez sokkal élettel telibbnek tűnt mint a koszos hideg aluljárók a belvárosban.
Szép nagy ház volt, és bár Natasa tagadta magában, a régi otthonára emlékeztette, ahol egy pislákoló lélek még várt rá, de ő sohasem térhetett vissza. S most ezek a képek megelevenedtek előtte és karcolták a szívét. Igazi vidék, kerítéssel és piros muskátlikkal, mikkel régen azt hitte befestheti az eget egészen vörösre, de csak a falat maszatolta össze vele.
Kedves kis bemutatkozás volt, Krisztián nagypapja valami ismerős szelídséggel nézett a lányra, de ezt nem tudta mire vélni. Páran már itt voltak a meghívottak közül és ismerősen sétálgattak a nagy házban, de Natasának még minden új volt.
Nézte a házat és látta az emlékeket maga előtt, látta a kétségbeesést a félelmet, a rengeteg küzdelmet és a végtelen szeretetet. Nem is a képek meséltek a falakon, hanem maguk a falak suttogták ezt a lány fülébe, tele volt emlékekkel a ház és ezek nem az ő emlékei voltak. Látta Krisztián nagyszüleit, amint megtudják a szörnyű hírt, hogy lányuk egyedülálló anya lesz, látta anyját terhesen lépcsőt mászni és aztán ahogy a kisfiú mássza a lépcsőket, valamiért igen élvezte a dolgot, később valamiféle időugrással húgát tanította ugyanerre.
Szinte a bőrén érezte a ház szívdobogását, ahogy él és lélegzik az egész ettől a sok érzéstől és történettől miknek nagyrésze akkor keletkezett mikor ő még meg sem született. Ámulattal töltötte el ez a szép régiség, szinte egy mási világban érezte magát, egy buborékban az idő kíméletlen kerekei között.
Észre sem vette mikor mellé lépett a nagypapa és kezét a vállára helyezte. Megérezhette az ámulatát mert mintha olyasféle csillogás ült a szemében, hogy pontosan tudja mit érez és gondol.
-Gyere ülj le. –Vezette a konyhába és minden kérés nélkül kávét töltött neki. A lány valamiért csak ámult, nem értette hogy lehet ilyen gyönyörű és összetartó ez a család, hiszen mennyi erkölcstelenség és mennyi hiba hibára halmozása és minden ellenére szeretik egymást. Úgy érezte most dühösnek és féltékenynek kellene lennie, mert ő egész életében az ilyen szeretetért küzdött, de mégis inkább csak csodálat lobogott a szívében.
Csak ültek ott némán a konyhában.
A lemenő nap utolsó sugarai még megvilágították a fák lombjait, a keletre nyíló ablakok miatt, mintha hirtelen minden ragyogóvá és csodálatossá változott volna odakint, mindent aranyba öltöztetett a nap.
-Nem értem. –Folytatta a lány a gondolatait. -A Krisztián anyjának élete hibája mégis mindennél jobban szeretik.
-Igyál csak. –Szólalt meg az öregúr. A lány belekóstolt a kávéba és egyszerre vált világossá minden, a nap a kávé az emlékei. Minden itt volt. Szemeibe könnyek szöktek és értelemként folytak le az arcán. Megszólalt.
-Soha nem gondoltam volna, hogy a feltétlen szeretetnek ilyen finom kávé íze van.

“Az acél szív is dobog néha” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Dorina!

    Örülök, hogy csodálatos írásodra rá találtam.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!