Szétvált utak

„Martinnak!” – állt a boríték hátulján, amit egy lendületes mozdulattal eltéptem, hogy ki tudjam hajtogatni belőle a nekem szánt levelet. Csenge írása kusza volt, tele átsatírozott részekkel. Fölé hajoltam, hogy jobban lássam apró betűit, amiket bizonyára sietősen vetett papírra:
„Nem szerettem volna, hogy így alakuljon. Szét estem egészen apró darabokra, mintha már nem is önmagam lennék. De te ismertél egykor, régen, és él bennem a naiv tudat, hogy én is ismertelek téged, sőt az egyik legjobb barátod voltam. Egykor. Egy évig…Egy ezer év hosszúságú évig.
Szó sincs arról, hogy visszahoznám a múltat, nem is szeretném. Biztos neked is megvan a magán, izgalmas (számomra már ismeretlen) életed. Le akartam zárni kettőnk kapcsolatát, csupán ezért szerettelek volna látni…Még utoljára.
Miután elváltunk, olyan érzés volt számomra, mint egy mély zuhanás egy hegy csúcsáról, egyetlen szerencsét pedig a nálam lévő ejtőernyő jelentette, így nem volt halálos a zuhanás. A vége felé (mikor látni kezdi az ember, hogy biztonságos talajra fog érkezni) már jó mókának tűnt. Egy feledhetetlen élmény! Nem egy, hanem több ezer hasonlóan szédületes emléket adtál nekem. Csodáltam benned, hogy szabad önfejű ember voltál, aki kizárólag magára hallgat és nem engedi, hogy más szóljon bele az életébe, aki csak sodródik az árral és biztos vagyok benne, hogy ez az évek múltán sem változott meg…
Először arra gondoltam, ebben a levélben megkérlek még utoljára, hogy vigyázz magadra, de ez nevetséges! Rengetegszer mondtam, ám te inkább a tapasztalatok útján tanulsz (mintha immunis lennél az óvó szavakra). Szembe mész a fallal, még akkor is, ha az ajtó épp pár méterre van tőled és alaposan bevered a fejed, rácsodálkozol, hogy fáj, majd legközelebb az ajtó felé lépsz és ott keresed a kifelé vezető utat. Szóval intő szó helyett inkább azt mondom, hajrá! Csinálj őrültséget, mert a saját őrületedből csak te vagy képes kimenteni magad. Vagy benne ragadva élvezed. Te döntöd el, mert ahogy mindig is mondtad, egyszer élünk… Bele gondoltál már, ez mit is jelent valójában?”
Nagylevegőt véve kopogtattam be a szobába, egy órával azelőtt, hogy a levelet elolvastam volna. Azokban a percekben még nem is sejtettem, hogy létezik számomra egy levél, amit ő írt. Csak az járt a fejemben, hogy muszáj látnom. Egy kíváncsi „Szabad!” választ kaptam, és elszántan léptem be a szobába, ami nem volt túl nagy, sőt még barátságosnak sem volt mondható. Csenge éppen az ágyában olvashatott, mert amikor megpillantottam, egy könyvet rakott le a mellette lévő, kis szekrény tetejére. Egyet pislogott, mintha nem hinné el, hogy ott vagyok, de a szemei reményt tükröztek, lehet, hogy nem csak ő képzelődik? Aztán halkan, komolyan így szólt:
-Nem léphetsz valakinek az életébe csak úgy ki-be!
-Tudom, és mégis ezt tettem. – ismertem el, bár nem voltam felkészülve rá, hogy így fog elkezdődni a beszélgetésünk – Még a saját életembe is ki-be lépkedtem. – milyen régen láttuk egymást és alig változott, az létezik, hogy csak sötét haja nőtt pár centit? Más változást nem vettem észre rajta.
-Csak azt ne mondd, hogy az alvilágra gondolsz! – nevetett fel komoran, tekintete szomorúságot sugallott. Vékony kezeiben pedig egy borítékot szorongatott, amit most felém nyújtott, jelentőségteljesen nézve a kabátzsebemet. Kivettem a kezéből és bele süllyesztettem a levelet.
-Nem. – ráztam meg a fejem és nagy sóhajjal az ágya szélére ültem. – Emlékszel még, amikor arról meséltem, miért irtózok a víztől? – utáltam erről beszélni, mégis azt tettem, tudva, hogy még egyszer el kell neki mesélnem a történetet az elejétől fogva. Ám nagy meglepetésemre igennel válaszolt.
-Persze, hogy emlékszem! Öt éves korodban nem tudtál úszni és bele estél egy mély medencébe. Te jó ég, hét éve mesélted! – erre elmosolyodtam, természetesen kiváló memóriája van, oda figyelt rám.
-Igen. Megvan még az az érzés, ahogy süllyedek és elfogy a levegőm. – az első alkalom, mikor kiszálltam az életemből és az egyetlen, amit szó szerint is kell érteni. Éles, ám borzasztóan gyors képkockák pörögtek előttem. Minden. Olyan emlékképek is feltörtek, amelyekre magamtól nem emlékeztem volna. Addigi életem apróságai, bizonytalan első lépéseim, anyám gyengéd mosolya, ahogy apám felől kérdezem, akit addig még sose láttam, mind követhetetlen gyorsaságban…- a mondat végét rá bíztam, úgyis tudja, hiszen itt ülök mellette.
-A nevelő apád mentett ki, ugye?
-Úgy van. Addig ki nem állhattam őt, de azután olyan volt nekem, mintha az apám volna. Végül is új életet adott nekem. – megvontam a vállamat, mondjuk az is igaz, az ő hibája, hogy egyáltalán a vízbe estem, neki kellett volna jobban odafigyelnie rám – Onnantól kezdve apának hívtam az azelőtt bácsinak nevezett férfit. Bár egyáltalán nem volt megbízható ember, csak több év eltelte után szakított anyámmal. – újra ketten lettünk.
-Jött több nevelő apa? – kérdezte érdeklődve, noha úgy rémlett erről is meséltem neki több évvel ezelőtt.
-Igen, kettő is. Őket egyáltalán nem viseltem el magam mellett. Elég utálatos gyerek lehettem, izgága, erőszakos, akit nem lehet egyszerűen lecsapni.
-Teljesen az ellentétem. – jegyezte meg rám mosolyogva és végre a szemei is kezdtek ragyogni.
-Bizony. – helyeseltem – Tudod, mikor iskolába mentem, eléggé el voltam telve magamtól és egyáltalán nem volt szép dolog tőlem, de ez mások rovására is jócskán ment.
-Ott voltam. – emlékeztetett
-Igen, de nem az elejétől. – ő csak felső osztályban lett az osztálytársam – Mondd mi vezérli az embert, hogy bántson egy másik, ártatlant? Nem is egyet! Itt vesztettem el magam másodjára, nem léptem ki szó szerint az életemből, ám ha lehet örökre letagadnám, amit tettem.
-Kicsi voltál, nem tudtad mit cselekszel.
-Épp ez az, ami a legrosszabbá tesz az egészet, pontosan tisztában voltam azzal, amit teszek, hogy verem a körülöttem lévő gyerekeket és egy olyan fiú a legjobb barátom, aki terrorizál szinte mindenkit, engem is belevonva ebbe. Sodródtam vele öt éven keresztül.
-Amíg ki nem derült mindez. Emlékszem, pont abban az évben mentem át a te sulidba, így lettünk osztálytársak. Kicsapták a barátodat, ha jól emlékszem.
-Majdnem engem is vele együtt rúgtak ki, rendőrségi ügy lett, végül meg úsztam egy igazgatói intővel. Mindig valahogy meg úsztam…Ennek ellenére rám nyomta az eset a bélyeget. Elvesztettem az egyetlen (rossz indulatú) barátomat, akivel addig az osztály ellen dolgoztunk és egyedül kellett immár barátként nyitnom feléjük, felétek. – nehéz és kételyekkel teli év volt az számomra.
-Sikerült is. Te voltál az egyik fő összetartó kapocsa az osztálynak. – kezeit kissé össze dörzsölte, később a takarót is gondosabban eligazgatta magán, fázott.
-Ha ez így volt, te voltál a másik összetartó erő az osztályban. – oldalra fordított fejjel igyekeztem felidézni azokat az éveket. – Egy pozitív és egy negatív változáson mentem keresztül egyszerre, azt hiszem most járhatunk hetedik táján.
-Szofi! – Csenge szinte felkiáltott mellettem – Akkor ismerted meg őt egy táborban.
-A első lány, akinek teljesen a hatása alá kerültem. – elvesztettem a fejem
-Tudom, sokat meséltél róla, egyszer poénból úgy beszélgettünk a múltról, hogy Szofi előtt és Szofi után, mintha tőle mérnénk az időszámítást. – erre már nem is emlékeztem, arckifejezésem elárulhatott, mivel a lány csak legyintett – Inkább azt mondd, mi volt abban az évben a rossz?
-Tudod, milyen társaságba keveredtem megint, kezdődött az „alvilág”. – Sok verekedés, züllött éjjelekkel, otthonról való elszökések sorozata, amikor harmadjára is elvesztettem magam.
-Aztán kezdtelek el figyelni. Nem tudtam rólad semmit sem. – mesélte halkan – Néztem az élet teljes örömét az arcodon és azon gondolkodtam, vajon milyen érzés lehet? Milyen lehet teljesen önmagunk ura lenni? Ráadásul minden emberrel két perc alatt egy hullámhosszra tudtál kerülni, nyitott voltál mindenre. Istenem, hogy csillogott a szemed és azok a fárasztó vicceid! Napokon keresztül tudtam rajtuk nevetni. – csodálkoztam, hogy ilyet mondd, mivel évek óta nem látott. És emlékszik mindenre!
-Jó volt nevettetni téged. – csúszott ki a számon az önmagában nevetséges mondat, ám neki még ez is tetszett.
-Hogyan ismertük meg egymást jobban? – nem akartam felemlegetni azt a részt, hogy először csúnyán megbántottam, veszekedtünk is, ami nagyon rossz érzés volt. Inkább ezt a fejezetet átugrottam.
-Nagyrészt nyáron, telefonon írtunk egymásnak éjjeleken át. Kérdezz-felelek játékot játszottunk, hónapokon keresztül hajnal háromig.
-Annyira szerettelek, amiért minden egyes nap mosolyogva, ám kialvatlanul keltem fel anyám szidására, amiért délelőtt tízkor sem keltem még fel. Ha tudta volna, hogy alig aludtam hat órát!
-Csoda, hogy nem buktál le. – jegyeztem meg
-Azt hiszem, az a nyaram rólad szólt, de ne tégy úgy, mintha neked én lettem volna az egyetlen!
-Sajnálom. – csak ennyit tudtam mondani neki, úgyis tudja az igazat – Ámde téged éreztelek akkor a legfontosabbnak mind a hat lány közül. – fél percig egyikünk sem szólalt meg.
-Nem kiosztani akartalak. – tette végül hozzá Csenge – Az én hibám volt. Senkit sem lehet magunkhoz kötni. Csak talán túlságosan szerettelek. – mindezt olyan közömbösen mondta, hogy bele borgongtam. Hogy tud így beszélni erről?
-Én sem hazudtam neked sose, szerettelek. – mondtam
-Tudom. Azt is, hogy nem eléggé.
-Az egyik legjobb barátom voltál. – most is az igazat mondtam, hogy mennyi időt töltöttünk együtt akkor! Minden nap a városba csavarogtunk és új helyeket fedeztünk fel közösen.
-Igen és itt követtem el a második hibám. Nem bírtam a nyomást, hogy mindenki rólunk sutyorgott és azt a lányt sem tudtam figyelmen hagyni, aki féltékeny tekintettel nézett minden egyes nap. Feladtam. – pár pillanatig várt, hogy én folytassam a történetet.
-Még mielőtt elváltak volna útjaink, tizennégy éves koromba először találkozhattam a családommal. Úgy értem, az igazi apámmal, unoka tesóimmal, nagynénimmel, mindenkivel. Anyám addig tiltotta. Mikor betöltöttem a tizennégyet, akkor kaptam ezt tőle ajándékba: a családomat.
-Aznap mielőtt a vonatállomásra mentél volna eléjük, oda súgtad nekem, nem tudod, hogy köszönj apádnak.
-Fogalmam se volt, hogy köszönjek az igazi apámnak. Egy idegen férfi volt a szemembe. – azon a napon végig az órát lestem, sürgetve az időt, várva a négyórakor beérkező vonatot.
-De mesélj a gimis évekről! Azokról lemaradtam, csak néha tűntél fel egy-egy váratlan üzenettel, én pedig féltettelek. – vallotta be és szemei kikerekedtek közbe, sűrűn pislogott zavarában, nehogy elsírja magát. Bátorítóan megsimítottam a karját – Féltettelek a baráti társaságodtól, akik állandóan bele vontak a verekedésbe, késelésbe. Meg a drogtól és cigarettától is. Bár megígérted, te ilyenekbe nem mész bele, körülötted mindenki rászokott. És nem utolsó sorba saját magadtól is féltettelek. – igaza volt, hogy mennyiszer kerültem bajba! Mikor csak magamra számíthattam. Vagy amikor nem tudtam, kinek higgyek. Azonban mindig stabilan talpon maradtam, ebbe igazán nem kételkedhetett.
-Egyre több buliba jártam. Tudod, hogy utálom, ha valaki, akár én magam is iszok. De másrészt…
-Imádod a házi pálinkát és a vörös bort. – vágott keserű nevetéssel a mondatomba
-Nem voltam minden alkalommal részeg! – tiltakoztam ám ő mindent tudó tekintettel nézett rám.
-Az igaz, hogy folytattam az alvilágba való csavargásimat. Azok a baráti körök! Talán annyit elég, ha mondok, hogy egyre lejjebb süllyedtem az alvilágba. – így alakult. Nem akartam nagyon bele avatni őt, aki világ életében jeles, szorgalmas lány volt, aki ugyan szerette az izgalmakat mégse kereste feltétlenül a bajt. Az én életembe semmi sem volt biztos pont, az emberek ki bejártak belőle, a barátok, és még több csinos lány, de még a családtagok is, az ő életében viszont fix pontok voltak. Én mindig is imádtam áthágni a szabályokat, ő ellenben néha csak rosszallóan nézett engem a kereteken belülről. -Csodálom, hogy egyáltalán túl élted azt a négy évet.
– Élveztem – vigyorogtam rá pimaszul – El sem tudom mondani szavakkal! – udvariasan mosolygott rám ám tekintete csalódottság sugallott.
– Mi a gond? – „Semmi. Örülök.” érkezett a válasz. Megeresztett egy mosolyt, de tudtam, hogy nem őszinte.
-Mondd el! – kértem
-Nem gond csupán tény… – sóhajtotta – végig vagy azt bizonygattam, hogy nem lett volna szabad eltávolodnunk egymástól vagy azt, hogy egymás ellentétei vagyunk ezért így volt a legjobb. A legrosszabb gondolat az volt, amikor arra gondoltam, csak egy lány voltam neked a sok közül. A tengerben egy csepp víz! Micsoda kusza, hajmeresztő gondolatok! De olyankor mindig a nevetésedre gondoltam, és rögtön tudtam, nekem nem csak egy csepp jutott. Mindössze azt sajnálom, hogy nem is az egész tenger. – a mondat végén köhögni kezdett, felült, látszott, hogy le van fogyva. Aggódva néztem távolba meredő tekintetét, és igyekeztem meg támasztani a hátát.
-Sajnálom. – mondta mikor szóhoz jutott
-Badarság! – csóváltam a fejem, ő fekszik a kórházi ágyban betegen, én hagytam ott őt évekkel ezelőtt és most hirtelen én léptem be újra az övébe. Jól mondta, nem léphetek csak úgy valaki életébe ki-be. Talán ő lett volna az én biztos pontom a bizonytalan, állandóan változó életemben.
-Volt, mikor azt hittem nem vagyok elég jó neked, hogy te többre vágysz. Hogy sose tudok, annyi szeretetet adni, mint amire szükséged lenne. Még annyira se figyeltél rám, mikor azt mondtam, vigyázz magadra. – nézett fel rám gyenge tekintetével.
-Ellenkezőleg, te voltál az ijesztő lány a szemembe, egy szeretetteljes lány, aki stabil ponttá szeretne válni az életembe. Azt sem tudtam, van e ilyen. Létezik? Jó e? És hogy vigyázzak magamra? Aggódtak-e már az életemben értem annyira, hogy ilyet mondjanak? – csupa-csupa kétely
-Annyi szép szót csalogattál ki az emberből. Szebbé tetted az életüket. Megnevettettél mindenkit. A hatásod alá került, aki veled beszélt. Mondd, hogy bírhatsz ilyen nagy képességgel?… – újból elkapta a köhögő roham. Perceken át nem tudott megszólalni. Aztán csak annyit mondott, hívjak orvost.
Kisiettem, bár alig volt szívem ott hagyni, amint megtaláltam egy fehér ruhás férfit a folyosón már kiáltottam is neki: “A húszas szobába jöjjön, kérem!” Mire visszaértem sokkal sápadtabb volt.
-Sajnálom. – tört ki belőlem hirtelen, tehetetlenül
-Én is… Nem tudtalak elfelejteni.
-Szeretlek. – erre a szóra elmosolyodott halványan, erőtlenül
-Hogyan?… Várj ne válaszolj. Hadd maradjak naiv, tudatlan. De én is, a világ összes felé módján szeretlek. – a doktor a háttérben matatott valamit és féltem, hogy az altató oltást szeretné beadni neki, hogy egy időre szűnjenek fájdalmait. Gyorsan lehajoltam hozzá. Homlokon csókoltam. Már nem nyitotta ki a szemét, mikor felegyenesedtem, lassan hátráltam sápadt arcát nézve, ki a szobából.
Nem akartam, hogy ez a kép maradjon meg róla, inkább gyermekkori napbarnított arcát idéztem fel, ahogy egy fa tetejére mászik. Aztán persze nevetve közölte, hogy jöjjek fel én is mert nem tud egyedül lemászni, fél. Bár lett volna több időnk együtt! Bár jobban oda figyeltem volna rá! Gondoltam szomorúan kisétálva a kórház gyógyíthatatlan betegek osztályáról, miközben bánatos dühhel téptem fel a tőle kapott levél boritékát.

Szólj hozzá!