Az Akárki hétköznapjai /az elefánt/

Az Akárki hétköznapjai…
– az elefánt –

Érdekes módon, az utóbbi időben Akárki barátunk egészen rákapott a fiatalság ízére. Pontosabban, inkább a formájára, hiszen már egy hónapja tíz-tizenegy éves gyermekként él. Egy árvaházban.

Mondanom sem kell, hogy mennyire nagylelkű szokott lenni az Akárki az árva gyerekekkel. Mindig visz nekik egy kis ajándékot, sőt, nemrég, amikor ismét milliárdossá vált, egy külön alapítványt hozott létre, mely az árva gyerekeket segíti ( az Akárki nagyon nem szeret milliárdos lenni, az annyira fárasztó és értelmetlen, csakis mások segítéséért vállalja fel az ezzel járó terheket). De most más volt a helyzet. Ezúttal ő is egy volt a gyerekek közzül, ott ült velük, ugyanabban az épületben, amelyet előzőleg csak kívülről láthatott.

Az Akárki szerint, maga az épület viszonylag kellemes tartózkodási hely volt. Tetszett neki a sárgás-zöldes, mintás mennyezet, a virágokkal díszített szobácskák, a barna szekrények, melyek számára úgy tűntek, mintha az égbe nyúlnának. Aranyosnak találta a kis udvart, ahol a sok gyerekkel együtt játszhatott, és a fákat is szerette. Néha még mókust is látott a fák ágain, ahogy csendesen lépdelt a zöld levelek között. Ilyenkor az összes gyerek a fa köré gyűlt és csodálta a kis teremtményt. Pusztán a néhol megjelenő sötét folyosóktól írtózott, amelyek falai csak lámpafényt láthattak eddigi létük során.

Az Akárki sokat beszélgetett a többi, árva gyerekkel. Szerinte minden ember egy külön kis világ, melyet saját képmására formál a környezete. Ez az átformálás viszont időt igényel, így az emberek gondolatai fiatalkorukban még függetlenek, egyediek, kreatívak, majd idővel a többség hatására sablonszerűvé válnak. Milyen ironikus is… Az ember egyedinek, sajátosnak születik, majd ahogy nő, úgy veszíti el akaraterejét, kíváncsiságát, tudatosságát. Mikor sikerül ezt felismernie, lázadni próbál, kitörni a tömegből, de beolvad. Végül pedig, mikor már elveszítette gondolatait, ötleteit, vágyait, álmait, de még talán saját személyét is, ő is részévé válik a tömegnek, beolvadásra kényszerít egy kívülállót. Azzá válik, aki ellen lázadt.
De a gyerekek esetében ez még másként van. Ők még túlságosan is az elején járnak ennek a folyamatnak, még őszinték, kíváncsiak, egyáltalán nem ábrándultak ki az életből, hiszen nagyon keveset tapasztaltak belőle. Habár tény, hogy minden árva gyerek számára árvaságából adódóan nehéz helyzet áll fenn, ennek ellenére még tudnak örülni a világ apró szépségeinek. Tudják értékelni mindazt a jót, amit kaphatnak: a családot, a szeretetet, hiszen álmuk az, hogy örökbefogadja őket valaki, és tartozhassanak valahova. Az Akárki érdeklődve hallgatja végig társait, nem korholja le őket, ha valami butaságot mondanak. Hagyja, hogy azt mondják, amit gondolnak, hiszen gondolataink tesznek azzá, akik vagyunk.
A legutóbbi beszélgetése a hat éves szobatársával a családról szólt. A szobatársát már egészen kicsi korától elhagyták, szegénynek fogalma sincs arról, milyen egy valódi család. Az Akárki próbálta megértetni a kis barátjával, mennyi örömmel jár, ha vannak szülei, testvérei, unokatestvérei. Elmesélte neki, régen hogyan játszottak a gyerekekkel, milyen volt a családi kapcsolat (ezt nagyon jól tudta az Akárki, hiszen már réges rég kezdtem pályáját). Aztán elmondta, ma mivel foglalkoznak a gyerekek, hogy már nem olyan divatos a barátkozás, kevesebb időt tölthetnek együtt a családtagok, de még így is rengeteg jó történhet mindenkivel. A beszélgetés mélyen belenyúlt az éjszakába, de ezt az Akárki nem bánta, hiszen láthatta, ahogy fokozatosan csillogni kezd szobatársa szeme, ahogy elkézpelte, hogy örökbe fogadják. A kisfiú ezzel is álmodott…

A következő nap, amint az Akárki reggelizés után a szobája irányába sietett, az egyik barna, hatalmas szekrény tetején megpillantott valamit. Egy ócska, poros, lapos doboz volt, a szekrény tetejéről kilógó oldaláról már az írás is lekopott. Lévén, hogy az Akárkinél nem ismerek kíváncsibb személyt, nem lett volna nehéz kitalálni a folytatást. Az Akárki gyorsan körülnézett, hátha van a közelben egy elég magas szék, amelyről elérhetné. Sajnos bármelyik székre is állt, csak a szekrény feléig ért fel a keze. Egy-kettőre gondolkozni kezdett, vajon mit tehetne. Persze, könnyedén atlétává válhatott volna, egy pillanat alatt levette volna a dobozt, újra felvéve gyermeki alakját és kész is. Az Akárki azonban nem ilyen. Sokkal makacsabb annál, hogy ilyet tegyen. Addig törte a fejét, ameddig eszébe nem jutott, hogy a szerdai farsangi bálon kapott egy darts nyilat a szobatársától. Bement a szobájába, fogott egy zsinórt, rákötötte a végére, majd egy pontos kézmozdulatot követően a nyíl hegye már stabilan állt a doboz oldalában. Seperc alatt sikerült megszereznie, és boldogan rohant vissza a szobájába. A dobozról tényleg lekopott minden írás, csak a tetején maradt meg egy ;Elef…; és egy ;1000; felirat. Az írásból láthatóan hiányzott a folytatás, a szám viszont nem sérült különösebben. Az Akárki felnyitotta a doboz tetejét: a játék rengeteg kicsi kirakósdarabot tartalmazott, annyira sokat, hogy nehéz lett volna megszámolni. Az Akárki egy kis gondolkodás után gyorsan nekilátott, villámgyorsan megtalálta a megfelelő darabokat. Először egy kék pacához hasonló valami kezdett körvonalazódni, majd négy lábat, két szemet, két hatalmas fület, egy rövid farkat, egy szájat és egy hosszú ormányt kapott. A folyamat nagyjából húsz percet vett igénybe. Alig, hogy elkészült a kis részlete a játéknak, az egyik nevelőnő benyitott az ajtón.

– Mondd csak, kisfiam, min ügyködsz? -kérdezte szelíden a nevelőnő. Az Akárki rámutatott a sérült dobozra. – Hát ezt meg hol találtad? – Amint ezt kérdezte, meglátta az Akárki előtt heverő, aranyos kisállatot. A nevelőnő szemeibe könnyek szöktek a meghatódottságtól – Tudod, hogy mi ez? Ez egy elefánt! Szelíd, csodás jószágok voltak, egyszer láttam egy élőt is nagyon fiatal koromban. Azóta már kihaltak, az utolsó élő elefánt tizenöt éve pusztult el. Elefánt már nem létezik.
Ekkor megcsörrent a nevelőnő telefonja.
– Most mennem kell, kicsim. – mondta egy félig örömteli, félig szomorú mosollyal, majd kilépett az ajtón és elment.

;Elefánt már nem létezik…; – ismételte magában az Akárki, majd kezébe vette a szétszórt kirakós darabjait, a keretet, leült az asztalhoz és az előzőt is meghaladó lelkesedéssel elkezdte kirakni azt. Ujjbegyei szinte égtek a kíváncsiságtól, meglepően gyorsan megtalálta az egyes darabok helyét. Két óra múlva helyére került mind az ezer darab, és az Akárki ámulattal figyelte a kereten megjelenő: elefántcsordát…

(2016. február 8.-10., Szilágycseh)

“Az Akárki hétköznapjai /az elefánt/” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. "… Akárki barátunk egészen rákapott a fiatalság ízére. " 😉
    A kíváncsiság gyorsolvasásra sarkalt, de a seperc kevés, mert sok ötletet rejt.

    A Föld eredetileg élhető volt alanatúre is, de az ember vándorol, keresi az "elefántcsordát"…

    Nagyon tetszik. (bus)

  2. [b]Kedves Kitti![/b]

    Köszönöm, hogy vontatottsága ellenére is elolvastad ezt a rövidke novellát. 🙂
    Ez a második ilyen írásom, még annyira nem kaptam rá a próza ízére, de azért remélem, hogy nem kell majd sokat várnom rá. 🙂 Örülök, hogy tetszett a történet, ahogy annak is, hogy (a jelek szerint hátha) megihlettelek. 🙂

    Köszönettel:
    Mészáros Botond 🙂

  3. Szia Botond!

    Kedves írásodat elolvastam Akárkiről, a gyermekotthonról és az elefántról.
    Egy egészen aprót vontatottnak találtam, ám annyira nem, hogy feladtam volna az olvasást. Remek analógiát találtam írásodban az elefánt és szeretet között. Valami kedves, naív báj lengi át az egész novellát. Meseszerű történeted még sokáig itt lesz bennem, talán még én is írok valami hasonlót.
    Gratulálok neked és bíztatlak, eredeti és érdekes gondolataid leírására!
    Üdv.
    Kit

  4. [b]Kedves Krisztina![/b]

    Köszönöm a bíztatást! 🙂
    Igazából ez a második próbálkozásom prózában. Remélem, hogy lesz folytatása is. 🙂

    Üdv:
    Mészáros Botond 🙂

Szólj hozzá!