Fekete és fehér

Fekete és fehér. Más választás nincs. Koppan a tábla, feláll a bábú. Egyszer én is a helyemre kerülök talán. Alig faragott parasztok társaságában veszek el.

Része vagyok a sornak, kit majd eltipornak, ha kezdődik a játék. Bármi lehet legbelül a szándék, mert hiába várnék még egy percet a lépés előtt. Nem én döntök.
A paraszt nem dönthet.

Mi már úgy születünk, hogy tudjuk hova kerülünk. Feketék leszünk vagy fehérek, kik parancsszóra oda lépnek, ahova kell, és ha nincsen hely majd mi csinálunk, mert ezt parancsolja szeretett királyunk. A király dönt. A paraszt nem dönthet.

Az első sorban vagyok. Mögöttem pedig mindenki más. Én vagyok ott, a kezdetek bátra, és tolnak előre, nem nézhetek hátra. Az első lépés az enyém és az első pofont is állom, mert csak így kerülhetem el a bábúhalálom.
Gyáva mögöttem marionett király, ki felett a kéz úgy jár, ahogy felettem. De engem az első sorba faragtak. Engem ide tettek. Nem én döntök. A paraszt nem dönthet.

Unalomig ütünk és ütnek, ha ez az érdek. Ha épp ez a taktika része, vagy ha nem lehet máshogyan vége. Ütünk, ha épp kell ütni, és ha ütnek azt eltűrni, szótlanul egy helyben állva eljátszani azt, hogy nem vagyok gyáva, valami csodát várva, vagy azt remélve, hogy úgy lesz az egésznek vége, hogy a paraszt végre nem csak szótlan senki, aki csak parancsszóra képes bárkit leverni. De a paraszt nem dönthet.

Pedig én félek. Minden kéz, aminek felettem van hatalma megfog és elrak jobbra vagy balra,
táblára vagy tábla mellé, és társaimat ha más leverné az ugyanúgy fáj, mert minket egy fából faragtak. Kit már leütöttek vagy még itt maradtak, mind egyformák vagyunk.

Ha leütnek én is szabad vagyok. Tényleg elhiszem, hogy ha ez a kéz mondja meg mikor lehetek szabad akkor valóban azzá válok, és mint egy átok kísér el a kezdeti lépéstől az utolsó mattig, győzelemig vagy kudarcig. A végét nem én döntöm el. A paraszt nem dönthet.

Onnan hátulról az egész játék máshogy látszik. Pár paraszt parancsszóra hőst játszik, és megtesz mindent, mi telik tőle, hogy ott, hátul az a bábú királybőrbe bújva ne kapjon mattot, és túléljen minden harcot, és lehet ennek bármennyi paraszt az ára akkor is ő legyen a tábla királya.

Lassan túl vagyok néhány lépésen. Annyi paraszt elment, én a sorsom lekéstem. Engem valahogy más fából faragtak. Remegve lépek előre, és néha hagynám az egészet a fenébe, de nem én döntök. A paraszt nem dönthet.

Végül valahogy talpon maradtam, pedig minden lépésnél magamban feladtam, mert parasztként bármennyit érek el, felettem a kéz csak ritkán mérlegel.
A király pedig ki miattunk nem kap mattot elfelejti néha hogy a paraszt kezdi a harcot, és bármi lesz a csata vége, a parasztot kiüthetik, de a király hull térdre. A parasztnak van királya, és nem a királynak parasztja.
Most túléltem, de lehet holnap már feladom, mert szívvel élek, és ha tovább folytatom valahol mélyen nem marad már semmi. Pár paraszt, a király, meg a kéz…. és ennyi.

Aztán ez a kéz úgyis dönt, és a király meg a paraszt előbb-utóbb ugyanabban a dobozban végzi. És akkor már a király sem dönthet.