A kórboncnok

A munkámnak köszönhetően számtalan emberrel találkozhattam. Voltak köztük furcsák, érdekesek és tiszteletreméltóak, néhány feltűnő tulajdonságot tekintve azonban mind egyformák voltak: csendesek, hidegek, és a bőrük enyhén kékes színt öltött. Csak feküdtek az asztalon mozdulatlanul, miközben éles késeimmel felhasítottam sápadt testüket és kifejezéstelen arccal tűrték, hogy a fűrész átrágja magát elhalt csontjaikon. Kórboncnok vagyok. A halott testek látványa sose váltott ki belőlem megrökönyödést, nem féltem tőlük, igazából a közvetlen közelükben éreztem jól magam. Halk nyugalmuk valahogy rám is átragadt, és ilyenkor éreztem magamban igazán az életet. Szerettem a munkámat, már középiskolás koromban arról álmodoztam, hogy az emberi testet vizsgálva újabb és újabb rejtélyeket tárhatok fel. Az egyetlen páciensem, aki mély nyomot hagyott bennem, és beleégette magát a tudatomba az a saját feleségem volt. Nagyon fiatalon, váratlanul távozott közülünk. Ajkai még a boncasztalon fekve se veszítettek szépségükből, fekete bársonyos tapintású haja hullámokban omlott a hideg fémtálcára. Halott létére is szemtelenül vonzó volt, ugyanaz a nő maradt, akibe beleszerettem. Nem voltam képes elcsúfítani, felhasítani puha bőrét, majd összevarrni a sebet. Azután minden páciensről ő jutott eszembe, többé nem voltam alkalmas erre a munkára. Néhány hónapig még próbálkoztam, de végül kirúgtak az állásomból, teljesen haszontalanná váltam.
Az életem mélypontra jutott, úgy éreztem, ebből a gödörből nem fogok tudni kimászni. Egyedül maradtam a hajdan álmaink otthonának tartott házban. A falak a múlt átkaként dőltek rám, álmomban se leltem nyugtot, örökös szorongás lett úrrá rajtam. Kerestem a kiutat ebből a szörnyű útvesztőből, de úgy tűnt, örök kárhozatra ítéltettem. Az egyetlen kapu, amely ideiglenesen egy jobb helyre vezetett, az az ital volt. Az első pohár ellazított, a második pedig már a lelkemnek is megnyugvást nyújtott. Szép lassan esett szét az életem. A temetés után még hónapokig beszéltem Hozzá, olyan volt, mintha ott lenne velem, mintha nem történt volna semmi. A ház még kettőnknek is hatalmas volt, de egyedül végképp feleslegesnek éreztem. Fenntartása túl drága volt, pár hónappal később már a számlák kifizetése is gondot okozott, örültem, ha maradt egy kis pénzem ennivalóra. Kikapcsolták az áramot. El akartam adni a házat, gyűlöltem ott lenni, de a szívem mindig visszahúzott, nem tudtam megválni tőle. A közös emlékek, az együtt töltött évek mind ide kötöttek. Lassan kezdtem elveszíteni önmagamat, az őrület megszállta az gondolataimat. Hangokat hallottam, az Ő hangját. Az épület recsegett-ropogott, mintha egy szellem költözött volna bele, de én csak Rá tudtam gondolni. Teljesen elvesztettem a józan eszemet. Gyakran láttam furcsa alakokat a távolban ólálkodni, a folyosó végén elosonni, vagy egy vörös szempárt a sötétben izzani. Valami nem volt rendben, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Egy hívatlan vendég, egy idegen árny költözött az otthonomba, jelenléte méregként áradt szét a levegőben. Számtalanszor adta tudtomra, hogy itt van, de egyszer sem bántott. Talán csak egy bolyongó, eltévedt lélek, aki tovább szeretne menni… Ezt a gondolatot hamar elvetettem, tisztában voltam vele, ittléte nem véletlen, és semmiképpen sem pozitív jelenség. Kezdtem megőrülni a félelemtől, ezt az érzést nem lehet megszokni. Éjszakánként elalvás előtt bezártam a szobám ajtaját, lámpa nélkül nem mertem kimenni a folyosóra. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek, akit szörnyekkel riogattak, hogy ne keljen fel este az ágyból.
A falióra tompa kondulására riadtam fel. Hajnali három volt, a szívem majd kiugrott a helyéről. Jéghideg verejték csorgott a homlokomról és a mellkasomról, eláztatva a pizsamámat és a takarómat. Képtelen voltam visszaaludni, úgyhogy gyertyát gyújtottam, és úgy döntöttem, hogy készítek egy teát és kiülök a nappaliba olvasgatni.
December hetedike volt, a házassági évfordulónk. Elborítottak az emlékek. Néhány percig csak bámultam az ablakra rakódott friss havat, és Rá gondoltam: A nőre, aki mindig mellettem állt, aki hű társam volt, aki ígéretet tett, soha nem hagy el, és most itt ülök egyedül, kétségek között és félve. Miközben belebújtam a köntösömbe, észrevettem, hogy az ajtó nyitva van, pedig tisztán emlékeztem arra hogy, bezártam. A szívem a torkomban dobogott, a veríték újra elöntötte testemet, valósággal magába zárt a rettegés. nagyot nyeltem, majd közelebb léptem az ajtóhoz, de ekkor felhuhogott egy bagoly az ablakom mellett. Kis híján felkiáltottam ijedtemben. Az elfojtott hang torkomban rekedt, s pengeként hasított hangszálaim közé. Csendben szitkozódva ingujjammal megtöröltem a homlokomat, majd néhány mély lélegzet után remegő kézzel az éjjeliszekrényen álló üvegért nyúltam. Az ital felperzselte a torkomat, tüze bátorságot adott. Amikor a szívem ismét normális ütemben vert, megindultam az ajtó felé. Gyertyatartómat a magasba emelve nekivágtam a kísérteties folyosóknak. Annyira tömör volt a sötétség körülöttem, hogy vágni lehetett volna, de nem álltam meg. A lámpásom vöröses fénye fantomként táncolt a falakon. Remegő lábaim alatt egy- egy megreccsenő deszka hangja halálsikolyként futotta be a teret. A némaság leple ólomsúllyal nehezedett rám, kiáltani tudtam volna. Lassú lépteim hideg szobákon vezettek keresztül, majd végre elértem a földszintre vezető lépcső boltíves kapujához. Sietve kapkodtam lábaimat a kopogó kőlépcsőn. A visszhang még a legapróbb neszt is dübörgéssé erősítette. Gyertyám már félig leégett, a forró viasz megégette az ujjamat. Célom az elérhetetlenül távolinak tűnő olvasószobám volt, az egyetlen hely a házban, ahol biztonságban éreztem magam. Ott majd begyújtom a kandallót, és felmelegedhetek végre egy kicsit. Mindössze néhány másodperc séta, de az éj sötétjével hadakozva óráknak tűnt az út. A magas ablakokon bevilágított a hold tompa, sápadt fénye, gonosz, hatalmas szörnyek karmaivá varázsolva a kopasz fák ágainak árnyékát, melyek a falra vetülve tekergőztek. A lassan leereszkedő köd egyre sűrűbb lett, hamarosan már mindent beborított.
Megérkeztem a keresett helyiség elé. Az ajtó résnyire nyitva volt, s egy pókháló vékony fénysugár égő madzagként szelte ketté a fekete űrt.
Valaki volt odabent! Füleltem, de a tűz halk ropogásán kívül semmi egyebet nem hallottam. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy valami megmagyarázhatatlan történik velem, de most éreztem, hogy nem vagyok egyedül, valaki lesz az ajtó túloldalán. Mély lélegzetet vettem, mindenre felkészültem, és egy könnyed mozdulattal, lassan belöktem az ajtót.
Egy nő állt a kandalló előtt a tűzbe bámulva, néhány méterre tőlem. A legapróbb jelét sem adta annak, hogy észrevette volna érkezésemet. Háttal állt nekem, nem láthattam az arcát, de egyből felismertem. Fekete fürtjei lágyan omlottak a vállára, bársonyos tapintásuk emléke melegséggel öntött el. Kicsivel alacsonyabb volt nálam, szinte éreztem, ahogy fejét a mellkasomra hajtja. Ő volt az.
– Kathy… Hangom olyan halk volt, hogy valahol elveszett a közöttünk terjengő levegő porszemei között. Tettem egy lépést előre, mire felém fordította arcát…
Csakhogy a teste nem fordult vele együtt! A roppanó csontok borzalmas hangjának hallatán a kellemes melegséget az iszonyat váltotta fel szívemben, végtagjaim ismét remegni kezdtek, szívem kihagyott egy ütemet a rémülettől.
Az előttem álló démon bőre, mint a porcelán repedezni kezdett, a kis résekből a pokol lángjainak vöröslő fénye szűrődött ki. A kandalló tüze kicsapott, és egy pillanattal később már az egész terem égett. Előbb a hatalmas bíborszín függöny, majd könyvek ezrei váltak a pusztítás martalékává.
Térdre estem, éreztem, ahogy a nehéz füst megtölti a tüdőmet, fuldokolni kezdtem. Hamarosan elvesztettem az eszméletemet, úgy rogytam össze, mint valami rongybaba, majd átléptem a holtak szürke világába. Egy utolsó, velőtrázó démoni sikoly repített el a másvilágra.