Bájoló

Egy Radnóti Miklós: Bájoló című aprócska verse és ugyanezen című dal inspirálta rövidke szösszenet, talán novella. Mert magyarként olykor elfeledünk magyarként élni, és elfeledjük nagy költőinket, akik oly\’ sokat adtak már nekünk. Radnóti hatalmas kincs lehetett az ő korában, még ha nem is tudott róla.

Ezerkilencszáz-negyvenkettőt írunk, második világháború közepe, a Bájoló megszületésének időpontja. A vers által elképzelt kis szösszenet akkoriból, amikor hirtelen a csatamezőről egy katona hazaszökik kedveséhez. S én pedig várom őt haza, a megnyomorított férfit.

A háború jeges szelet hozott. Puskapor vegyült a vér fémes szagával, az ég elsötétedett, a közeledő vihar fekete felhői körbeölelték a völgyet. Legalább az eső elmossa a vért, a dörgedelem elnyomja a tankok zaját, a jeges szél mindenkit a házba üldöz, s némán nyugalomra inti lakóit.
Rebbenő szemmel ültem a fényben, néztem, ahogy a sötét fellegek egyre csak közelednek, baljósan megülnek a völgyben. A szél süvítve szaladt át szoknyám alatt, mezítelen talpaimat megcsípte a hideg. Remegő lábfejeimet figyeltem, úgy reszkettek, mint a nyárfalevél. Talán féltem? Talán csak fáztam? Óvón öleltem át magam karjaimmal, reszkető lábaimról a távolban derengő rózsafára vándorolt tekintetem. Olyan bátran, mindent hátrahagyva tört magának utat a sövényből s büszkén virágot bontott. Talán ilyenek voltunk mi is, áttörtünk a sövényen, hogy aztán szerelmünk virágozhasson, s mi büszkén hoztunk virágot. De a háború elszakított tőle, a véres gyötrelem elvette tőlem és a frontra kényszerítette, hogy mint valami elmeháborodott ölje le embertársait, akár a veszett kutyát.
A rózsafa sötétbe burkolózott, a fény elhalványodott. Hunyorogva az égre tekintettem, a gyülekező sötét felhőkre bámultam. Csak mossátok el ezt a gyötrelmet! Hozzatok vihart! Valahol a távolban megvillant a fény, majd követte a hangja. Az éktelen dörgés, ami először ágyúdörgésnek hallatszott. Majd ahogy egyre jobban feleselgetett a villámnak a hangja, egyre szebb muzsika lett, egyre csak nyugtatott és noszogatott. Táncolj!
Az arcomra cseppenő hideg eső felrázott a gondolataimból. Ismét a rózsafa irányába pillantottam, a bokor mögött sötét alak derengett. Hunyorogva, nyakamat nyújtogatva az alakot figyeltem, az pedig megindult felém. Nem volt bennem félelem, de a szívem dobogása egyre csak gyorsult, erősen verte már a mellkasomat. Első gondolatként hasított át a fejemen: Ez ő! Felpattantam és egyre csak vártam, a sötét körvonalak kiéleződtek, s most már embert láttam. Őt láttam. A lépcsőtől mégsem mozdultam, a férfi pedig felém közeledve elmosolyodott, aztán megállt tőlem két lépésnyire.
Nagyot dörrent az ég, az eső pedig úgy szakadt hirtelen a nyakunkba, mintha dézsából öntenék. Ahogy egyre csak mosolygó arcát figyeltem, felidéztem utolsó közös viharunkat, amikor a tónál sétálva figyeltük, ahogy tükre megárad. Mezítláb szaladtunk a partján s a víz bokáig ért. Akkor azt hittem, örökre elveszítem, de ott állt velem szemben, és egyre csak mosolygott. Ő sem hitte el, amit lát. Az esőfátyoltól nem láttam, sír-e, de én sírtam. A szám megremegett, az izmaim égtek, hogy végre moduljak felé. Hálóingem teljesen testemhez tapadt már, a hajam arcomra simult, és már sárban álltam. Az ingéből lassan kezdte kimosni a vért a zuhatag, véres sebeit kitisztította a jéghideg víz.
Nem bírtuk tovább. Karunkat kitárva a másikért szaladtunk, félúton felkapott s magához ölelt, számra tapasztotta ajkait, ha tehette volna, fulladásig csókolt volna. Egyre csak az arcát néztem, sebeket kerestem rajta. Mennyi torz heg, mennyi fájdalmas seb! Tele volt vágásokkal, lövésekkel. A jobb lábát nem bírta és furcsa szögben állt.
– Jöjj be a házba! – kiáltottam át a zuhogó esőn. Mosolyogva bólogatott, szorosan magához ölelt. Nem érdekelte az eső, a jeges szél, csakis én. Itthon volt, hazajött. Velem volt. Felkapott, felvitt a verandára. Alig bírt el engem remegő kezében, pedig régen, mint a tollpihét felkapott. Ügyetlenkedve kitárta az ajtót, majd fülemhez hajolt:
– Vesd le ruhádat!
– Vesd le az inged! – feleltem. Átölelt s egyre csak szorított magához. A testünkről lecsöppenő víz egy apró tócsába folyt össze, meghatódva pillantottam a kis szívalakba összeálló esőcseppekre.
Mossa az eső össze szívünket…

Szólj hozzá!