November közepénél járunk. Az időjárás zord: süvít a szél, az utcák kihaltak, a fák lombjai pedig sírnak, akárcsak édesapám anyám betegágya mellett.
Én pedig csak némán állok, azon gondolkodva, hogyan tovább. Egy hét múlva töltöm be életem tizennyolcadik életévét, amiről mindenki ódákat zeng. Arról, hogy elfogyaszthatom életem első alkoholos italát, hogy kiteljesedhetek, hogy felnőtté válhatok, hogy többé nem mondhatják meg ki legyek, mit vegyek fel, miként cselekedjek. Soha nem kaptam meg azt a fajta figyelmet és szeretetet, amire mindig is vágytam. A szüleim mindenbe beleszóltak. Soha nem lehettem én a menő lány az iskolában, mert nem vehettem fel azokat a ruhákat, amik menőnek számítottak, nem járhattam bulizni, nem lehetett pasim, nem sminkelhettem magam. A pénteki bulik helyett a könyveim rabjaként ültem otthon. Annyi szülinapi kívánságot pazaroltam el arra, hogy változzanak. Az összes éjféli kívánságomnál is csak egyről szólt, hogy végre legyenek normális, rendes szüleim. Soha nem értettem a nevelési elveiket, de úgy voltam vele, hogy csak 18 év, illetve jelenleg egy hét, és vége. Nem kell többé könyörögnöm nekik, ha szeretnék valamit, hiszen a magam ura leszek.
-Kislányom! Nem hallasz? Anyáddal már vagy ötször szóltunk. Legalább ilyenkor figyelhetnél!
Nos igen. Ilyen nálunk egy szokványos „beszélgetés”.
-Sajnálom, mit is mondtatok?
-Lényegtelen. Szívecském tudnál nekem hozni egy kávét?
Édesanyám mindig is próbált jó anya lenni, de sosem hallgatott meg. Annyiszor próbáltam elmondani neki mi bánt, hogyan érzek, de ő kiskoromtól kezdve mindig jobban tudta mit kell éreznem.
– Milyet? Apu te kérsz valamit?
– Én most jól elvagyok, nem kell semmi.
Mindig is kitűnő tanuló voltam. Sosem volt gond az eszemmel, de a stílusommal annál inkább. Anyám szerint sosem fogok megfelelni a társadalmi normáknak. Bár szerintem a vita nem erről szólt, hanem arról, hogy a jegyeim ellenére nem akartam soha ügyvéd lenni, mint apa. Eltervezték a szerintük tökéletes jövőt, amit én utáltam, és ha lehetőségem volt rá, lázadtam ellene.
A külsőmmel soha nem voltam megelégedve. Kiskoromban folyamatos bántások értek az alakom miatt. Elegem lett belőle, lefogytam, de ennek ellenére ugyanolyan rossz ember maradtam, mint aki addig voltam. A legszomorúbb pedig, hogy nem tudtam ellene tenni.
-Jó napot! Egy hosszú feketét kérek, két cukorral, tejszínhabbal.
Ahogy kávéval a kezemben sétáltam végig a kórház folyosóján, és láttam az embereket szenvedni, nem éreztem semmit. Látom és hallom őket, de nem tudom őket megérteni. Úgy érzem egy ideje már nem élek, csak létezem.
– …Uram, nagyon sajnálom, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Egy hete maradt… – az orvos szavai a fülemben csengtek, miközben láttam apámat összetörni. A nő, akit szeretett, aki jóban-rosszban ott állt mellette, itt hagy minket, és nekünk mindezt karba tett kézzel kell néznünk. A testem átjárta egy eddig ismeretlen érzés.
-Szia, anyu! Itt a kávéd.
-Köszönöm életem! Mivel mindjárt itt a születésnapod, ezért úgy gondoltuk apával, hogy odaadjuk az ajándékod.
Egy elég erős anyagi háttérrel rendelkeztünk, tehát biztos voltam benne, hogy egy kocsikulcs lapul majd a dobozban. Nemrég lett meg a jogsim, és még mielőtt anya megbetegedett egy autóban egyeztünk meg.
-El sem tudjuk hinni anyáddal, hogy ilyen nagy lettél. Úgy gondoltuk, hogy életünk legfontosabb kincsével fogunk megajándékozni. Nagyon szépen kérlek vigyázz rá, és sose hagyd, hogy elvegyék tőled. Számunkra ez adott erőt, ez adta az értelmet az életünkhöz.
Édesanyám könnyeivel küszködve húzott elő egy dobozt a háta mögül. Anyához méltóan a legnagyobb eleganciával volt becsomagolva, és jóval nagyobb volt, mint egy kocsikulcs.
-Várj még egy kicsit kérlek: itt ez a levél, de ezt csak akkor bontsd ki, ha életed során valami olyan dologba ütközöl, amit úgy érzed nem tudsz legyőzni.
Izgatottan nyitottam ki az ajándékdobozt. Az izgatottságom pedig hamar felváltotta a csalódottság.
Tükör. Egy tükör. Egy régi, rozsdás tükör.
-Ugye ez csak egy vicc? Hol az a nagyrabecsült dolog, amiről az előbb beszéltetek? Azt mondtátok ez a legértékesebb kincsetek, de ez csak egy vacak tükör!
Ezzel elmentem. Elegem lett abból, hogy nem ismernek. Egy ilyennel akartak meglepni életem legfontosabb szakaszában?! Nem is csodálkozok, hogy ilyen elcseszett lettem. Volt kitől örökölnöm. Borzalmas emberek, akárcsak én.
***
Eltelt egy hét, ma van hivatalosan is felnőtté válásom napja. Reggel van, és apa már fent van, megyünk be anyuhoz. Lent szól a telefon, de úgy látszik senki nem képes felvenni, tehát ezt is nekem kell elintézni.
-Igen? Tessék? APA, TÉGED KERES ANYA ORVOSA!!
-Igen, én vagyok. Máris indulunk.
Ezzel felrohant az emeletre. Nagyjából öt perc múlva már az autó motorjának berregése hallatszódott. Egyszerűen apa minden szó és magyarázat nélkül berángatott az autóba, és már indultunk is. Ekkor még nem igazán értettem mi is történik pontosan. Bár tudatalatt nagyon is jól tudtam, de egyelőre csak sejteni szerettem volna…
….
-Szeretlek kedvesem, és ígérd meg, hogy sosem felejted el, amire tanítottunk, és kérlek ne feledkezz meg az ajándékodról, kis szülinaposom. Szeretlek titeket! – így hangzottak annak az embernek a szavai, aki életet adott nekem.
Itt állok megtörten apám mellett. Úgy érzem megfulladok. Hogy nem bírom tovább. Bérmennyire is haragszok rá, hogy nem olyan anya volt, akire én vágytam, most mindent megadnék azért, hogy itt legyen mellettem. Nem érzem továbbra sem úgy, hogy szavaim meghallgatásra kerültek, de ő volt az, aki ha elestem, megvigasztalt; aki ha lázas voltam, az ágyam mellett virrasztott éjjeleken át; aki fogta a kezem, amikor besétáltam az ismeretlenbe.
Ez nincsen többé.
A temetést követően az egész ház, velünk együtt gyászba borult.
Ekkor jöttem rá mennyire céltalanul éltem az életem, hogy milyen magányos vagyok. Viszont senkitől nem várhattam el, hogy egy olyan embert szeressen, aki saját magát nem tudja. Össze vagyok zavarodva, nem tudom merre tartok, hogy ki is vagyok valójában. Itt ülök egyedül és elveszetten a szobámban egy tükörrel. Nem értem miért nem adnak esélyt arra, hogy egy új és jobb életet kezdjek magam. Miért pont ez? Miért nem kaphattam volna egy újrakezdést? Lehet, akkor nem lennék ilyen, amilyen.
Az a gyűlölet, amit magam iránt érzek, a harag, amit a szüleim keltettek bennem, az életem, amit a sors szánt nekem, az az üresség, amit édesanyám hagyott hátra bennem…felemésztett. Ezekkel már nem tudtam megbirkózni. Elég volt!
Fél óra telt el. Most itt ülök a kádban, pengével a kezemben, kusza gondolatokkal a fejemben, és temérdek érzelemmel a szívemben. Megteszem! Megtenném… Megtettem volna…
Itt áll mellettem a tükör és a levél. Ennyivel még tartozom nekik. El kell olvasnom. Utoljára a kezembe veszem. Magamra sem ismerek benne. Mintha egy teljesen más ember nézne vissza rám. Ahogy kibontottam a levelet, mosolygásra bírtak édesanyám kusza betűi, meg édesapám parfümillata. A levélben ez állt:
„Drága kislányunk!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor most mindennél fontosabb, hogy erős legyél. Nem mondtuk, de mi mindig ilyen gyermekre vágytunk. Annyit próbálkoztunk, és annyira nehezen jöttél. Sokszor fel akartuk adni, nem éreztük magunkat méltónak rád. Majd megjöttél, és az életünk újra értelmet nyert, veled. Szeretnénk jó szüleid lenni, és örökkön örökké melletted állni, de ez sajnos nem így működik. Soha nem számított nekünk, hogy nem akarsz orvos lenni, vagy nem akarod azokat a ruhákat hordani, amiket mi akarunk, hogy hordj. Csak egy dolog volt igazán fontos: hogy mindig minden helyzetben légy erős, bátor, kitartó… és igazi EMBER. Számunkra te vagy a legnemesebb kincs úgy, ahogyan vagy. Fel a fejjel hercegnő! Szeretünk, mindig, is szerettünk, és kérlek ne add fel!
Szeretettel: Anya és Apa!”
Szemeimmel, amelyek könnytől égtek, belenéztem a tükörbe, és ekkor jöttem rá mit is adtak nekem a szüleim. Egy olyan kincset, amit senki nem vehet el tőlem, én pedig nem dobhatom el magamtól. Ha másért nem is, akkor értük. Az életem ebben a percben 180 fokos fordulatot vett. Nem szerettem volna véget vetni onnantól az én saját kis ajándékomnak, nem akartam megváltozni, és legfőképpen nem akartam magam többé utálni.
Hiszen a szüleim megajándékoztak a legnagyobb kinccsel: életet, és emberi értékeket adtak nekem, ami eddig nekik, mostantól pedig nekem kell, hogy erőt adjon…