Az a nagy helyzet, hogy eléggé szürkén élem a hétköznapjaimat. Ez alatt azt értem, hogy felkelek minden nap hétfőtől péntekig pontosan ugyanabban az időpontban és elkészülődök a munkakezdésem előtt 20 perccel. Utálom az összes hétköznapot! Bemegyek ledolgozni 8-9 órát minden egyes nap, na persze megfelelően kifizetődik a munkám, de attól még nem szeretem. Igazság szerint hamar eltelnek a napok, egyszerűen csak izgalmasabbá szeretném tenni. A napi betevőm árát egy jó időre megszereztem magamnak, azonban már nem bírom tovább a bezártságot. Azt érzem, hogy egy természetfeletti erő által mozgatott óriáskerékben ragadtam. Azért nem mókuskerékben, amihez általában hasonlítani szokták, mivel ez sokkal nagyobb színvonalú. Úgy tudnám leírni az életemet, mintha egy színek nélküli szivárvány lenne. Mindenki szereti a szivárványt, mivel a napsütés és az eső ellentétes kettősségével keletkezik. Nem láthatjuk a végét, mégis mindenki oda szeretne eljutni. Az elérhetetlent szeretnénk megkaparintani. Nekem sikerült egy olyan állást találnom, amelyre nem vesznek fel akárkit. Ez már önmagában nagy megtiszteltetés és pozitív visszajelzés. A bankszámlámon lévő összeg is elég jól néz ki, mégis a hétköznapok monotonitásába belefulladok. A Sors mentőcsónakjára várakozom már egy ideje. Azonban mégsem szeretnék elégedetlenkedni. A családommal rendszeresen találkozok. Elsősorban például akkor, ha valakinek szülinapja van. A barátaimmal, barátnőimmel minden hétvégét együtt töltünk. Ezek egy fiatal felnőtt számára elengedhetetlen dolgok, legalábbis szerintem.
Amit most meg szeretnék osztani szintén egy szürke hétköznapon történt. Akkor határoztam el magamban, hogy többet nem panaszkodok se azon, hogy kicsit megkapta a sütő a lasagne tetejét, se azon, hogy unalmas az életem. Vezettem hazafelé egy szokásos nap után. Sziréna hangjára lettem figyelmes, úgy tűnt mögülem jön a hang, így lehúzódtam az útról, ahogyan az ilyenkor szokás. Elengedtem magam mellett, akárcsak sokan mások is. Visszatértem az útra a megfelelő sávba, majd azon kezdtem el töprengeni, vajon ki lesz a mai napon szomorú. Van egyáltalán családja? Legalább a kedves szomszéd néninek feltűnik, hogy a szomszédja rosszul lett (jobb esetben „csak” rosszul lett).
Még aznap be kellett mennem a közeli bevásárlóközpontba, hogy a vacsorámhoz vegyek hozzávalókat, amik pont elfogytak otthonról. Ahogy közeledtem felé, láttam, hogy egy kisfiú guggol maga elé meredve. Körbenéztem. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt a mentő autó és a tucatnyi ember a parkolóban. Kiszálltam a kocsiból. Meg szerettem volna róla győződni, hogy milyen események is zajlanak le pontosan a közvetlen környezetemben. Oda sétáltam egy szimpatikusnak tűnő velem egykorú nőhöz. Megkérdeztem mit is tud erről az egész helyzetről. Nagyon lekezelően és semmitmondón válaszolt, ezért inkább továbbsétáltam egy nagymamához. Ő már szépen válaszolt a feltett kérdésemre és összeraktam a képkockákat. A kedves nagymamát maga az érintett anyuka informálta. Az imént említett kisfiú a sebesült öccse. Ugyanolyan mozdulatlansággal ült mellette egy kutya és őrizte a gazdáját.
Na most akkor elmesélem mi is történt pontosan:
A Takács család 5 főből áll. Anya, apa, Dénes, Kolos és Luca, na meg persze a kisállataik. A kocsiban Dénes és az egyik jó barátja utaztak hazafelé egy kis kiruccanásból, persze nagyon jól érezték magukat, mert mégiscsak szép nyári idő van és egy barátokkal töltött idő után ki ne érezné jól magát? Nem úgy értem, hogy alkoholt ittak, ilyet nem is tettek volna vezetés közben, mert tudják milyen veszélyes, szimplán jó hangulat volt a kocsiban. Jó ízűen nevettek, zenét hallgattak. Ahogy egyenletes tempóban haladtak hazafelé vezető utukon, egy tejet szállító nagy kocsi pördült ki eléjük. Dénes barátja azonnal elforgatta a kormányt jobbra, az autójuk ki is kerülte a nagy szállító kocsit, éppen csak hogy súrolták. Viszont! Hátulról belementek egy sportkocsiba és Dénesék autójának súlypontja az elejére helyezkedett, így majdnem rádőlt a sportkocsira. Még lehet az is jobban alakult volna, minthogy a sportkocsi megúszta egy pár karcolással, míg Dénes és barátja a járművel együtt egy árokba pördültek tovább. Ráadásként még párat pattogott az autó, míg végre közelebb lehetett hozzá menni. Ahogy az ilyen baleseteknél szokott lenni, a kocsinak nem kellett sok, hogy felrobbanjon, mivel a benzin elkezdett kifolyni, az autó sokszorosával túl volt melegedve, a füves árok pedig, ahova estek kifejezetten száraz volt és a nap is hét ágra sütött. Mivel mindez a belváros közelében történt, így hamar a segítségükre siettek az emberek. Hívtak mentősöket, tűzoltókat és persze a rendőrök is kijöttek, hogy kiderítsék, ki vonható felelősségre a baleset okozásáért. Az egésznél nem voltam jelen, de teljesen biztos vagyok benne, hogy az egész hangulata borzasztóan szomorú és nyomasztó volt. Ahogy itt állok döbbenten, még mindig az. Azt hisszük, hogy ilyenek csak filmekben vannak. De nem! Nagyon nem! Dénes barátját tudták először kimenteni, ő kisebb sérülésekkel megúszta, azonban Dénes kimentése előtt a kocsi hátuljában valami robbant egyet. A felmentő sereg még gyorsabban próbálta a dolgát végezni és még időben sikerült nekik kiszedni Dénest, aki barátjával ellentétben ájult állapotban volt. A lába tele volt sebekkel, teljesen elszíneződött és néhol nem is volt rajta bőr. Ezt saját szememmel is láttam, ahogy beemelik a mentőautóba egy ágyon. Kolos hirtelen felállt, abban a pillanatban futott volna mellette el egy tőle is fiatalabb lány – mint kiderült ő Lucus – csak hogy Kolos visszatartotta. Így kívülállóként azt láttam, hogy Kolos lesokkolódott kicsit, de nem annyira, hogy ne fogja fel a helyzet súlyát, hogy kishúguk nem láthatja ilyen állapotban bátyjukat. Luca egyre erősödő hangon sírt. A szülőket nem láttam. Valószínűleg már a mentőautóban ültek legnagyobb gyermekük mellett.
Nekem már ez az eseménymennyiség is bőven elég volt. Gyorsan berohantam a boltba, ahová eleve indultam és a lehető leggyorsabb tempómmal siettem a vásárlás után hazafelé. Olyan körültekintő voltam, mint még sohasem. Tudom, hogy nagyon sok baleset történik napi szinten, ahogy azt is felfogom, hogy ezen szörnyű események alanyaivá is nagyon könnyedén válhatunk. De mégis… Olyan felfoghatatlan.
Hazaértem, lepakoltam a cuccaimat és a szatyrokat, bár jobb megfogalmazás lenne az, hogy csak ledobtam a legközelebbi sarokba és leültem a székemre. Ott ültem és egyszer arra lettem figyelmes, hogy besötétedett. Egyre csak gondolkoztam. Mit élhetnek vajon most át azok a szülők, testvérek, akiknek kórházban vannak a családtagjuk. Legközelebb már csak este 11 óra 03 perckor zökkentem ki a nagy gondolatmenetemből. A mai napon történt velem valami. Valami, ami nem hétköznapi, de ismétlődő. Valami, ami igazából nem is velem kapcsolatos, mégis úgy érzem részese vagyok. Valami szörnyű. Eddig panaszkodtam azért, hogy ismétlődnek a mindennapjaim és már ki vagyok a sok unalmas mindennapos teendőtől. Sokszor kívántam a Sorstól (mivel én a Sorsban hiszek), tegyen valamit, amivel fellendít engem és az unalmas életemet. Most úgy érzem valahogy félreértettük egymást. Nem arra vágytam, hogy lássam egy család mélypontját (remélhetőleg nem tönkremenetelét), hanem arra, hogy kapjak például egy külföldi utazásra lehetőséget, előléptetést a kemény munkámért, esetleg áthelyezést. Ez meg sem közelítette azt, amire számítottam.
A mély töprengésem után elintéztem a szokásos esti teendőimet. Értem ez alatt a redőnyök lehúzását és a következő napra várható munkáim körvonalazását. Miután ezekkel készen lettem, bekapcsoltam a tévét, hátha találok valami mesét, esetleg valamilyen vicces filmet, ami a mai napon történt eseményekről elvonja a figyelmemet. Ironikus, hogy, amint bekapcsoltam a tévét, a kanapé közepén ülve újra szembesülnöm kellett a mai napon történtekkel. A híradóban Takács Dénes és barátjának balesete volt a téma (na persze név nélkül). Egészen pontosan annak következményei. „A rendőrség továbbra is nyomoz a közlekedési baleset okozója után. A volán mögött ülő fiút kisebb-nagyobb karcolásokkal, horzsolásokkal és egy csukló zúzódással már haza is engedték a kórházból. Azonban a másik fiút beláthatatlan ideig bent tartják megfigyelés és kezelések miatt. Neki 2-es fokozatú égési sebei vannak, egy kisebb részen 3-as fokozatú is. A sürgősségi osztályra szállítása után mintegy fél órával magához tért” hangzott el az esti híradóban. Ebben a momentumban már váltottak is az időjárásra, ami most mondanom sem kell mennyire hidegen hagyott, főleg ha azt is nézzük, hogy minden nap strand idő van és eszméletlen meleg. Úgy döntöttem, hogy itt az ideje eltenni magamat honnapra. Mire vettem egy kiadós, hosszú fürdőt, amit egy ilyen kedd után nem hagyhattam ki, fogat mostam, és ágyba bújtam. Ekkor volt már vagy hajnali 1 óra, ilyen sokáig nem szoktam fent maradni. Ez után ismét egyre csak gondolkoztam és gondolkoztam. Mire leálltak a fogaskerekeim fogalmam sincs hány óra lehetett, de az az egy biztos, hogy reggeli 7 óra 30 perckor valami eszméletlen fáradt voltam. Ezen felül még szörnyen éhes is mivel akkora hatással volt rám a tegnap, hogy a vacsorámat ki is hagytam. Bár reggel sem érzem azt, hogy akár egy falat is lemenne a torkomon. Inkább csak ittam egy nagy pohár vizet és megpróbáltam elkezdeni a napomat, mint ahogy az általában is történik.
A szokásos utamon kocsikázva rádiót hallgattam és annyira kikapcsolódtam, hogy a 10 perces út pár másodpercnek tűnt. Szépen leparkoltam, majd a megbeszélésekhez illő magas sarkúban és kosztümben betipegtem az épületbe, ahol vigyorogva köszöntem mindenkinek és széles mosollyal haladtam az irodám felé, az épület tetejére. Liftezés közben a mellettem állók suttogtak, így nem értettem tisztán minden mondatot, de ki tudtam venni azokból a szavakból, amiket halottam, hogy valami problémájuk van. Remélhetőleg nem velem. Olyan szavakat kaptam el, mint például
– ez szörnyű…
– igen, hihetetlen…
– nem gondolhatja komolyan…
Természetesen a biztonság kedvéért végig néztem magamon, nehogy esetleg kávé pecsétes legyen a fehér felső részem, de nem volt az, szóval maximálisan megnyugodtam. Tényleg nem értettem akkor miről beszélhettek, de lehet jobb is, végül is nem az én dolgom. Vagyis ezt gondoltam egészen addig, amíg fel nem értem az irodám szintjére. Itt is suttogásokat és szörnyülködő arcokat hallottam, illetve láttam. Odamentem az egyik, hozzám legközelebb álló munkatársamhoz és megkérdeztem tőle, hogy mi történik éppen. Elmondta, amit a reggeli hírekben hallott. A választól úgy éreztem magamat, mintha egy 50 kg-os nehezékkel a lábamra kötve dobtak volna egy vége láthatatlan szakadékba. Most már szó szerint berohantam a munkahelyem főhadiszállására (ez alatt még mindig az irodámat értem), magam mögött becsaptam az ajtót, de úgy, hogy még az asztalomon fekvő tollak is belerezdültek. Egy kicsit meg is lepődtem magamon, mivel nem jellemző rám ez a heves természet. Mégis, pont, ahogy túllendültem a tegnap történteken, mert azért csak nem vagyok családtag, jön egy hír, hogy Dénesnek esélye van a műtétre. Legalábbis… Ezt hitték. Nem élte túl. Segíteni szerettek volna rajta, de rohama lett műtét közben és nem tudták megmenteni.
Érzem, ahogy nedvesedik a szemem, az orcám és a könnycseppek már lavinaként hullnak alá. Tényleg nem vagyok se a rokonuk, sem pedig közeli hozzátartozójuk, még csak egy ismerős sem, viszont felfoghatatlan, hogy milyen vékony szálak mozgatják az emberi életet.
Dénes meghalt! És nincs lehetőségünk meg nem történtté tenni. Az eddig 5 fős család most már 4 fős lesz. Az öcsinek nem lesz bátyja, a hugicának kettő helyett pedig egy. A Takács család egy életen át fogja azt a terhet cipelni, hogy nem láthatják újra első szülött fiúk mosolyát.
