Tiborra épp fegyvert fogtak és ő is éppen így tett. Megpróbált békét kötni ellenségével, de a tárgyalás kisiklott, akár egy kósza gőzös. Ez már nem az első ilyen eset volt. Tibor legszívesebben meghúzta volna a ravaszt, és véget vetett volna az egésznek. Tudta, hogy egy jól irányzott lövéssel vége lett volna mindennek. Ugyanakkor erről egy-két másodperc alatt lebeszélte magát.
– Én nem vagyok ilyen ember! – gondolta.
Felmérte újra a helyzetet. Rájött, hogy nem muszáj ellensége szívére céloznia, ha a kezére vagy a lábára lő, akkor megmenekülhet, anélkül, hogy kiontaná a másik életét. Ez sem tűnt jó ötletnek. Mi van, ha maradandó sérülést okoz az ellenfelének? Az ellenfélnek családja volt, felesége és gyereke. Jaj, a feleség… Tibor egykor nagyon szerette a lányt, majd elvették tőle. Azóta tart ez az átkozott viszály a két férfi között. Tiborban emlékek törtek fel. Ezek ismételten haraggal öntötték el. A szeretett nőért megölte volna az ellenséget, de nem volt szíve árvává tenni egy gyereket. Nagy dilemma volt ez. Tibor remegő kézzel fogta a pisztolyt. Nem tudott lőni, pedig tudta, hogy muszáj lesz. Túl hosszú ideje tart ez a viszály, másképp nem lehet megoldani a dolgot. Valakinek meg kell halnia.
Eldörrent az egyik pisztoly. A találat tűpontos volt és halálos. Az egyik pisztoly kiesett tulajdonosa kezéből és nagyot koppant a földön. A másik pisztoly pedig visszakerült gazdája övéhez. Tibor összeesett. A mellkasán lévő sebre pillantott, majd utolsó pár másodperce alatt maga előtt látta életének minden fontos eseményét. Tibor meghalt, mert nem tett meg valamit. A gyilkosa pedig büntetlenül megúszta, miután elhagyta a helyszínt, és egy távoli helyen megszabadult a fegyvertől. Tibor annak idején a tétlenség miatt elvesztette azt a nőt, aki számára az élete értelmét jelentette. Utána éveken át vegetált és elszenvedte a valóságot, míg egy másik férfi az ő álmaiban élt. Most pedig elvesztette az életét, de az ellenfélé ugyanúgy folytatódott.
