Egy segítő kéz

Már nagyon fáradt voltam, de nem tudtam megállni, hogy ne menjek le a piacra. Egyre nehezebben ment a mozgás és már sokszor úgy éreztem leszakad a vállam a nagy súly alatt.
Nálunk mindig csütörtökön volt a piac és én a 85 éves fejemmel  sosem tudtam megállni, hogy ne menjek le és vásároljam tele a kis kosárkámat. Minkét karom fájt, a lábaim visszeresek  és van egy szép púp is a hátamon. Sebaj! A krumplit és a tojást meg kellett vennem, mert az unokáim bármelyik nap megérkezhetnek, amit persze már több mint 10 éve ígérgetnek. És én várni fogom őket minden egyes nap. Nagyon nehezen menetem le a negyedik emeletről, de mikor sikeresen leértem sóhajtottam és mélyen beszívtam a friss levegőt. Az öreg fejemnek kell a friss oxigén.
A piacra érve rengeteg emberbe ütköztem. Nem szándékosan, de inogtam, akár egy részeg ember. Megbocsájtóan néztek rám. Jól esett.
-20 db tojást kérnék.  -nyögten öreg hangomon.
-Parancsoljon Erzsi néni.
Lajos a tojásos, mosolyogva nyújtotta át nekem a két tojásos dobozt.  Remegtek a kezeim, majdnem kiestek a kezeimből, de senki nem jött oda segíteni. Soha. Most sem, máskor sem. A kosaramat alig bírtam el, de ez sem érdekelt senkit. Amíg fent vagyok a lakásomba, nem érdekel ha nehéz lesz a kosaram, amint azonban leérek és megpakolom, elkáromkodom magam, amiért folyton kicseszek saját magammal.
Szeretett tárgyam a földön volt, lassan lehajoltam, hogy megpakoljam. Beletelt egy kis időbe, míg felemeltem és nehezen elindultam tovább.
-Várjon Erzsi néni, a visszajáró… -kiáltott utánam Lajos.
-Óh, a szentségit…hagyja Lajos!-fújtattam egy nagyot. Nem néztem vissza, csak éreztem egy meleg érintést a karomon. Nagyon gyengéd volt, mégis határozott.
-Segíthetek a néninek? – szólt egy kedves hang a hátam mögött. Erre visszafordultam, de csak ameddig a derekam engedte. Egy bájos szőke,fiatal lány állt ott és egyik kezével a kosaram felé nyúlt. Gyönyörű, kék szemeit nem vette le rólam és óvatos mozdulatai azt jelezték felém, hogy nincs mitől tartanom. Egy segítő kezet küldött nekem az Isten. Hálás voltam. A mellkasomban jelen lévő nyomás jelezte, hogy fáradt vagyok, adjam át a testemet gyötrő súlyt.
-Szervusz kedves. – köszöntem, majd elengedtem a kosár nyelét,  az pedig a fiatal hölgy kezébe nehezedett.
-Mondja hol lakik és hazakísérem.
-Igazán megtennéd értem?
-Persze. Nagyon nehezen bírja el a néni. Nem nézhetem el, ahogy szenved.
-Nahát,  vannak még rendes emberek a földön. -ahogy elmosolyodtam a ráncok megfeszültek az arcomon. A szemüvegem karcos volt, de így is láttam, hogy egy szelíd, de magabiztos személlyel társalgok. Igazan szeretetreméltó volt a kisugárzása. Bártan adtam át a kosaramat, amiben már öt kiló krumpli és húsz darab tojás volt, az oldalához beszorítva pedig a pénztárcám és még egy plusz nylon laska, arra az esetre, ha még venni akarok valamit, amit már el sem bírok.
– Itt lakom ám egy utcával bentebb. -eméken fel remegő kezeimet és görbe mutatóujjammal abba az irányba mutattam, ahonnan jöttem.
-Vezessen a néni.
Mosolygott, akár egy angyal. Lassan lépkedtem mellette, ő pedig szorgalmasan követett, felvette velem a ritmust. Nem ment előbbre, és nem is maradt le. Sokáig néztem szép arcát.
-Mi a neved? – kérdeztem.
-Fanni vagyok. -felelte.
-Kevés ilyen jószándékú fiatal van ám manapság. Kincs vagy ugye tudod?
-Nem hinném. Az én mamámat látom minden idős hölgyben. Imádom őt, bármit megtennék érte.
-Szerencsés ám a nagymamád. Neki is segítesz?
-Igen, igen. Amikor tudok segítek, bár ő elég makacs, nem igazan fogad el segítséget.
-Nincs még annyira kifáradva mint én. Hány éves?
-71 lesz.
Miközben beszélt csilingelt a hangja. Öröm volt hallgatni.
-Én meg 85 vagyok kedvesem. – mondtam, majd féloldalasan ránéztem, amennyire a nyakam engedte, hogy elfordítsam a fejem. A lány végig engem nézett és kedvesen fogta a hátamat. Eszembe jutottak az unokáim. Ők miért nem ilyenek mint ez a lány? Miért nem foglalkoznak velem? Miért nem érintenek még így, ahogy ő? Annyira jól esett a kedvessége, szinte újjászülettem.
-Idősnek tetszik lenni. Egyedül él?
-Igen. Egyedül. Meghalt a férjem. Rákos volt. Harcolt a második világháborúban is, egészen pontosan 20 évvel volt nálam idősebb. Már 10 éve hogy elment. Büszke voltam rá, tudod. -beszélni akartam, de olyan nehezen ment. A levegő szorította a tüdőmet. Fújtattam mint egy kifáradt ló.
-Aztaa… -csodálkozott a szépséges hölgy.
-Van egy lányunk és két fiúnk. Orsi a lányom, van 2 fia és minkét fiamnak van 3 lánya. Mintha össze beszéltek volna nem?
Jóízűen felkacagtam. A lány is nevetett velem.
-Ők hol élnek? – kérdezte.
-A lányom messze van, sikeres ügyvéd lett. A Dani fiam Ausztriába van, Tomi pedig a fővárosban. Nagyon ritkán látogatnak meg.
Elszomorodtam. Hiányoztak a gyerekeim. Öreg lelkem sírni akart.
-Ne szomorkodjon. Biztosan eléri őket valahogyan. Telefonhoz ért a néni?
-Nem angyalom. Ha értenek is, biztosan össze-vissza nyomkodnám a gombokat. Nem csak remeg a kezem, de még az ujjaim is görbék.
-Értem. -egyik kezéből a másikba tette a kosarat.
Elfáradtam mire visszaértünk, de mégsem annyira, mintha én cipeltem volna a kosarat.
-Na jöjjenek a lépcsők. – mondtam miután besétáltunk a sötét, hideg lépcsőházba.
-Segítek. -a lány megragadta a karomat és igyekezett emeléssel megkönnyíteni a feltolásokat. Igazan jó volt, míg félreértünk elmeséltem neki, hogyan költöztünk ebbe az épületbe és, hogy akkor még milyen könnyedén szaladtam fel a negyedikre.
Sóhajok és sóhajok. A fiatal lány is sóhajtott egy nagyot mikor felértünk. Az otthonkám zsebében volt a lakáskulcsom. Elővettem és szemrevételeztem. A sárgás kulcs lesz az amelyik nekem kell.
-Van itt mindenféle. Postaláda, tarolókulcs…
Megvan. Odasétáltunk az ajtómhoz és elkezdtem belecelozni a lyukba a kulcsot. Ötödik próbálkozásra sikerült. Elfordítottam jobbra, és az kinyílt egy nagy kattanással. Megfordultam, hogy átveszem a csomagomat.
A fiatal lány ott állt és tartotta a kosarat. Lehet, hogy többé nem látom. Egy pillanatra elszomorodtam.
-Köszönöm kedvesem. Az Isten áldjon meg.
Rámosolyogtam. Ő ugyan ezt tette. Melegség öntötte el a mellkasomat. Elvettem a nehez kosarat és elbúcsúztam tőle. Nem mozdult amíg meg nem fordultam és becsuktam az ajtót. Egyenesen a konyhába mentem és a kis székre tettem a kosarat. Kivettem a tojást, a krumplikat és még az a mihaszna nylon táska is megvolt, de a tárcámnak nyoma veszett. Pedig határozottan emlékeztem rá, hogy ott volt, hiszen abból vásároltam.
És senki más nem volt a közelében rajtam és a szőke lányon kívül.
Gondolhattam volna. Kedvesség és segítőkészség?
NEM LÉTEZIK.
 Mindenkit az önző akarta vezényel,  a kapzsisága. Nem él már a földön emberiség. A csalódottság lett úrrá rajtam. A sírás folytogatott. Még rendőrt sem tudtam hívni, és erre milyen szépen felkészült mikor megkérdezte értek-e a telefonokhoz.