Túlértékelt?

Gőgh Leona: Túlértékelt?

Úgy érzem, hogy szegény vagyok:
Mint minden reggel felkelek a puha kis ágyamból, végig sétálok a gyönyörű lakáson, amiben élek. Leülök az asztalhoz, megiszom a napindító kávémat. Odamegyek a hűtőhöz és eldöntöm, hogy épp mihez van kedvem: rántotta, szalámis kenyér vajjal… álljunk meg egy szóra! Mi az, hogy nincs itthon sajt és nekem vajat kell ennem?! Ezek szerint ma nem eszek, inkább megyek felöltözni. Előtte persze lecsekkolom a közösségi platformokat, ahol megint arról írnak, hogy valaki öngyilkos lett. Kezd ez egy kicsit unalmas lenni, nem?
Kinyitom a szekrényem. Elém tárul a tartalma: itt az új kabátom, a múlt héten újonnan beszerzett trendi felsőm, a bőrsurranóm. Már megint hová tűnt a kedvenc toppom? Fogadni mernék rá, hogy anya megint elfelejtett tegnap kimosni. Csodálatos. Az helyett, hogy napi 3 műszakba jár, inkább többet takaríthatna. Ma is nekem kell levinni a szemetet, mert arra sem képes.
A mai nap is kész katasztrófa, ráadásul még le kell ülnöm tanulni is. Annyira bosszantó, hogy az ország legjobb iskolájába járok.
Ha ez nem lenne elég, még itt ez a világjárvány is: értem én, hogy a nagymama most kórházba került, és lehet, hogy meg fog halni… de könyörgőm, én így nem tudok elmenni abba a buliba, amire már hónapok óta készülök.
Lényegtelen. A lényeg az, hogy borzalmas az életem. A pasimmal most ünnepeltük a négy hónapos kapcsolatunkat, és végre valahára összegyűjtögette a pénzt arra a nyakláncra, amit már vagy egy hónapja kinéztem magamnak. Tudom, hogy most leégett a házuk, meg ilyenek, de már egy hónapja áradozok neki a nyakláncról.
Napom fénypontja az, amikor leülhetek sorozatot, filmeket nézni. Ilyenkor végre elfelejtem a gondjaim, viszont azért kicsit idegesít, hogy apu nem képes nekem netflixet fizetni.
Este pedig vár a jól megérdemelt habfürdő, azzal az isteni illatú tusolóval.
Ez mind badarság! Szerintem, én viszont gazdag vagyok:
Reggelente, akárcsak te, felkelek. Igaz a szobám sarkában mindig ki kell ürítenem a vödröt, ami reggelre tele csorog vízzel. Egy ideje be van ázva az a rész a falon, de még nem szóltam a szüleimnek, mert szerencsére sikerült megoldaniuk, hogy legyen meleg vizünk.
Én általában kihagyom a reggelit, hogy a kishúgom tudjon magával tízórait vinni az iskolába.
Manapság boldogan állok oda a szekrényünkhöz, mert végre apu nekem is szerelt be egy fiókot. Azt meg nem is tudom már hogyan eldicsekedni, hogy egy kedves nő nekem adta a lánya használt ruháit. Olyan régen voltak velem ennyire kedvesek, és a ruhák is annyira szépek.
Engem is felvettek abba az iskolába, amibe te is jársz, de az én szüleim sajnos nem tudták volna finanszírozni. Jelenleg is eléggé küzdünk a távoktatással, de szerencsére ideiglenesen megengedte a könyvtáros néni, hogy az ottani gépen tanuljak.
Ma az utcán sétálva találkoztam egy bácsival, aki pénzt kért tőlem, mert már napok óta nem evett. Annyira sajnáltam őt, hogy odaadtam neki azt a pénzt, amit egy szép négyzethálós füzetre spóroltam össze.
És te? Veletek mi a helyzet otthon?
Nem tudom. Tudjátok… Mi olyan semmilyenek vagyunk:
Mindig üresen kelek fel, mintha nem élnék már, csak léteznék.
A szakácsaink mindig megterített asztallal várnak minket, de valahogy a gyomrom étel helyett szorongással telik meg.
Aztán lent vár rám mosolyogva egy sofőr. Minden nap felteszi nekem ugyanazokat a sablonos kérdéseket. Gondolom udvariasságból. Én pedig csak mondok rá valamit. Elvisz a magániskolába, ahol továbbra is létezésem bizonyításául néha felszólalok, ha a tanár kérdez.
Este lemehetnénk az úszótermünkbe, de inkább csak úgy vagy fent a szobámban.
Nem szeretem a filmeket. Anya minden egyes átkozott délután megnéz egyet a házimozinkban. Szerintem időpazarlás, mert egy olyan világot tárnak elénk, ami nem is létezik.
Majd az este eljöttével hálát adok az égnek, hogy… nem tudom. Csak úgy létezem.

-Eképp hangzott három kamasz beszámolója, akik egyszerűen összezavarodva próbálják kijelenteni hovatartozásukat, egy olyan világban, ahol a társadalomnak nevezett valami már alulértékelten túlértékelte őket.