A metróállomás fölé egy hatalmas áruházat építettek ezernyi színes bolttal. A kirakatok, mint megannyi díszes ablak engedtek bepillantást a legújabb kollekciókba. Az egyik bolt, ami valami fura francia kiejthetetlen névvel rendelkezett, olcsó ám márkás darabokat ígért. Az ő ablakuk más volt. Egyszerű és elegáns, nem volt rajzolt nyulakkal és őzekkel tele hajigálva és húsvéti tojásoktól sem fuldoklott. Egy százszorszép rétet ábrázolt, ahol a gyerek méretű próbababák papírsárkányt eregettek, míg a felnőttek egy kockás pokrócon pihentek. A női baba hason fekve olvasott egy könyvet, mialatt a férfi egy pohár vörösborral a kezében figyelte kedvesét. Álomszerűen csodás volt, láttam, ahogy a babák életre kelnek és a férfi gyengéden a nőhöz hajol, hogy a hajába szagoljon, majd könnyed csókot lehelve a nyakára bársonyos hangon megkérdezze, hogy tölthet-e még. A nő pedig kacagva megvádolja, hogy csak azért tesz mindent, hogy magára hagyja végre kedvenc olvasmányát. Még a babák világát éltem, mikor már a bolt állványai közt cikáztam valami hozzám illő darabot keresve. A ruhák tényleg csodásak voltak, csak mindegyik olyan tömeg divatot idézet, aminek én sose voltam a híve. A félreértések elkerülése véget nem zavar, ha egy másik nőn is ugyanolyan ruhadarab van, mint rajtam. De azt már felettébb bosszantónak találom, ha tízből tíz lány ugyanúgy van felöltözve. A korban, ahol az egyéniséget és a szabadságot ünnepeljük nap mint nap. Erre mit teszünk? Félve egy divattól részegült álca mögé bújunk, mert tartunk attól, hogy elítélnének, ha igazán önmagunk lennénk. Mi ez ha nem szánalmas? Mi ez ha nem egy bolond világ? Már gyerekkorunkban megtanítják nekünk, hogy ne féljünk önmagunk lenni, de nem mondják meg mégis, hogyan találjunk a saját utunkra. És mit tesznek eközben folyton? Bírálnak minket. Élesre töltött fegyverrel szegeznek a falhoz és a legjobbat várják. Sokszor éreztem azt, hogy aranyhalként úszkálok körbe-körbe a gömb akváriumomban, miközben egy Husky tanít ugatni. Egy darabig türelmes és segítőkész, majd őrült morgásba és vicsorításba kezd mindent beborítva nyáltengerrel. A szemei úgy guvadnak, hogy majd kiesnek, ahogy vizslatja reszkető uszonyaimat a mű kastély rejtekén. Végül magunkra hagy, mert már nincs türelme hozzánk és mi többé nem úszkálunk körbe-körbe, vadul tanuljuk az ugatást, míg végül valami halk Palota pincsi utánzat kijön a torkunkon. A fényes pikkelyeket fehér adidas cipőre és egyszerű feliratos haspólóra cseréljük, míg lassan elfelejtjük mennyire is szerettük a mű kastély menedékét és a gömb akvárium egyszerűségét. A gondolataim forgatagából egy élesen csaholó, viháncoló lány sereg szakított ki. Semmi érdekfeszítő nem volt bennük. Mindannyian fekete labradorként vakkangattak, vonyítottak egy-egy tömegcikk láttán. Visszafordultam az állvány felé és egy matt zöld darabon akadt meg a tekintettem. Egy könnyed hosszú ujjú felső volt, a dekoltázsánál ugyanolyan árnyalatú apró csipke szegéllyel, ami a hátán egy nagyobb darabon tért vissza ezernyi virággal és levélkével, ami felkúszott egy nyakdíszre, míg végül elől egy nagyobb Victorián stílusú medállal megtöretett. Olyan volt, mint én átjárta a természet és egy másik kor szeretette. Ahol többet ért az ész és az erkölcs a dekoltázs és a csípő hányadosánál. A kezemben a vállfával indultam a próbafülkék irányába, nagy csalódottságamra a falkán át vezetett az út. A tömeg szélén ácsorgott szenvedéseivel az arcán. Még középiskolából ismertem, bár akkoriban kevésbé volt jóképű és még meg volt az a hatalmas otromba szemüvege is. Széles mosoly terült el az arcán és előbújt az a jól ismert nevető ránc is a szája szélében, ahogy észrevett. Hatalmas öleléssel üdvözölt, mintha még mindig a gimiben lennénk.
– Kell egy felmentő sereg? – kérdeztem cinkosul a fejemmel a lányok felé biccentve, akik szinte tudomást sem vettek rólunk. Egy fáradt tekintettel az irányukba nézett, majd vissza rám, ám mielőtt válaszolhatott volna kézen fogtam és a fülkék felé rángattam.
– Megvárlak kint. – mondta egy kisfiút megszégyenítő ártatlansággal, amitől csak még szélesebb lett a mosolyom.
– Ugyan már! – azzal a függöny mögé vonszoltam- Tudom, hogy a többi fiúval belestettek mindig tesi előtt a lány öltözőbe. – korholtam, még mindig vigyorogva.
– M? Itt vagy? – hangzott egy csivavára emlékeztető hang. Nagyon nehéz volt visszafognom a belőlem feltörő nevetést. Még hogy M. Mikor lett ilyen menő?
– M, ugye nem a barátnődtől szakítottalak el éppen? – kérdeztem enyhe, nagyon enyhe bűntudattal.
– Nem mondanám, hogy a barátnőm lenne. Inkább csak, hogy én túl sokat ittam őt pedig nehéz levakarni. – simogatták a szavai az egomat és gonosz ötlet kezdett motoszkálni bennem.
– Mit gondolsz egyedül is boldogulsz vele? – kérdeztem önbizalomtól túlcsordulva.
– Lenne talán valami ötleted? – mintha az ő kis ártatlan arcába is vegyült volna az ördögi tervem részleteiből.
– Ó! M! Te olyan szenvedélyes vagy! – szinte kiabáltam, miközben levettem a felsőmet és feltűnően a függöny tetejére dobtam. Adidas cipők nyikorgása közeledett hevesen a fülkénkhez és én gyorsan a karjaiba vetettem magam, mielőtt a függöny egy hatalmas, dühös mozdulattal fellibbent. Először meglepődött fejet vágtam, majd fortyogó dühöt színlelve melegebb éghajlatra küldtem őket, mielőtt visszarángattam a nehéz szövet darabot. M még hallgatózott és néha, néha ki-kilesett a vörös posztó mögül, amíg a lányok el nem hagyták az üzletet. Én pedig kissé kijózanodtam, ahogy a bűntudatom ezernyi kérdéssel bombázott. Mialatt szépen lassan maró lángként kúszott fel a torkomba fenyegetve, hogy teljesen felemészt. – Még gimis igaz? – bukott ki belőlem, ami talán a legkevésbé vádaskodó.
– Igen, a fejébe vette, hogy az ő és a barátnői Sugardady-je leszek. – válaszolta undorral a szemeit forgatva. – Megjelent az egyetem előtt, meg a munkahelyemen és szép lassan mindenhova követett.
Megsajnáltam egy kissé, hisz tényleg bosszantó egy nem kívánt kolonc. – Lefeküdtél vele? – nem kellene, hogy érdekeljen, de egy kicsit valahogy összeszorult a gyomrom a válaszra várva és már sajnáltam, hogy hagytam a levegőbe szökni.
– Nem tudom, biztosan. Egy házibuli után az ágyamban találtam. Én félmeztelen voltam és látszólag rajta is több ruha volt, de ő azt állítja igen. – Olyan esendőnek és gyengének tűnt, hogy meg akartam vigasztalni és megnyugtatni, hogy ennek most már vége. De nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, így inkább felhúztam a felsőt, ami miatt eredetileg ide indultam.
– Segítsek? – hangzott egy félénk hang a hátam mögül. A tükörből rá emeltem a tekintettemet és a gyönyörű arcát borító szomorúság a torkomon akadt, így csak bátorítólag bólogattam. Egy meleg puha kéz siklott a zipzáron felfelé, majd a nyakpánt apró csatjával babrált egy pillanatig. Bűntudat nélkül bámultam, azokat a régi vonásokat egy markánsabb köntösbe öltöztetve. Nem tudom, mikor lett ilyen férfias. Mikor lettek azok a vékony karok, ilyen erőtől sugárzóak, az a béna frizura ilyen tökéletes. De tudni akartam mindent, az összes tincs irányát, az elszalasztott évek történéseit, hogy mit gondol, mikor ahhoz a vékony csipkéhez ér, mikor a meggybordó bőrszoknyára téved a tekintette. – Csodásan áll. És köszönök mindent. – mereven a tükörképemre szegeztem a pillantásom. szépen volt kidolgozva a felső és remekül illett a szoknyámhoz csak valahogy én nem passzoltam az egészbe. – Mi a baj? Nem tetszik?
– Azt hiszem valahogy nem tökéletes. – hangosan, önfeledten nevetett – Mi az? – kérdeztem kissé ingerülten.
– Bűntudatod van, amiért elkergetted a zaklatómat. Gimiben is mindig ilyen voltál. Olyankor sose volt semmi elég jó. Hiába tettél jót rosszul érezted magad, amiért mást megbántottál. Ezt már akkor is szerettem benned. – mondta széles vigyorral, miközben a nyakamba karolt és egy puszit követően a vállamon pihentette a fejét, miközben bohón figyelt a tükörből. Ez nem fair, utálom, hogy ennyire ismer én pedig őt nem. – Olyan édes vagy, amikor elpirulsz. – folytatta a cukkolásom, igazán őszintén nevetve. Olyan bolond és aranyos egyszerre, ahogy engem vizslat vigyorogva.
– Nem értelek. Hogy szerethettél, mikor olyan gonosz voltam veled? – szégyelltem magam, ahogy eszembe jutott mennyiszer játszottam a hülyét tudva, hogy szerelmes belém.
– Nem voltál te olyan gonosz. Mindig megvédtél, talán túl sokszor is. Mindig felvidítottál és velem voltál bármi történjen is. – egy újabb puszit lehelt a nyakamba, amitől kellemes bizsergés kúszott a bőröm alá. – Hogyan hálálhatnám meg ezt a mostani megmentést?
– Mi lenne az ajánlatod? – kérdeztem, még mindig a tükörből tanulmányozva, egy kacér mosoly terült el az arcán és komolyan kíváncsivá tett.
– Mit szólnál, ha a fülke falának döntenélek és… – magabiztosan újra a nyakamat puszilgatta egészen a fülemig, amibe óvatosan beleharapott. Kuncogtam, mint egy kislány, mert féltem, ha jobban elengedem, magam az összes önbizalma elszáll. – Mi az?
– Kétlem, hogy megtennéd, ha még azt is képtelen vagy kimondani, hogy „megduglak.” – válaszoltam felé fordulva. A térdeim mögé nyúlt és felrántott a derekára az egyik kezével a fenekem alatt, a másikkal a hátamat megtámasztva vitt a fülkefaláig. Annyira meglepődtem, hogy még lélegezni is elfelejtettem. A homlokát az enyémnek támasztotta, így könnyedén a szemembe tekintve. Pillantása a számra majd vissza a szemembe vándorolt, mintha csak engedélyt akart volna kérni. Puhán visszafogottan csókolt, mintha félne, hogy a következő pillanatban szerte foszlok. Mohón a hajába túrtam, úgy húztam magamhoz bátorítóan. Mintha mindig is erre vágyott volna a béklyóiból felszabadulva követelt egyre többet a csókból. Míg végül zihálva, túlhevülten meredtünk egymás szemébe a homlokunkat összeérintve.
– Én sose dugnálak meg egy koszos próbafülkében- sziszegte szinte a fogai közt lehunyt szemmel. – Ennél többet akarok adni neked.
