Naplemente

Sétálok az utcán, lassan, ahogy szoktunk. Elhaladok a kőkerítéses ház előtt, jobbra fordulok. A házról sugárzik a gazdagság, mindig viccelt, hogy egyszer majd megveszi, csak, hogy legyen, mert sosem lakna egy ilyenben, most viszont csönd van. Csak a fejemben hallom a hangját, de még így is hasonlít egy angyaléra, sőt talán így egy kicsit jobban. Eszembe jut az a sok Kiscsillag dal, amit együtt énekeltünk, ahogy a Kockacukor közben dobáltuk a párnákat, vagy ahogy egymást túlkiabálva ordítottuk, hogy Örökre szívembe zártalak. Benézek a kertbe, látom, hogy az egész család kint van. A két gyerek a medencében labdázik, a szülők a nyugágyon beszélgetnek. Tökéletes családi kép.
A mellkasom elszorul, érzem a gombócot a torkomban. A maszk miatt még nehezebben jutok levegőhöz, de nem merem levenni. Továbbindulok, kényszerítem magam, hogy lassan lépjek. Felveszem a tempóját, szinte hallom ahogy a kedvenc, barna túracipője koppan az aszfalton. Még Anyától kapta, ezért a kedvence. Magától nem vette volna meg. Kicsit felemelem a kezem, hogy belé karolhassak, de a mozdulatom megakad, csak a levegőt érintem.
Erősödik a kényszer, hogy fussak, az agyam hiába hajtogatja, hogy sosem fogok tudni megszabadulni a fájdalomtól. Hiába mondják, hogy idővel majd elmúlik. Mindig emlékezni fogok rá, néha gyakrabban, néha ritkábban, de mindig ott lesz velem. Nem is akarom elfelejteni ahogy törődött velem. Nem akarom elfelejteni a kezét a hátamon, ahogy minden este megmasszírozott. Ha fekszem, érzem, ahogy a keze a vállamon pihen, ahogy jó éjt puszit nyom az arcomra, ahogy végigsimítja a hajam. Még érzem.
Elérem a kilátót, megállok pihenni a lépcsők előtt. Nem vagyok fáradt, de ő is mindig így csinálta. Imádta a focit, de sosem sportolt, így mindig elfáradt mire ideértünk. Ennek ellenére elkísért, még akkor is ha egy nagyon fontos meccset játszott a Fradi, amin kötelező lett volna ott lennie.
Amikor együtt voltunk, feküdtünk a fűben, és csak néztük a felhőket, nem törődve a világ gondjaival. Először egy teve hátán néztem hosszan az eget, azóta teve alakú felhőket kerestünk. Most egyedül nézem ahogy a szél tovafújja őket, ahogy eltűnnek a látóhatáron. Érzem, hogy ott van fent, mosolyog rám, szeretnék visszamosolyogni, de csak mozdulatlanul bámulom a suhanó felhőket.
Felállok, kicsit kinyújtózom, emlékszem, minden alkalmat megragadott arra, hogy a lustaságommal piszkáljon. A fa lépcsők nyikorognak a lábam alatt, de most nem érkeznek mögülem újabb nyikorgások. Egyedül vagyok. Megállok a felénél, mert itt megint pihenőt szokott tartani. Lassan továbbindulok, elérem a kilátó tetejét, a széléhez sétálok, nekidőlök a korlátnak, hagyom, hogy a szél elérje a kezem. Csak egy rövidujjú van rajtam, tudom, hogy hideg van, látom a libabőrt a kezemen, de nem érzek semmit. Ő rámterítette volna a nagy, fekete kabátját, amiben én elvesznék, de rá pont jó volt.
Nézem a hegyoldalt, az elszórt házakat, mosolygok, de a szám mégsem mozdul. Emlékszem a meséjére az óriásokról, akik szétdobálták ide a házakat. Minden alkalommal elmesélte, amikor feljöttünk ide, akkor leszóltam érte, de most mindenemet odaadnám, ha mégegyszer hallhatnám a hangját. Látom a mosolyát is, azt a büszkét és szeretetteljeset, amivel mindig rám nézett. Látom, ahogy a lemenő nap fénye megcsillan a fekete haján, még csak nem is őszült.
Ismét megnyikordulnak a lépcsők, csak lassan jut el a tudatomig, hogy mi történik, de akkor fellobban bennem a remény, az agyamnak esélye sincs tiltakozni. Anya jön fel a lépcsőkön, már a csalódottságot is alig érzem. Ő is maszkot visel, már egyikünk sem mer kockáztatni. Nem sír, de a szemeiben ott az a végeláthatatlan szomorúság, ami sosem fog eltűnni. Örökre bennünk lesz ez a törés, amit megpróbálunk majd elrejteni, de mindig látható lesz azok számára, akik eléggé figyelnek.
Anya már mellettem áll, egy pillanatig hezitál, de végül közelebb lép és szorosan átölel. Én is magamhoz szorítom, nem kellenek szavak. Jegygyűrűje a hátamba vág, de nem zavar, emlékeztet az övére, ahogy a fém sebességváltón kopogott vele. Anya válla fölött figyelem a naplementét, nézem, ahogy a felhőket narancssárgára színezi. Apa kedvenc narancssárgája.

“Naplemente” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!