Rohanó léptek suhantak el a rejtekhelyem előtt. Megtaláltak volna? Nem tudom, de nem kockáztathatom meg, hogy leleplezzem magamat; ezt a gondolatot az egyre több vért kieresztő vágás is támogatta.
A seb a lábamon volt, szerencsére pont úgy helyezkedett el a combom és a térdem között, hogy nem talált el fontosabb eret. Még a pékáru, amit a falu szélén lévő boltból zsákmányoltam sem esett ki az eléggé lyukas tarsolyomból.
Hallgatóztam, de a szívem zakatolásán kívül nem hallottam semmit. Le kellene nyugodnom, hogy ne veszítsek több vért a kelleténél, de ez nem egy könnyű feladat a körülményeket tekintve. A további fülelés mellett döntöttem. A figyelmemet a heves szívdobogásom helyett az engem körülvevő hangokra helyeztem – az erdőre és annak lakóira. Egy-két motoszkáló rágcsálón kívül nem keltette fel a figyelmemet semmi más zaj sem. Kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy eddig magamban tartottam és megpróbáltam olyan halkan feltápászkodni, amennyire csak tudtam.
Amint kiléptem a fák és bokrok nyújtotta biztonságból, az utamat a közeli folyó felé vettem. A folyó nem annyira mély, abban tudok tovább haladni, így ha netalán észrevennék az általam hagyott lábnyomokat, akkor a folyó megakadályozná őket a további követésben. Eddig mindig bejött ez a kis trükk. És persze a sebemet is ki tudnám tisztítani, hogy ne fertőződjön el.
A folyóhoz érve boldog emlékek öntöttek el – a családommal mindig ennél a folyónál „kirándultunk”. Kirándulásnak nem igazán volt nevezhető, de minderre visszaemlékezve tudom, hogy ez mennyi örömet hozott nekem kiskoromban. A szüleink felügyelete mellett itt játszottam a testvéreimmel minden nap tavasztól ősz végéig. De azok az idők már rég elmúltak, ahogyan mindenki más is a húgomat kivéve. Éreztem, hogy elkezdtek gyűlni a könnyek a szemeimben. Nem! Most nincs idő érzelgésre, azt megtehetem később is. Jelenleg azon kell fókuszálnom, hogy épségben – már amennyire azt lehet az én állapotomban – hazaérjek.
Amint a talpamat hozzáérintettem a víz felszínéhez, éreztem a víz hűsítő csobogását elhaladni a lábujjaim között. Óvatosan beleléptem mindkét lábammal a folyó iszapos medrébe és miután hamar hozzászoktam a mozgásomat kissé korlátozó közlekedési módhoz, útnak is indultam. Sokszor haladtam már így, a folyó által elrejtve, hiszen rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, ahonnan ez volt az egyetlen biztos kiút. Akikkel eddig összetűzésbe kerültem mindig túlságosan is lusták voltak fél óránál tovább keresni, viszont ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki így fog viselkedni, ha ezzel a szituációval állítják szembe. Elővigyázatosságból tehát ha bármikor rajtakapnak lopáson, a folyó irányába szaladok. Kész csoda, hogy nem vették még észre a cselt. Mondjuk az is igaz, hogy akiknél gyakran megfordulok, azok tehetősebb emberek, ezért nem jelent nekik túl sokat, ha egy kenyeret vagy egy kisebb darab sajtot el tudok tulajdonítani.
Az erdő kezdett sűrűsödni, ahogy egyre tovább haladtam a víz folyási irányában. Itt talán megállhatok egy kis időre, hogy valamennyire azért mégis kimossam a frissen szerzett vágást. Feltűrtem a néhány helyen szakadt térdig érő nadrágomat és egy közelebbi pillantást vetettem a bicska által felszakított részre. Nem volt túl mély a seb, aminek kifejezetten örültem, de abban biztos voltam, hogy nem fog egyhamar begyógyulni. Belenyújtottam a kezeimet a tiszta vízbe, kis kancsót formáltam a tenyereimmel, majd kiemeltem a vízből és óvatosan a sebre csorgattam. Felszisszentem, de egyből leszidtam magamat. Ezt a műveletet még többször elvégeztem, amíg úgy nem gondoltam, hogy már többet nem tudok rajta javítani. Éreztem, hogy egy könnycsepp legördült az arcomon, viszont gyorsan megtöröltem a szemeimet, mielőtt még társai követhették volna azt az árva cseppet. Leengedtem a nadrágom szárát, majd a fájdalommal nem törődve folytattam az utamat hazafelé.
A kis fakunyhónk meglehetősen messze helyezkedett el a falutól, az erdő mélyén. Nyugalmas környék, de ez sokat segít abban, hogy a húgom ne legyen veszélyben – nem szeretném, ha miattam történne vele valami rossz. Az életmódunk lehetetlenné teszi, hogy normálisan éljünk egy közösségben, hiszen még egyikünk sem elég idős ahhoz, hogy dolgozhasson, így pénzt sem tudunk keresni, ami egyetlen opciót hagyott számunkra, ha élni akarunk – a lopást. Pontosan tudom, hogy nem szép dolog és hogy a törvényeket sérti, de a szükség nagy úr, muszáj ezt tennem, ugyanis nincs más választásom.
Vetettem egy gyors pillantást a tarsolyom tartalmára, leellenőrizve, hogy az étel benne van-e még és egy megkönnyebbült sóhajtással, s egy kis mosollyal kísértem a tudatot, hogy igen, megvan még az ennivaló, amit a testvéremnek oda tudok majd adni, ha végre hazaértem. Én nem szoktam túl sokat enni abból, amit sikerül elhappolnom, inkább Cseperkének hagyom.
Apropó Cseperke, már biztos tűkön ülve vár engem otthon. Megígértettem vele, hogy nem lép ki a kunyhóból, amíg haza nem érek, s ezt az ígéretét eddig be is tartotta, én pedig mindig megdicsérem érte. Jól a fejébe véste, hogy senkinek sem nyithat ajtót, hiszen aki arra téved, az csak olyan ember lehet, aki engem keres, és nem tartom kizártnak, hogy a húgomat használnák fel arra, hogy előkerítsenek és bebörtönözzenek engem, ha valaki végre megunja a folytonos lopkodást és szól olyanoknak, akik hamar eltesznek láb alól.
Ezért is kell vigyáznom minden alkalommal, amikor bemerészkedek a faluba, s ezért is kell nagyon megfontolnom, hogy kitől, mikor és mit lopok. Ilyen helyzetben nem igazán lehetünk válogatósak, így azt eszünk, amit éppen meg tudok kaparintani egy kör alatt.
A folyó elágazásához értem, ahol jobbra fordultam, s egyenest berohantam a fák és bokrok közé. Figyeltem a lábam elé, nehogy túl hangos zajt keltsek – ez sem az állatoknak, sem pedig nekem nem jó, hiszen sosem tudhatom, hogy ki járhat erre. Amikor már elég mélyen voltam a fák között, futásból lépésre váltottam, majd teljesen megálltam. Miközben próbáltam kifújni magamat, gyorsan, de alaposan körbetekintettem. Túl nagy volt a csend.
Nem szenteltem ennek a gondolatnak sok figyelmet, inkább folytattam a már ismert úton való haladást. Sokszor próbáltam újabb és újabb ösvényeket keresni, hogy azért mégse legyen annyira egyértelmű, hogy merre haladok, viszont a terep eléggé megnehezítette ezt. Mivel mindig mezítláb vagyok, nem elég könnyű a sáros és kövekkel teli lehetséges útvonalakon való közlekedés. Sőt, helyenként teljesen lehetetlen a haladás, viszont az inkább a vadállatok műve. Errefelé sok vad él és nem szeretném megzavarni őket, ha nem muszáj.
Ahogy egyre közelebb értem, egyre inkább nyomasztott valami. Ezt az érzést úgy lehetne a legpontosabban megfogalmazni, hogy olyan, mintha feküdnék, és valaki köveket pakolna a mellkasomra. Nem szerettem ezt az érzést – ez mindig jelezte nekem, hogy valami nincsen rendben. Ekkor eszembe jutott az, amitől mindig is rettegtem.
Talán azért tudtam eliszkolni olyan könnyen az utóbbi hónapban, mert megfigyelték, hogy merre megyek? Talán most is figyel valaki? Végigfutott a hideg a hátamon és az mellett döntöttem, hogy menedéket keresek az estére. A húgom úgyis tudja, hogy bármikor bajba kerülhetek, ezért rá fog jönni, hogy azért nem értem haza, mert nem találtam biztonságosnak, hogy továbbhaladjak.
Minden áron meg kell akadályoznom, hogy megtalálják Cseperkét. Ha engem el is kapnak, neki szabadnak kell maradnia. Megfogadtam a szüleinknek, hogy megvédem és ezt az ígéretemet be akarom tartani, ha belehalok is.
Óvatosan odaosontam egy közeli domb háta mögé és meghúztam magamat az egyik vastagabb törzsű fa tövében. Eléggé rejtett hely volt, itt talán nem vesznek észre.
Ezen a helyen ültem órákon keresztül. Talán éjfél már elmúlhatott, de innen nem tudtam pontosan megmondani, mert a fák eltakarták a holdat. Meg se moccantam, még levegőt is alig mertem venni – féltem, hogy meghallják, bárkik is követhetnek. Talán most kellene elindulnom, így már biztosan nem tudnak utánam jönni. Azt hiszem annyira csak nem kitartóak, hogy az éjszakába nyúljon a keresés. Viszont lehet, hogy jobban tenném, ha várnék még egy kicsit, a biztonság kedvéért.
Elkezdtem számolni az egyre csak növekvő számú eltelt perceket, órákat és közben hallgatóztam. A baglyok huhogásán és a szellő általi levélzörgésen kívül nem hallottam semmit sem. Valószínűleg csak paranoiás vagyok.
Egy dologban már biztos voltam. Nem követhetnek engem. A tapasztalataimból kiindulva és minden jelből, amit a fejemben feljegyeztem magamnak a mostani eseményekről, egy következtetésre juthatok csak – túlságosan is félek.
Félek attól, hogy elkapnak. Félek attól, hogy ha elkapnak, akkor miket fognak tenni velem. De a legnagyobb félelmem az, hogy nem tudom betartani az ígéretemet, azaz megtalálják Cseperkét és nem fogom tudni megvédeni. Hogy őszinte legyek, nem vagyok egy elég erős fiú, nem tudnék elbánni felnőttekkel, főleg nem a falu őreivel. Az eddigi sikereim pusztán a szerencse művei, nem pedig az én ügyességemé.
A gyomrom korgása hozott vissza a gondolataim közül a valóságba. Cseperke is biztos éhes lehet – és az az én dolgom, hogy ételt vigyek neki. Nem akarom túlontúl megváratni őt, nem akarom, hogy aggódjon értem – hiszen tudom, hogy félt. Akárhányszor elmegyek otthonról és egyedül hagyom, másra nem tud gondolni, csak arra, hogy mi lehet velem, mikor érek haza. Amióta a bátyánk nem tért haza az egyik „bevásárló” útjáról, azóta az én feladatom, hogy ellássam magunkat – és azóta Cseperke rettenetesen fél egyedül és pont ezért is aggódik értem annyira.
Minél tovább gondolok a húgomra, annál inkább el akarok indulni. Nem telt el sok idő mire elhatároztam, hogy nem várok tovább. Most kell elindulnom.
Gyorsan belepillantottam a tarsolyomba, ahol még mindig ott ült a kis cipó, mellette az aprócska darab sajttal. Kissé megnyugodtam – legalább ezzel ki tudom engesztelni Cseperkét, amiért ilyen későn érek haza. Óvatosan felálltam és visszafogtam magamat attól, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól. Amint ránehezedtem arra a lábamra, amin a sebem volt, éreztem, hogy elkezdett lüktetni és minden egyes lüktetéssel egyre jobban fájt. Azt hiszem pár napig nem fogok tudni visszamenni a faluba.
Csendes léptekkel megkerültem a dombot és a kis kunyhónk felé vettem az irányt. Lépésről lépésre közelebb értem a célomhoz, így már az sem érdekelt, hogy a hideg kavicsos földön lépkedtem bármilyen lábbeli nélkül. Mondjuk nem mintha túl sokat éreztem volna belőle, hiszen a sebem jobban magára vonta a figyelmemet, mint a talpam állapota valaha is tette. Egyre lassabban tudtam csak haladni, hiszen folytonosan szaporodtak a bokrok és gyökerek, és arra is figyelnem kellett, hogy még véletlenül se lépjek rá egy kósza gallyra sem, valamint a sebemet sem lett volna jó ötlet belevezetni egy kiálló faágba.
Talán még egy órát kellene sétálnom és hazaérek. Vagyis hát annyi időbe telne hazaérnem normál esetben, viszont ez a helyzet minden csak nem normális. Számtalan dolog le fog lassítani, a sebemtől kezdve a sötétségig. Szerintem a nap is fel fog kelni addigra, mire végre kinyitom az ajtót.
Nesztelenül végigosontam az erdőn és körülbelül két órán belül végre kezdtem kiérni egy kisebb tisztásra az erdő közepén és már láttam a házikónkat. Elmosolyodtam és minden óvatosságot eldobva futásban törtem ki az otthonom felé. Már kelt fel a nap és így nagyobb hatást gyakorolt rám a hazaérkezésem pillanata.
Már léptem volna ki az erdőből a kis tisztásra, amikor hirtelen zajt hallottam a kunyhóból, majd váratlanul kinyílt az ajtó, én pedig azonnal elsápadtam. Egy őr volt az, s maga után húzta Cseperkét, akinek a szája be volt kötve és még ilyen messziről is láttam, hogy a könnyek patakokként folytak le az arcán félelmében. Az őr a szőke hajánál fogva kirángatta a házból és abban a pillanatban olyan mérges lettem, hogy gondolkodás nélkül elkezdtem rohanni a férfi felé.
– Engedd el a testvéremet! – üvöltöttem teli torokból, de a férfi csak nevetett.
Már csak pár méterre voltam tőlük, amikor láttam, hogy Cseperke ijedt tekintetét mögém szegezi és valamit kiabált nekem, de nem értettem, hogy mit. Egyszer csak egy égető fájdalmat éreztem a vállamban, majd nem sokkal később már nem éreztem a jobb karomat. A fájdalomtól felkiáltottam és a térdemre rogytam.
Valami meleg kezdett el lefolyni a hátamon, onnan, ahonnan a fájdalmat éreztem. Akkor jöttem rá, hogy valaki volt mögöttem, amikor a térdelésből le lettem nyomva a hasamra. Annyira fel tudtam emelni a fejemet, hogy szemkontaktust tudtam létesíteni a húgommal, aki egyre inkább próbált kiabálni – talán segítségért.
Egyfolytában rúgta, ütötte a férfi lábát – hiszen csak azt érte el –, hogy kiszabadulhasson az őr fogásából, de mit is tudott volna tenni egy kislány egy felnőtt ellen? Én teljesen tehetetlen voltam, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Kezdett összemosódni az előttem elterülő kép, viszont valahogy éreztem, hogy ez nem csak a szememben felgyülemlő könnyek műve volt. A meleg folyadék tovább csurgott le a hátamon, én pedig kezdtem egyre gyengébbnek érezni magamat. Valószínűleg vér volt.
Nem tudtam megmenteni Cseperkét. Elkaptak és még ide is vezettem őket a húgomhoz. Szörnyű testvér vagyok.
Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt még minden örökké elsötétült volna.