Színjáték élesben

Összes megtekintés: 33 

Az egész dologról Marika néni tehet, az ő ötlete volt ez az idétlen, testszínű kezeslábas, amitől majd „egyiptomiasabbnak” nézünk ki. Nagyon rá volt kattanva erre az iskolai színdarabra. Nekem is tetszett az ötlet de majdnem megfulladtam a hőségtől és a szoros jelmeztől, amely barnábbnak kívánta mutatni a bőrünket.
Most hangzott el a fáraó ajkáról az én végszavam. Nagy levegőt vettem és végiggondoltam: egyiptomi háziszolga vagyok, ételt szolgálok fel a fáraónak, és miután odaadtam a tálcát, elájulok. Kiléptem a takarásból és leszegett fejjel közeledtem Boti, a fáraó felé. Izzadtam, mint a ló, belefolyt a szemembe is, de kibírtam. Nem akartam ezt a kis szerepet elbaltázni, hisz tudtam, hogy milyen fontos ez a Mamának. Ők ketten Janival, az öcsémmel a harmadik sorban ültek, és az előadás minden pillanatát élvezték. A szüleim válása óta nem éltünk nagy jómódban, bár Mama ezt igyekezte eltitkolni. Még az iskolai Színnap belépőjegyét is én álltam a spórolt pénzemből, mert tudtam, hogy ez könnyebbség neki.
Már majdnem odaértem Botihoz, amikor egy fuvallat meglegyintette az arcomat. Felpillantottam, de nem sok minden változott. Mintha Boti egy kicsit magasabb lett volna. Amint azonban figyelmesebben körülnéztem, láttam, hogy ahol eddig a bordásfal volt, ott most homokszín kőfal magasodik. A fojtogató hőség is megszűnt, és mintha sötétebb lett volna egy kicsit. Észrevettem, hogy a kezemben tartott tálca műanyag kajaformái valódi vacsorává váltak. A sok változás annyira meglepett, hogy muszáj volt a szememmel megkeresnem Mamáékat a nézőtéren, de hátrapillantva nem várt látvány fogadott.
Közvetlenül mögöttem hozzám hasonló háziszolgák sora kígyózott. Mindenkinél étellel megrakott tálca volt. A sortól nem messze állt egy nagydarab, mogorva ember korbáccsal a kezében. Úgy tűnt, ő felügyeli a felszolgálást. Dühösen nézett rám, amiért még nem indultam el, hogy kivigyem a tálcámon lévő főtt fürjtojást. A teremben sok kicsi és egy nagy asztal volt, amelynél a fáraó foglalt helyet. Az asztalok mellett állati lábakon álló párnázott zsámolyokon ültek a vendégek. Odasiettem a legközelebbi asztalhoz és megszabadultam a tálaktól – kerülni akartam a feltűnést, amíg rá nem jövök, hogy mibe keveredtem. Követtem a többi háziszolgát és egy másik ajtón át a konyhába jutottunk. Ott mindenkit beosztottak valamilyen munkára, nekem halat kellett pucolnom. Amikor a meleg miatt ki akartam gombolni az overallom, rájöttem, hogy az is eltűnt, és a bőröm tényleg olyan barna, mint a többieké.
Körülbelül egy óráig dolgoztunk a konyhán, majd bejött a korbácsos felügyelő, és kivezényelt minket egy lengőajtón. Libasorban haladtunk végig a zegzugos folyosók labirintusában. Már kezdtem kicsit szédülni, de végre kiértünk a szabad levegőre. Az utunk a fáraó kertjében folytattuk, amely egy egzotikus esőerdőre emlékeztetett.
A pálmák annyira sűrűn álltak, hogy a napfény csak halványan szűrődött át rajtuk. A csermely az ösvényt halk csobogással keresztezte. Fölötte kis hidacska ívelt át, korlátján madarak ültek. Beljebb a fák között károgás verte föl a csendet, pár flamingó sétált elő a patak partjára. Sajnos ez az idill nem tartott sokáig, mert behemót vezetőnk – mint kiderült Ameni-nek hívták – elkezdett sürgetni minket.
A kertből kilépve egy hosszú, lapos faházhoz érkeztünk. Közben ránk sötétedett. Ameni betessékelt minket egy tágas terembe, a földet gyékényből font szőnyegek borították. Mindenki leült egyre, én követtem a példájukat. Ameni felállt a sarokban lévő emelvényre és így szólt:
– Holnap a fáraó – Ré sugarai fokozzák természetes ragyogását – az egész háza népével együtt ellátogat a Nagy Mezőre, és megnézi, hogy halad a sírja építése. Nekünk egy órával hamarabb ott kell lennünk, hogy felkészíthessük számára a terepet, úgyhogy húsz perc múlva takarodó! Elmehettek!
Eközben azon gondolkodtam, hogy ha ott épül a sír, akkor a Nagy Mező biztos a Királyok Völgyét jelenti. A szolgák felpattantak és kiviharzottak az udvarra. Egy vízzel teli, hosszú bemélyedéshez siettek. Megörültem, mert már eléggé megszomjaztam, de nem sokáig tartott az örömöm. A szolgák levetették tunikájukat, ami alatt csak egy ágyékkötő volt, és beugrottak a keskeny kis árokba. Az első pár ember után a víz szürkés árnyalatot vett fel, és rájöttem, hogy ha nem akarok teljesen gusztustalan vízben mosakodni, akkor sietnem kell.
A mosdástól felfrissülve vártam, hogy menjünk a hálóterembe az ágyainkhoz. Mikor már csak egyedül én voltam talpon, akkor tudatosult bennem, hogy a kemény gyékényszőnyegeken fogunk aludni. Ja, szívás… Elgondolkodtam rajta, hogy most én hol is vagyok. Azt feltételeztem, hogy egy másik idősíkban. Mindig is kedveltem az ókori Egyiptomot, és ha jól vettem ki a többiek szavaiból – furcsa módon értettem őket – akkor én most egy háziszolga vagyok II. Ramszesz uralkodásának idején. Ellentétes érzelmek kavarogtak bennem a helyzettel kapcsolatban… Egyfelől örültem, hogy épp velem történtek meg ezek a hihetetlen dolgok, de amiatt nagyon aggódtam, hogy hogyan fogok visszajutni a saját időmbe. Mivel nem tudtam, mi módon kerültem oda, így nem tehettem semmit a hazajutásom érdekében. Amint levontam ezt a következtetést, annyira megnyugodtam, hogy rögtön elaludtam.

A másnap reggel nem indult túl fényesen. Ameni felállt az emelvényére és egy bőr dudaszerűséget fújt addig, míg mindenki fel nem ült a gyékényén. Amikor látta, hogy mindenki figyel, sorakozót kiáltott és kiterelt bennünket a házból. A palotánál kétfelé osztott minket: az egyik csoport a fáraó kényelméért felelt, a másik pedig az élelmet vitte. Én ez utóbbiba kerültem.
A konyhán nagy agyagkorsókat, tálakat és lábasokat kaptunk, azokat kellett levinnünk a Királyok Völgyébe. Egymás mögé álltunk és elindultunk a kihalt reggeli városban. A por csípte a szememet de nem dörzsölhettem meg, mert a kezemben volt a boros kancsó. Ameni megfenyegetett minket az út elején, hogy aki kiborítja a rábízott ételt, azt megkorbácsolja. Már rég kiértünk a városból, amikor megpillantottam valami kékséget a távolban. Amint kicsit közelebb értünk, rájöttem, hogy ez a Nílus. Nem sokkal ezután elfordultunk, és a folyóval párhuzamosan haladtunk tovább. Körülbelül félórányi gyors gyaloglás után megérkeztünk a Völgybe.
Először a domboldalakba vájt járatokat pillantottam meg. Egyenes falú fenséges folyosók vezettek a homokbuckák belsejébe. A másik csoport tagjai nagy szőnyegeket terítettek le egy domb tetejére, és fából összeszereltek egy széket, az volt az ideiglenes trón. Mi a domb mögé pakoltunk le, aztán sorba állítottak minket a tálalás menetrendje szerint. Én valami sült húst kaptam, amit szerencsére majd csak egyszer kell feltálalni.
A szolgák között láttam pár egészen fiatalt, szinte gyerekeknek néztek ki – én egy felnőtt testbe kerültem, ami kicsit furcsa volt, de könnyen meg lehetett szokni. A gyerekekről eszembe jutott Jani öcsém és Mama. Hirtelen honvágy fogott el, nélkülem olyan elesettnek tűntek az emlékezetemben. Persze tudtam, hogy ez nem igaz, de az anyagi helyzetünk miatt mégis úgy tűnt, mintha nagy szerepem lenne a család eltartásában.
Miközben ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, nézegettem a sírokat. Most kivételesen hálás voltam Marika néninek, hogy rászántunk erre témakörre egy egész töri órát. A látvány, ami fogadott, elég hiányos volt, hiszen a fáraók közül még sokan meg sem születtek, ezért a sírjuk sem épülhetett még meg. Felismerni véltem I. Széthi sírját, aki II. Ramszesz apja volt, Ehnaton sírját, és még sok más ismerős részletet, amikor megakadt a szemem azon a síron. A síron, amit már kétszer kiraboltak, amit Howard Carter fedezett fel és amit az én koromban naponta több százan látogatnak meg. Ami ebben a korban még majdnem teljesen érintetlen volt: Tutanhamon sírja. Eszembe jutott, milyen részletesen tanultunk a sír alaprajzáról, történetéről és megfogant bennem a gondolat: amint lesz egy kis időm, megnézem a sírkamrát!
Amíg töprengtem, elszaladt az idő és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a távolban nagy porfelhő kavarog. A fáraó már majdnem itt volt az óriási kíséretével. Ameni fejvesztve rohangált, mindenkit a helyére utasított és azt próbálta megsaccolni, hogy hány perc múlva ér ide a gyaloghintó II. Ramszesszel, de a felkavarodott homoktól nem látszott a pontos távolság. Nem sokkal később a fáraó már a rögtönzött trónján ült, és a háziszolgák hosszú sora megindult, hogy felszolgálja a rábízott ételt, italt.
A terv már készen állt a fejemben. Amikor én kerültem sorra, felszolgáltam a húsokat és ahelyett, hogy visszamentem volna a domb mögé, beugrottam a fáraó sírját építő munkások sorába. Velük meneteltem egy ideig, majd amikor kiértem a fáraó és udvartartása látóteréből, beugrottam egy magas domb mögé. Jól emlékeztem a Völgy alaprajzára, én a 62-es számú sírt kerestem, amiről tudtam, hogy II. Ramszesz most épülő sírjával azonos oldalon van, csak pár száz méterrel lejjebb. Egy lankás domboldalba vájt lyuk volt az egész, mégis volt benne valami hátborzongató. A feltört pecsét az ajtón és a törmelék a földön eszembe juttatta a két rablási kísérletet. Átfutott a fejemen: lehet hogy nem kéne ezt csinálni, de legyőztem aggályaimat és beléptem.
Bent félhomály volt és dohszag terjengett a levegőben. Mivel semmi világítás nem volt, ezért megvártam, amíg megszokja a szemem a sötétséget és csak akkor mentem tovább. Egy egyenes folyosón haladtam, ami egy idő után lefelé tartó lépcsővé változott. Elindultam lefelé, és húsz lépcsőfok után egy négyzet alakú terembe értem. A lépcsővel szemben alacsony, jellegtelen ajtó volt, és a terem jobb fele egy kicsivel lejjebb volt, mint ahová megérkeztem. Odasétáltam a peremhez, és leugrottam az alacsonyabb szintre. Itt már olyan sötét volt, hogy csak tapogatózva tudtam haladni, és majdnem orra buktam egy nagy dobozban. Félreálltam és a nagyon kevés beszűrődő fényben rájöttem, hogy mit véltem doboznak.
Ott álltam Tutanhamon szarkofágja előtt és teljesen megmerevedtem. Láthattam élőben az arany-kék csíkos halotti maszkot, megtapinthattam az aranyozott koporsót – és akkor eszembe jutott valami. Eddig is gondolkodtam azon, hogy elemelek valamit, de a lelkiismeretem nagyon tiltakozott. Viszont most, hogy láttam a sírkamra és a szarkofág érintetlenségét megvilágosodott előttem: a két rablás közül ekkor még csak az elsőt hajtották végre!
Elfordultam jobbra és beléptem a kincstárba. Bent sorra megpillantottam azokat a tárgyakat, amelyeket a sír feltárásakor leltárjegyzékbe vettek, de találtam sok más kincset is. Arany szobrocskát, melltűket, elefántcsont fésűt és egy méretes ládát. A láda több rekeszből állt, az egyikben kis agyagszobrok, usébtik voltak. A másikban díszes legyezők, tollak és szalagok lapultak. Egy kisebb ládában pergamentekercsek sorakoztak de olvashatatlanná váltak rajtuk a hieroglifák. Eldöntöttem, hogy elviszek pár dolgot, amiből majd az én koromban pénzt szerezhetek. Azzal nyugtattam magam, hogy ezeket a tárgyakat úgyis ellopnák, én pedig csak megmentem a rablóktól ezeket az értékeket.
Az volt a legnagyobb probléma, hogy ha egy ókori díszt vagy műkincset viszek haza, bajba kerülhetek, ha megkérdezik honnan van. Márpedig nekem kellett a pénz, hiszen a családomnak néha még ruhára is alig tellett… Elkeseredetten kutattam, hogy mi menthetne ki ebből a helyzetből, amikor belerúgtam valamibe. Egy vászonzsák volt a földön, megcsörrent, amikor felemeltem. Belenéztem: tele volt ezüst pénzérmékkel!
Éreztem, megtaláltam, amit kerestem, és a zsákmányommal kisiettem a kincstárból. Elhaladtam a szarkofág mellett és megdermedtem: valaki figyelt. Óvatosan körülnéztem és a gyér fényben a falhoz lapuló emberek sziluettjeit láttam. Közelebb osontam hozzájuk, és nagy kő esett le a szívemről, mert csak az udvari méltóságokat ábrázoló falfestmény ijesztett meg. Most már egyenesen a sír bejáratához siettem és pár pillanatig megint meg kellett állnom, mert az éles fény bántotta a szemem. A zsák túl látványosan dudorodott ki a hasamon, ezért a tartalmát eloszlattam a tunikám redőibe és kiléptem a kapun.
Gyorsan visszaindultam a fő dombhoz, amikor kiáltást hallottam:
– Hé, mit sunnyogsz itt, fiacskám? Az építkezés nem erre van!
Egy magas férfi közeledett felém korbáccsal. El akartam futni de hamar beért, és megkötözte a csuklóm. Csak pár pillanatra láttam, de valahogy nagyon ismerős volt az arca, meg a hangja is. Ficánkoltam a szorításában, de szökni nem tudtam. Megelégelte ezt a férfi és a korbácsa nyelével fejbe vágott. Elsötétült előttem a világ.

Márkot láttam meg először, ahogy az arcomat pofozgatta. Egy sötét folyosón voltunk sok más gyerekkel együtt. Hirtelen eszembe jutott minden: Egyiptom, a sírrablás, a színdarab, Mamáék.
– Kicsit hamar ájultál el, nem gondolod? – kérdezte Márk vigyorogva.
– Elájultam? – kérdeztem vissza, pedig már összeállt a fejemben a kép. A fojtogató kezeslábastól ájultam el és közben álmodtam az egyiptomi kalandom. Kiábrándító volt, hogy mindez nem történt meg, de legalább visszatértem a jelenbe.
Akkor még nem tudtam, hogy előző éjjel Márk is Egyiptomról álmodott. Álmában az a munkafelügyelő volt, aki elkapta Tutanhamon sírrablóját. Letörten, hogy még a háziszolga kis szerepét is elszúrtam, elmentem átöltözni. Az öltözőben kirángattam a farmerom a tornazsákomból és akkor valami megcsörrent. Gondoltam, biztos a kulcsom, de amint kiráztam a nadrágom, a zsebeiből ezüstpénzek tömkelege záporozott a földre…

Szólj hozzá!