Sok szerencsét

Összes megtekintés: 223 

Egy törött szárnyú galamb szédeleg a padka szélén. Egy férfi védelmére kelve megáll, felette, hogy tompítsa a metróról hömpölygő emberáradatot. Közben a tömeg gondtalan tiporja a macskaköveket maga alatt. Merengek, hogy a madárka lennék, vagy a férfi szívesebben. Kósza gondolat, de megtoppan, mikor meglátlak. Sóhajtok, de csak a torkom alatt. Intesz, intek, intünk, beérjük egymást. A fiatal Sophia Lorenre emlékeztetsz. Te kire emlékezteted magadat? Ki tudná bántani Sophia Lorent? Barna hajadat apró örvényekre bontja a szél. Egy ezüst tincs villan fel, talán nem is az. Szemeid, mint két rozsdásodásnak indult érme, amit a Trevi-kútba dobtak, de egy tolvaj kilopta, s így sosem hoztak szerencsét. Ha a kút hozza szerencsét, az érmével törődik valaki, miután eldobta? Ha te vagy az érme, én vagyok a szerencse-tolvaj? Te hoztál már szerencsét valakinek? Cipőd hegyét nézed, egyszerre kezdesz el beszélni románul, angolul és magyarul. Bólogatok, szavad sem értem, csak a gesztusaidnak felel a szemem. Remegő kezed fegyelmezetten egyenesíted ki. Rágyújtok, rágyújtasz, rágyújtunk. A füst kanyarog, csípi a szemem, de az is lehet, hogy nem a szemem fáj. Megnyugszol az első slukktól. Három hete még hárman nevettünk. akkor két hete ti ketten nevettetek? Nem lehetne most is nevetni? Amikor először mentem hozzátok, neveletlen módon cipőben mentem be a lakásotokba. Mosolyogtál, azt mondtad ne csináljunk ebből rendszert. Tanulni mentem. Hallgatással követték el a világ legnagyobb bűneit, szinte biztos. Beáll a csend, egy pontot nézünk egy közös pontot a közös csöndünkben, nem tudom, hogy fürdőzünk vagy fulladunk. Mondjam, hogy sajnálom? De mit? Szégyellem? Szégyellem. De miért? Az érzelmek elhagyják a logikát. Hallgatok. Ha az emberek csak érezni tudnának, érteni nem, megnémulnának örökre? A harmadik órán kezdődött: úgy nézett rám. Milyen aprónak s milyen gyereknek éreztem magam. Olyannak, aki nem mer szólni, hogy egy felnőtt butaságot csinál. Elmúlik, elmúlik, a viszonzás hiányában elhal, naiv gondolat. Harsognám neked, hogy a lelkem minduntalan rácsapott kezére. De szótlanul vesztegelek. Hisz tudod, a Jóisten csak a lelkünket teremtette bátornak, s egyenesnek, szánkat meghagyta gyávának, közönyös gyereknek, aki csupán megúszni akarja az életet. Spirálfüzetből kitépett lap szeretnék lenni TI nektek, amit úgy el lehet tüntetni, hogy csak az tudhat a létezéséről, aki a füzetet kötötte. Amikor először megláttalak kettőtöket, arra gondoltam, ilyennek kellene minden házasságnak lennie. Amikor először megláttam hármunkat azt éreztem, sohasem akarok megházasodni. Amikor megláttam kettőnket, arra gondoltam, férfiként akarok megházasodni. Meg kellene szólalnom, de hallgatásom önmagát megnyújtja. Mérges vagyok rá, magamra. Mi ránk. Aberráltan egybecsengő, miránk, miránk. Mi ketten nem csináltunk semmit, csak csukott szemmel vártuk, hogy szűnjön az a szúró érzés, amit a szemünkbe repült muslica okozott. De mi csak mélyebbre pislogtuk. Mit keresünk itt? Csendjeink beszélgetnek, tudom mire gondolsz, te tudod mire gondolok? Tudhatom, te mire gondolsz? Tudod, hogy nem tettem semmit? Nem tettem semmit? Kiegyenesedsz, a rozsdás érmék rám merednek. Kérdezhetek? Elgyötörten bólintok. Szeretsz engem? Szánlak, mondják a szemeim, de csak előrebukik a fejem. Akkor menj el és ne nézz vissza, leheled bele a füstbe alig érthetően. Megölelsz, mintha rám tespedne minden szánalomra méltó nő és szívná el a naivitásom. Elhúznám magam, de visszahúzol, a menedéked vagyok, idegen országban vagy a férjed is idegen és egy idegen nőre bízod sorsod. Mennyi idegen szó és sehol egy ismert. Ha igazán szeretnélek, elvenném mellőled az egyik idegent, hogy legalább magadnak ismerős lehess. Távolodsz, távolodunk. Kívánnom kellett volna valamit. De mit?
Sikerült valaha menedéket lelned eső, tűző nap, tomboló szél szégyenteljes női sorsok egymásba fonodásától, hol József Attila szüntelen szúrós szemével őrzi a Duna vizét? Majd egyszer te is meséld el, hogyan nem.

Szólj hozzá!