-Hogy mondta, kérem? Hogy-hogy nincs? Mi az, hogy nekem nem tudnak egy darab élesztőt adni? Hogy merik előlem elrakni? Azonnal hozzon ide egyet! – mondta az eddig kedves hölgy felháborodva.
-Már elmondtam, hölgyem, nincs raktáron élesztő. Értse meg, hogy csak jövő héten lesz – próbált nyugodt maradni a fiatal alkalmazott, de látszott rajta, hogy legszívesebben kidobta volna a hölgyet.
-Láttam! Láttam, hogy maga elrakta. Ne hazudjon! Ne merjen nekem hazudni! – és csak folytatta a hölgy.
Végül egymás szidalmazása, átkozása és megfenyegetése után a vásárló hölgyet megkérték, hogy távozzon. Az emberek megvető arcokkal nézték az alkalmazottakat, közben a fejükben folyton csak az járt, hogy bezzeg nekik van, bezzeg ők kapnak azonnal, nekünk pedig nem adnak.
Nem is tudtak adni, hiszen nem volt raktáron, ahogy liszt se, se szappan, se kézfertőtlenítő.
Őrültek módján egymást sem kímélve kivásárolták. Ez volt a karantén elején a dilemma.
Talán mert meg voltak rémülve. Érthető ez egy teljesen új helyzetnél.
Hetekig nem lehetett élesztőt kapni. Aztán egyes nőcskéknél beindult a kovász biznisz vagy az élesztő eladása biznisz. Az üzletek rendelték a rengeteg élesztőt. Na de tudod-e mi lett pár hét múlva a megrendelt szállítmányal? Eláruljam?
A drága ideges hölgyike be ment a boltba pár hét után. Egy kis dobozban meglátta a hőn áhított élesztőt, amiért nemrég ölni tudott volna. Hozzátenném, 50 %-al le volt árazva.
-Na, nézzük meddig áll el. Hát, még ilyet! Hogy meddig? Már csak három napig? Na, de kérem, ez tűrhetetlen – és visszadobta a dobozba azt, amiért majdnem megvert valakit.
“Na, látod, látod, mégsem volt olyan létfontosságú az az élesztő!” – nevetett magában az a fiatal alkalmazott, kinek nemrég még fejét szedték.