Karácsony Expressz

Összes megtekintés: 99 

Róza bármit megtett volna, hogy ne kelljen felszállnia a vonatra. Egymagában állt a peronon és reszketve figyelte a gőzmozdony mögött sorakozó kocsik sokaságát. A hatalmas hópelyhek belepték a vonat tetejét, mostanra vastag rétegben pihent meg rajta a hótakaró.
A lány végül elszánta magát, mert tudta, nincsen más választása. Magához szorította a poggyászát, és a legutolsó kocsi ajtajához merészkedett. Lassan fellépkedett a lépcsőkön. Ahogy a hideg levegő helyét átvette a meleg, arca kipirosodott, világosbarna hajában megolvadtak a hópihék.
Róza gyorsan szemügyre vette az utasteret. Leghátul, balra, három fiatal ült. Talán már a polgári iskola utolsó osztályát végezhették. Tőlük jobbra a melegvízzel töltött palackokat tárolták, így ott nem ült senki. A palackok előtt elhelyezkedő négyes ülés még szabad volt, el is határozta hát, hogy oda fog leülni. Ahogy odasietett, elhaladt egy görbe orrú idős hölgy, valamint egy különös férfi mellett, aki maga mellé még egy fenyőfát is bepasszírozott az ülésre.
Róza letette a táskáját a szabad ülésre, majd kigombolta palackzöld kabátjának fekete gombjait. A kabátot végül nem vette. Inkább helyet foglalt és ölébe vette a poggyászt. A mellette lévő négyes helyen egy idős házaspár ült, velük szemben pedig egy fiatal férfi. Csak egy futó pillantást vetetett rájuk, aztán gyorsan kibámult az ablakon. A könnyeit nyelve figyelte a pályaudvaron szállingózó hópelyheket és a különböző irányba közlekedő lelkes, izgatott embereket. Hát persze, hogy izgatottak! Szenteste délutánján mindenki az. Kivéve őt.
A peronon felbukkant egy anyuka két kisgyermekkel, mindhárman a vonatra futottak. Az ellenőr már készült volna belefújni a sípjába, de megvárta őket. Az ajtó kinyílt, Róza pedig azt kívánta, ne mellé üljenek le. Mellé ültek le.
Felhangozott a sípszó, a mozdony pedig lassan kigördült az állomásról. A vonaton általános alapzaj kerekedett, az utasok alig várták, hogy végre megérkezzenek. Boldogok voltak, derűs hangulat kerekedett, ahogy az öreg házaspár az unokák nevét emlegette, a fiatal hármas jókat kacagott a közös élmények emlékein és ahogy az anyuka ölébe vette a kisfiát és magához ölelte a kislányát, majd mesélni kezdett nekik. Róza eltűnődött, a gyerekek vajon ikrek lehetnek-e. Egyidősnek tűntek. Az édesanya hangja megnyugtató volt, és egyszer csak már azon kapta magát, hogy ő is a mesét figyeli. A mesét a télről, a hóról és a jégről.
– …Arra ment egyszer a Tél. Neki mindig is jó híre volt, főként a karácsony, az új év és a farsang miatt. A Hó is és Jég is szerette volna, ha egy ilyen híres barátja lenne…
– Mint a Tél? – kérdezett közbe a kisfiú. Rózának csak ekkor tűnt fel, hogy túlságosan is rájuk figyel. Az anyuka válaszolt, de ő már nem figyelt rá. A kislányt nézte, ahogy egyik kezével magához öleli plüssbáránykáját, miközben apró ujjaival mintát rajzol a párás ablaküvegre; aztán a saját tükörképét. Odakint egyre csak sötétedett. Ahogy a nő folytatta a mesét, összeszorult a torka. Annyira hiányzott neki, hogy az ő anyukája is mesét mondjon. Úgy szeretett volna ő is odabújni az édesanyjához, együtt utazni vele és hallgatni a meséjét. De ő már évek óta nem hallotta az anyukája hangját. Hosszú betegség után halt meg, Róza még csak hétéves volt. Most nem volt a hétnek még duplája sem, de pár napja az apját is elveszítette. Pedig őt is úgy szerette. Télen forrócsokit csináltak; tavasszal mezei virágok közt sétáltak; nyáron együtt áztak meg, ha elkapta őket egy zápor; ősszel leveleket gyűjtöttek és az egész házat kidekorálták. Ebben az éveben is. Az apja hirtelen balesetben hunyt el, és ő most már eldönteni sem tudta, melyik veszteség volt számára fájdalmasabb.
Annyira hiányoztak! Minden nap minden percében. Az ölelések, a mókázások, még a kisebb viták is, amelyek aztán rendszerint nevetéssel értek véget. Most, karácsonykor, látni, ahogy mindenkinek van valakije, aki szeresse, még fájdalmasabb volt. Barátok, házastársak, gyerekek. És ő, egyedül. Az sem lesz jobb, ha már nem egyedül lesz. Most elküldték Teréz nénikéjéhez. Az édesapja nővére volt, de még sosem találkozott vele. Nem is akart, mert egyrészt csak egy tömör, személytelen levelet kapott tőle, amiben tájékoztatta, hogy magához veszi, meg mert ilyen névvel lehetetlenség, hogy bárki is kedves legyen. Másoknak Aranka néni jut meg Boriska. Neki Teréz. Már csak a név hallatán is sírhatnékja volt.
Fejét az ablaknak döntve próbált nem elpityeredni, a kinti sötétben már alig látható, kavargó hópihéket figyelni. Ez volt élete legrosszabb karácsonya. Hogy ez így van, afelől semmi kétsége nem volt. Meg sem lepődött hát, amikor a vonat nagy döccenéssel hirtelen megállt. Róza feje nekikoccant ablaknak. A kislány, aki állva bohóckodott épp az öccsének, elvesztette egyensúlyát és az ölébe pottyant. Az emberek értetlenül néztek körbe, egymástól vártak választ arra, amire természetesen senki sem tudott magyarázatot adni. A férfi, akinél fenyőfa is volt, végül feltette a kérdést, ami mindenkit foglalkoztatott:
– Miért álltunk meg?
Ahogy teltek a percek, a fiatalok hármasából felemelkedett az egyik lány, és elindult, hogy megkeresse a jegyellenőrt, hátha ő választ tud adni. Tudott is, keresni viszont nem kellett, mivel magától lépett be a legutolsó kocsiba, hogy tájékoztatást adjon.
– Nagyon sajnálom, a hó torlaszt okozott a síneken, jelenleg nem tudunk tovább haladni – jelentette be, mire mindenki hitetlenkedni kezdett. – Elnézést a kellemetlenségért, igyekszünk segítséget hívni, hogy ellapátoljuk a havat. Addig is kérem, próbálják megőrizni a higgadtságukat – azzal távozott.
A kezdeti döbbenet után a fenyőfás pasas legyintett.
– Áh, ez mindennapos, én tudom. Hamar megoldják – jelentette ki egy fogpiszkálóval a szájában.
– Én akkor sem örülök – szólt a sasorrú idős asszony. – Időpontra hívtak egy karácsonyi bálba. Nem késhetek el.
– Persze, mi sem örülünk, igaz, Jóska? – pillantott a kedves arcú öregasszony a férjére. – De hát kár aggodalmaskodni. Ha mérgesek vagyunk sem indul előbb a vonat. Igaz, Jóska?
Jóska bácsi bólintott, és még sokan mások is. Ez után ismét beállt a csönd és hosszú percekig nem is történt semmi. Végül a kalauz bejelentette, hogy sokat kell még várniuk. Az utasoknak nem tetszett, de hát mit volt mit tenni, várni kellett. Az öregasszony ismét a férjére nézett.
– Éhes vagy már, igaz, Jóska? Én látom rajtad.
Jóska bácsi megintcsak bólintott, mire a néni előszedett egy doboz mézeskalácsot. Miután a férje vett belőle, kedves mosollyal az arcán körbenézett.
– Kér még valaki? – Róza szájában összefutott a nyál. Mennyei illata volt a sütinek, de természetesen illetlenség lett volna elfogadni. Láthatóan a többiek is ezt vallották. A néni kedvesen rámosolygott a két kisgyerekre. – Vegyetek, angyalaim.
A kislány rögtön odaugrott és belemarkolt, a kisfiú előbb az anyjára nézett, és csak azután vett egyet, hogy az biccentett. Megköszönték a mézeskalácsot, az asszony pedig Rózára pillantott.
– Te is vegyél.
– Vegyél bizony – helyeselt Jóska bácsi, aki újabb adagot tömött a szájába. – Marika mindig túl sokat csinál. A csomagokat meg nekem kell cipelni. – A felesége játékosan rácsapott a vállára, de azért mosolyogva igazat adott neki. – Karácsony van. Osszuk meg, amink van.
Róza végül elfogadta a mézeskalácsot, ahogyan egyre többen a jelenlévők közül. Lassan mind beszédbe elegyedtek. Kiderült, hogy az idős házaspár az egy szem fiukhoz utazik, hogy vele és az unokáikkal töltsék az ünnepeket. A velük szemben ülő fiatalember, András, a menyasszonyához tartott éppen.
– S ha már így osztozkodunk – szólt, miután elmesélte, milyen gyönyörű is a szíve választottja –, engedjék meg, hogy én is megosszam önökkel, ami nálam van. – A táskájából előhúzott egy üveg bort, amire már a fenyőfás fickó szeme is felcsillant.
– Értek én a borokhoz! Ez a legjobb! Poharunk az sajnos nincsen, de semmi gond. Jó az üvegből is.
– Nálam van pohár – szólt András. – Bár ajándéknak szántam, szükség törvényt bont. Mi pedig bort. – Minden felnőttnek töltött egy pohárral, és mire ők megitták az italt, már újabb ötlet is támadt. A férfi, aki odaült melléjük – mint kiderült Kálmán –, a bepréselt fája felé biccentett.
– Megosztom én is, amim van, szíves örömest. Otthonra vettem ugyan, de úgy is csak a sarokba állítanám, oszt’ én egyedül nézegetném. Állítsuk fel itt, és egészen karácsonyi lesz tőle a hangulat.
A többségnek nagyon tetszett az ötlet. Kálmán a fiatalok triójával együtt a vonat legvégébe cipelte a fát és ott állították fel. A két kisgyerek odasietett és úgy nézték, mintha egy aranyba öltöztetett, dús karácsonyfát csodálnának Kálmán csoffadt fenyője helyett. A kislány lekötötte plüssbáránykája nyakából a csengőt és megrázta.
– Így a Jézuska tudni fogja majd, hogy ide hozza az ajándékokat – mondta, majd felkötötte a fára.
Testvére nagyot bólintott, majd hátra fordult.
– Feldíszítjük, anya?
– Nincsenek díszeink – sajnálkozott a nő.
Ekkor egy olyan hang szólalt meg, amelyikre a legkevésbé sem számítottak volna.
– Vagy talán vannak. – A mufurc, sasorrú hölgy volt az. A táskájából egy kis csomagot vett elő. – Ezekért utaztam fel ma. Egyedi kollekció, rettentő drága volt, úgyhogy vigyázz rá – nyomta a gyerek kezébe őket. A kisfiú eltátotta a száját, aztán már futott is, hogy díszítsen. Még így kevés volt a dísz, de Kálmán megoldotta: rátekerte a fára a sálját, majd lekapta Róza fejéről a sapkát és azt tette a legtetejére csillagnak. Ezután további ruhadarabok is kerültek a fára: kesztyűk, övek és még egy zokni is. Róza mosolyogva szemlélte a remekművet. Sosem látott még ilyen őrült karácsonyfát. A drága díszek mellett kopottas ruhadarabok sorakoztak, ettől igencsak nevetséges látványt nyújtott szegény, egyébként is megviselt fa.
Marika néni újabb adag süteményt vett elő, ezúttal bejglit. Körbekínálta a társaságot, majd amikor már mindenki kétszer is vett, önelégülten nézett végig a sütit majszoló társaságon. A fiatalok társaságából az egyik, szőke hajú lány, lenyelte az utolsó falatot és újabb ötlettel állt elő.
– Nem lenne kedvük énekelni?
Barátnője fellelkesedett a kérdés hallatán.
– Igen! Nálunk úgyis rengeteg kotta van. – Magyarázatként gyorsan hozzá tette: – Tagjai vagyunk az iskolai kórusnak. Egész nap a város különböző templomaiban léptünk fel.
Még be sem fejezte a mondatot, kis társaságuk egyetlen fiú tagja elő is húzta a táskája mélyéből a kottákat. Mindenkinek osztott egyet, aztán körbeállták a fát és kiválasztották, melyik dallal kezdjenek. Róza megtalálta köztük a kedvencét, még az anyjától tanulta kiskorában.
– Lehetne, hogy ezt énekeljük? – kérdezte és megemelte a lapot, hogy a többiek is lássák a címet. Mindenki rábólintott, így hát hamarosan neki is kezdek a dalolásnak. Érdekes módon nem fájó emlékeket idéztek fel Rózában a dallamok. Úgy érezte, ezen az estén egy újabb, csodás élménnyel gazdakszik a lelke. Mosolygott és élvezettel énekelt. Közben figyelte az egymást ölelő Jóska bácsit és Marika nénit, az egymás kezét fogó gyerekeket és a hamisan kiabáló Kálmánt, aki elkapta a zsémbes hölgy derekát és megforgatta az asszonyt. Most nem irigyelt senkit. Velük együtt nevetett. Élvezte, hogy tagjává vált ennek a furcsa társaságnak, mint ő maga. Mint Róza.
Ahogy a dal végére értek, Lujza, a hármas banda egyik lánytagja már adta is mindenkinek a következő kottát, a fiú, Antal pedig elővett a bőröndjéből egy fuvolát.
– Dobjuk fel a hangulatot! – vigyorodott el, mire mellette Lujza arca felragyogott.
– Remek ötlet! És Zsófi, Klára néni neked adta a kis harangokat, ugye?
Zsófi előszedte a kis harangkészletet és mindenki választhatott egyet magának. Most már zenei aláfestésük is volt. Három dallal és egy újabb pohár borral később tért vissza a kalauz. Amint belépett a legutolsó kocsiba és megpillantotta a furcsa karácsonyfa körül gyülekező, borozgató, zenélgető népséget elkerekedett a szeme.
– Hűha! – mondta. – És én még azt hittem, hogy a kettes kocsiban van karácsonyi hangulat.
– Jöjjön, komám! – ragadta karon Kálmán. Odavezette a fa elé és töltött neki a borból. Marika néni az orra alá nyomta a bejglit, Emma, a szőke kislány pedig egy harangot nyújtott neki.
– Ünnepeljen velünk ön is – kérte Róza. Az ellenőr vidáman beleharapott a bejglibe.
– Azért jöttem egyébként – szólt két falat között –, hogy szóljak, hamarosan el tudunk indulni.
A kocsiban üdvrivalgás tört ki, és mintha csakis erre várt volna a lomha mozdony, lassan, pöfögve újra útra kerekedett.
Az utasok immáron a mozgó járműben ünnepeltek. Folytatták az éneklést és a zenélést, majd még egy röpke ajándékozást is tartottak. Kálmántól kaptak cukorkát, amit a zsebében talált. A gyerekek édesanyja, aki varrónőként dolgozott, az általa készített gyönyörű zsebkendők közül adott oda néhányat, míg az ellenőr elkérte a jegyeiket és mindenkinek más és más mintát lyukasztott bele. Róza egy masni formát kapott.
Hangosan kacagva, jóllakottan és új barátokkal gazdagodva gördültek be az állomásra. Róza mindannyiuk szemében ugyanazt látta: sajnálták, hogy csak ennyi idejük volt együtt. Most leszállnak a vonatról és ki-ki megy a saját dolgára. Nem találkoznak talán már soha többé.
Marika néni eltette a bejglit, Kálmán a vállára kapta a fát, Irma néni sipákolt, mert leesett az egyik dísz. Róza halvány mosollyal az arcán figyelte őket, de már nem tudott nem arra gondolni, hogy újra egyedül marad. Megvárta, míg mindenki leszáll és utolsóként hagyta el a vonatot.
Aztán csak állt ott a hókavalkádban a peron közepén a kicsiny poggyásszal. Nézte, ahogyan az unokák Marika néni és Jóska bácsi felé futnak. Látta, ahogyan András átnyújt egy szál virágot a kedvesének. Irma néniért kocsi jött, az vitte a bálba, ahonnan talán már végleg elkésett. Kálmánt a kutyája várta, a fiatal hármast a szüleik. A két kisgyerek az apja lábszárát ölelgette, édesanyjuk átkarolta a férfit.
Ő pedig nem sajnálta tőlük mindezt. Mégis, olyan elveszettnek érezte magát a bokáig érő hóban állva. Egyes egyedül volt – lehet Teréz néni meg is unta a várakozást és már rég haza ment –, a fejére és a vállára apró hópihék hullottak és az jutott eszébe, hogy talán még mielőtt teljesen tönkre megy az élete, a sors megszánta őt egy csodás estével.
Érintést érzett a vállán. Annyira elmerengett, hogy észre sem vette a felé közeledő asszonyt. Haját laza kontyba fogta, kerek, barátságos arcán halvány mosoly ült.
– Te vagy Róza? – kérdezte, mire a lány bólintott. A nő végigsimított az arcán. – Úgy aggódtam! – Váratlanul átölelte őt. Róza szipogva – bolond egy évszak ez a tél, mindig folyik az ember orra – viszonozta az ölelést. Hosszú percekig álltak így az éjszakában a lámpaoszlop fényében megcsillanó a hulló hópihék alatt. A Terézt lehet úgy becézni, hogy Terike, ugye?

Szólj hozzá!