Kívánságkövek

Összes megtekintés: 54 

A gyerekek cipői hangosan sercegtek a sóderes úton. Fáradtan bandukoltak felfelé a hegyen, úgy tűnt, rájuk férne egy pihenő. Ezt a két kísérőtanár is beláthatta, mivel rövidesen megálltak egy árnyékosabb részen. A társaság azon nyomban a földre vetette magát. Előkerültek a kulacsok és a szendvicsek, lassanként pedig a kimerültség helyét átvette a lelkesedés – elvégre ez mégiscsak osztálykirándulás volt. Anna hamar megette a magával hozott ételeket. Nem érdekelte a többiek beszélgetése, így hát kibújt a hátizsákjából és négykézláb felfedező útra indult. A kavicsos út mentén dús, élénkzöld fű nőtt. Élvezettel túrt bele apró ujjaival, jól eső, bársonyos érzés volt. Azt játszotta, kisoroszlán, aki vadászni indul. Átgördült a hátán egyszer, majd még egyszer, aztán…
– Au! – Valami megbökte. Széthúzta a fűszálakat és még a száját is eltátotta. Gyönyörű köveket talált. Ezüstösen csillogó, smaragdzöld, aranyszínű, rubinvörös, lila, királykék. Csodálatosak voltak.
– Anna! – szólalt meg egy hang a háta mögött, mire gyorsan összezárta a fűszálakat, de már így is késő volt. Az egyik osztálytársa meglátta a köveket. – Azok micsodák?
– Kövek – felelte. – Kívánságkövek.
– Hűha! Adsz egyet nekem is? A zöldet.
Anna védelmezően a kövek elé nyújtotta a karját.
– Nem! Ezek az én kívánságköveim.
– És mit kívánsz tőlük?
– Nem mondom meg.
Bolondság lenne megmondani. Akkor a többiek is azt akarnák kívánni. De ha kívánni akarnak, akkor előbb kérnek a kövekből. Ő nem akarta elosztogatni a köveit. Ő találta őket, mind az övé.
Bosszúsan nézte, ahogy a kéregető osztálytársa visszabattyog a többiek közé. Most biztos elmond nekik mindent. „Az Annának vannak kívánságkövei, de undok és nem ad.”. A végén még ő lesz a gonosz. Na azt már nem!
Gyorsan a markába szedte a kövecskéit és továbbra is négykézláb, hogy ne legyen feltűnő, elindult velük. A fűben tapogatózott és rövid keresgélés után talált is egy üreget. Nem volt nagy, éppen akkora, amiben kényelmesen elfértek a kövei. Majd később visszajön értük. De addig is, kívánni fog. Ránézett az osztályára. A társaira. Még ha nem is akart nekik adni a kövekből, azért szerette őket. Elmosolyodott, mert már meg is volt, hogy miket fog kívánni! Odahajolt az üreghez és elsuttogta a köveknek a kívánságait.
– Anna, ne maradj le, indulunk tovább!
– Ajaj! Pápá kövek. Még visszajövök hozzátok valamikor – ígérte és felpattant. Most már nem oroszlán volt, hanem ló, aki vidáman nyargalt a hátizsákjáért.

*

A szülői értekezlet meglehetősen unalmasra sikeredett. Nem voltak lelkes önkéntesek, akik részt akartak volna venni minden, az osztályt érintő kérdésben, így neki kellett kijelölni a felelősöket, akik persze nem örültek, hogy pont rájuk hárult a feladat. És a gyerekeik még csak elsősök. Mi lesz itt pár év múlva?
Egyetlen szülő maradt tovább.
– Anna! Sosem hittem volna, hogy tanár lett belőled. Azt pedig főleg nem reméltem, hogy pont az én gyerekeimet tanítod majd.
Egy ismerős arc. Sok éve nem találkoztak, de mégis, mintha tegnap lett volna, hogy együtt fogócskáztak az udvaron, lökték egymást a hintában vagy versenyeztek ugrálókötelezés közben.
– Kicsi a világ – értett egyet a nő.
– Nos, remélem, az ikrekkel azért kevésbé leszel irigy, mint velem voltál. – Anna értetlen tekintetét látva tovább magyarázta. – Tudod, az az eset a kövekkel…
– Kövek?
– Nem emlékszel? – nevetett a másik. – Az elsős osztálykiránduláson történ. Kívánságkövek, tudod. Amikből nem adtál nekem. Na mondjuk, később is elég irigy tudtál lenni, ami azt illeti…
– Ó, nagyon sajnálom. Igen, most, hogy mondod, rémlik valami.
Egyre tisztább volt az emlék. És az is, hogy nem teljesítette az ígéretét. Sosem ment vissza. Eleinte kérlelte a szüleit, hogy menjenek és keressék meg a köveket. De sosem értek rá kiruccani a hegyekbe. Később, amikor elég idős lett volna, hogy egyedül megkeresse őket, nem emlékezett, melyik hegységénél kirándultak. Aztán meg már nem is tartotta fontosnak. Gyerekes bolondság volt. És így, ennyi évvel később nem is emlékezett a kívánságai egyikére sem. Nem tudta, teljesült-e bármelyik is.

*

Nem sajnálta, hogy beleegyezett egy közös kirándulásba a másodikosokkal. Egyrészt a másik tanár magára vállalta az utazás megszervezését, másrészt egy lélegzetelállítóan szép helyre jöttek, és úgy tűnt, a gyerekeknek is tetszik a békés környezet. Legelöl egy kisebb csapat énekelni kezdett. A mögöttük lépkedők részletekbe menően tárgyalták ki egy újonnan megjelent gyerekkönyv minden apró szegmensét, leghátul páran lemaradtak, mert nekiálltak leveleket gyűjteni.
– Gyertek, érjük utol a többieket – szólt Anna és terelgetni kezdte a kicsiket.
– De olyan szépek a levelek! Már szedtem anyának, apának, és a nagymamáéknak, de hadd vigyek a kutyámnak is!
– És a kisöcsémnek!
– Igen! Hadd szedjünk még!
Anna oldalra biccentette a fejét és a tőle telhető legszigorúbb pillantást vetette rájuk, de a nagy, kérlelő tekinteteket látva meglágyult a szíve.
– Jól van, nem bánom. – Előrekiáltott a másik tanítónőnek, hogy tartsanak pihenőt.
Letelepedett egy kidőlt farönkre, és figyelte, ahogy a gyerekek sorra gyűjtik a leveleket. Az énekes bagázs most újabb dalba kezdett, ezúttal ülve, a beszélgetők társasága helyet foglalt és jóízű falatozásba kezdett. A környék, ahol megpihentek, gyönyörű volt. Magasra nőtt platánok szegélyezték a sóderes utat, melynek mindkét oldalán fűvel lepte terület indult. Virágok is nőttek, aranyos, apró, kék és lila színben pompázó növénykék voltak.
És akkor, ahogy figyelte a fűben játszó kisfiúkat és kislányokat, egy hirtelen gondolat suhant át az elméjén. Ő már járt itt.
Igen, ha jobban belegondolt, ez tényleg így volt. Őt is ide hozták kirándulni. Csak akkor nem ősz volt, hanem tavasz.
Itt rejtette el a kívánságköveit.
Akarata ellenére is elmosolyodott. Most már olyan butaságnak tűnt, mégis, kellemes érzéssel töltötte el a tudat, hogy itt van. És hogy már nem érdeklik azok a kövek.
Figyelte a gyerekeket, ahogyan a fűben mászkálnak. Remélte, egyikük rálel majd a kövekre. De talán, ők okosabbak lesznek. Talán ők nem akarják majd mind megtartani maguknak. Neki egyedül voltak kívánságkövei, de nem ment velük semmire – hiszen soha többé nem jutott eszébe, hogy újra a keresésükre induljon. Eltaszította magától egy barátját a semmiért.
De ők itt, együtt, talán megtalálják és a kövek ezúttal nem vitát szítanak, hanem újabb barátságokat eredményeznek. Ez közös kívánságot.

Szólj hozzá!