A könyvek Szabadságharca

Összes megtekintés: 49 

A Könyvek Szabadságharca

Erőteljes, és elég zavaró érzés, ugyanis nem tudom hova tenni. Semmihez sem fogható, irritáló, fájdalmas, és dühítő. Égető. Egy pillanatra végigáramlik a testemen a forróság, érzem, hogy lángol a lábam. Egy pillanatra behunyom a szemem, de hátba vágnak, úgyhogy gyorsan kinyitom.
Hm, furcsa, tudtam, hogy erősen kötődök érzelmileg, de hogy ennyire, szinte érzem ahogyan én is égek. Égett hús és bőr szag van. Lenézek a cipőmre. Tényleg égek.
Az agyamhoz hirtelen ér el a fájdalom, (a sokk biztosan blokkolta) és üvöltve kezdek kapálózni a két hatalmas ember szorításában, mire az egyikük észreveszi, és erősen rátapos a lábamra. Olyan hangosan kiáltok fel, hogy egy pillanatra elnyomom a tűz ropogását, aztán a földre rogyok. Már nem tartanak, és a cipőm sem ég. Előttem majd két méter magasra törnek a lángcsóvák. Elfelejtkezem a sajgó lábamról, és belebámulok a tűzbe. Próbálom magamba szívni az emléket, elraktározni a fájdalmat, a gyűlöletet, a tehetetlenséget, a füst fullasztó szagát, a tűz forróságát, a parazsat, ami miatt könnybe lábad a szemem. Vagy talán nem is amiatt.
– Jegyezd meg a látványt áruló, mert legközelebb te fogsz égni – sziszegi a vállamhoz hajolva az egyik katona, majd hallom, hogy megfordulnak, és elmasíroznak.
A tűz csillapodni kezd, egyre kissebre, és kissebre zsugorodik, az emberek pedig lassan oszlani kezdenek. Elfogyott az oldal.
Én pedig csak ülök ott, a porban, sajog a lábam, és sajog a szívem, az arcomat beteríti a fekete korom, az orrom megtelik füsttel, és fulladozni kezdek.
Tudom, hogy fel kéne állnom, de nem érzem, hogy képes lennék rá. Nem tudom, hogy a lábam sajgása, vagy annak a bizonyos másik testrésznek a sajgása teszi-e, de ott maradok a földön, és beletúrok a hamuba, hogy kiszedjen az egyik ártatlan kis fecnit, ami megmenekült, és amin még egészen olvashatóan rajzolódik ki egy név, pontosabban majdnem az egész, mert az O betű bal széle, és az a betű szára egy kissé megpörkölődött.
Olivia

Fogalmam sincs meddig ülhettem a földön, elpusztított művem maradványait szorongatva, de valahogy sikerül feltápászkodnom. Úgy érzem magam, mint akinek kitépték egy kis darabkáját, de nem a szívét, mint ahogyan a költők szokták írni, inkább mintha a húsomba vájtak volna, valahová, ahol nagyon fáj.
Alig veszem észre, hogy egy fekete hajú, koszos kislány lép oda hozzám, egyedül van, csillogó szemekkel néz fel rám. Őszinte tekintete szinte belekapaszkodik az enyémbe, nem ereszti, ha akarnék sem tudnék más felé nézni.
– Nekem tetszett a könyved – a mondat egyszerűen és tisztán cseng, nyoma sincs benne az előbbi pár perc borzalmainak. Arra gondolok, hogy valószínűleg csak egy gyerek tud ilyen egyszerű, és tiszta lenni.
Köszönöm – akarom mondani, de nem jön ki hang a torkomon. Mintha a tűz felperzselte volna a hangszálaimat. Egy pillanatig még egymás szemébe nézünk, tudom, hogy érzi a hálámat, én pedig érzem, hogy őszinte volt.
– Adele! – hangzik egy rémült kiálltás a hátunk mögül. Fiatal asszony siet felénk, arcát eltorzítja a rémület, mikor hozzánk ér karon ragadja a kislányt, és csöppet sem elegánsan elrángatja, miközben hátra-hátra pillantgatva megvető pillantásokkal díjaz.
Mi olyan megvetendő abban, ha valaki mást gondol?

Gyerekként az volt az álmom, hogy nagy szerelmes verseket írok majd, mint amilyeneket Goethe írt néha, de aztán a szerelem ment, a háború meg maradt. Próbáltam jobb, boldogabb, fényesebb témákról írni, kivezetni az embereket a hétköznapok sötét alagútjából, de ha az ember író, nem tud nem aktuálisat írni. Nem lehet, mikor annyi érzelem, és annyi hév van körülöttünk. Hogy írjak én szerelmes, hősies regényt, mikor háború dúl a fejem felett, és nincsenek hőseim? Emlékszem egy napra, mikor éppen kifelé bámultam az ablakon, és próbáltam írni valami szépet a virágokról, meg egy kislányról, talán valamit a tündérekről, vagy a szerelemről, de akkor becsapódott egy bomba a közelbe, és saját szememmel láttam, amint lángra kapnak a távoli mezők. Elképzeltem, ahogyan a virágok lassan összeaszalódnak a nagy hőség miatt, majd lángra kapnak, és elporladnak. Hogy írhatnék élő virágokról, mikor a szemem előtt haldokolnak? Persze mindez még akkor volt, mikor még egy szép, tágas házban laktam, és az emberek szerették amit írtam. Azóta több év telt el, elvették a házat, a pénzem, manapság már egyik újság sem alkalmaz, és rendszerint éhezek. Most sincs semmi étel a pöttömnyi bérlakásban, úgyhogy viszolygásom ellenére ki kell mennem az utcára, vállalva, hogy páran agyonvernek a tegnapi égetések miatt.
Először nem értettem miért nem ölnek meg, vagy hurcolnak el, végül is könnyebb lenne, ezzel megoldódna minden problémájuk. Aztán rájöttem, hogy mennyivel jobb taktika odadobni engem az oroszlánoknak. Így a népnek van egy közös ellensége, valaki, akit együtt gyűlölhetnek. Lehet, hogy katonai beavatkozás nélkül is elégették volna a könyveim. Annyira elvakultan hittek a nemes célban, hogy amikor az én Oliviám kirobbantotta a forradalmát, veszélyben érezték a saját békéjüket, ami maga is öldöklésre épült. Úgyhogy elégették amit építettem, újra, és újra, néha megvertek az utcán, néha leköptek, néha letartóztattak, hogy aztán elengedjenek. Na nem mintha rossz könyv lett volna. Zseniális volt, életem főműve! Gyönyörű volt, érzéki, volt benne kaland, szenvedély, és egy nő, akinek egy forradalom élére kell állnia, hogy megtanulja mi a szabadság. Így hát elégették.
Mindennek ellenére én megint kilépek az utcára.
Ám amint átkelnék a küszöbön vissza is hőkölök, ugyanis az folyosón egy szőke hajú, ragyogó szemű kislány áll, és kíváncsian fürkészi az arcom. Azonnal felismerem a gyereket tegnapról, még úgy is, hogy most nem koszos, és a ruhája se szakadt. Kifejezetten előkelő látványt nyújt, a csinos kék ruhában, masnival felfogott hajával, és bájos arcával. Gyorsan körbe kémlelek a folyosón van-e vele valaki, de megint egyedül van.
– Mit keresel itt? – kérdezem megrökönyödve.
– Ne ijedjen meg, nem akarok rosszat – mosolyog.
– Hát akkor menj el – sziszegem, és kinyomulok mellette a folyosóra. Nem akarom megijeszteni, vagy hálátlannak tűnni a tegnapiak után, de így mind a kettőnkre veszélyt hoz.
Sietősen teszem meg az utat a bejárati ajtóig, majd ugyanolyan gyorsan igyekszem eljutni a legközelebbi boltig. Büszke vagyok magamra, mert bár hallom ahogy mögöttem lépdel a lány egyszer se nézek hátra. Senki nem fogja megtudni, hogy engem követ. A boltba nem jön be velem, de hazafelé megint követ. Egyre kínosabban érzem magam, ahogy felsétálok az első emeletre, és még mindig a sarkamban van.
Mikor magam mögött hagyom az utolsó lépcsőfokot már érzem, hogy valami baj van. A lakásom ajtaja tárva nyitva. A rohadt életbe. Elfelejtettem bezárni. Szinte hallom, ahogy a szívverésem felgyorsul, a maradék távot futva teszem meg. Fogalmam sincs mire számítottam, de arra nem, amit a lakásban találok. Az íróasztalomat feldöntötték, a könyvespolcot lesöpörték, a könyvek széttépve hevernek a földön, az üvegpoharakat és tányérokat széttörték, a párnát széttépték, az ágyat összetúrták. A szoba közepén egy kupac papírfecni foglal helyet, felismerem a kéziratom összetépkedett darabkáit. Az írógépem pedig, a csodaszép írógépem, felismerhetetlenné törve hever az egyik sarokban, akár egy harcokat halott katona. A lélegzetem elakad, és egy pillanatra olyan, mintha a tüdőm felmondta volna a szolgálatot. Halványan érzékelem, hogy a kislány kíváncsian leselkedik mellettem, de nem törődöm vele. Lassan egy magányos könnycsepp gördül le az arcomon, és nem tudom, hogy az írógépem, a kéziratom, vagy a szabadságom siratom-e. Lassan, monotonul belépek, a kislány utánam. Fogalmam sincs mit kéne csinálnom, olyan, mintha az agyam lefagyott volna, és most lassan kezdene olvadozni.
Szőke kis árnyékom azonban hirtelen megmozdul, komótosan lép párat, majd lehajol az egyik épen maradt könyvért, és odanyújtja nekem. Nem szól semmit, nem tesz hirtelen lépéseket. Ő is tudja, hogy ez a pillanat ismét olyan tiszta, és tökéletes, mint a máglyánál volt. Hálásan elveszem tőle a könyvet, és visszateszem a polcra. Ő közben újabbakat vesz föl, és tesz mellé. Az asztalt együtt állítjuk fel, az üvegeket ő söpri össze, a papírfecniket én dobom ki. Leülünk a földre, és egyenként megkeressük a kiszaggatott lapok helyét.
– Köszönöm – mondom végül rekedten.
– Mondtam már, tetszett a könyved – mondja, mintha ez magától értetődő lenne. Kis ideig hallgatunk, majd ő szólal meg újra.
– Jobban örülnék ha nem égették volna el – közli, és közben fel se néz rám, csak lapozza tovább a könyveket. – Anyukám szerint azért tették, mert a könyveid veszélyesek. És félnek tőle – felemeli a fejét, egyenesen a szemembe néz, úgy érzem belelát a lelkem legmélyébe. Kellemetlenül feszengek, nem tudom mit mondhatnék, és zavar az átható tekintete.
Anyukádnak igaza van – akarom mondani.
Félnek attól, ami más – akarom mondani.
Ezek veszélyes szavak – akarom mondani.
De egyiket se mondom.
– Az anyukád volt, aki elvitt onnan?
– Dehogy – mondja, és olyan hangot ad ki, mintha egyenesen sértő lett volna a kérdés. – Az a dadám volt, szörnyen ostoba, egy ruha cserével simán el tudtam előle szökni. Saját szememmel akartam látni. – Ezután megint hallgatásba burkolózunk, egészen amíg az utolsó könyv is visszakerül a helyére. A lakás majdnem úgy néz ki, mint előtte.
– Folytatást akarok – közli velem Adele egyszerűen, természetesen, de határozottan.
– Tessék? – bukik ki a számon hirtelen.
– Azt akarom, hogy folytassa Olivia történetét.
– Miért? – kérdezem megrökönyödve – Látod mi lett az elsővel is.
– Az nem érdekes. Szükségem van rá, hogy folytassa. Olivia az első olyan nő, akire hasonlítani szeretnék. Bátor, és hősies, kiáll az igazáért, és nem hagyja magát. Repülőgépet vezet, és forradalmat robbant ki, kivívja a férfiak tiszteletét, és… – Adele hangja elakad, szeme csillog, és nincs szívem rászólni, hogy Olivia csak kitalált személy, nem találkozhat vele. Hiszen én mit csinálok minden nap? Kitalált hősökkel harcolok, egy kitalált világban. És ahogyan itt állunk, az apró, törött lakásom közepén, és egymás szemébe néztünk, egy pillanatra megpillantottam Oliviát. Egy kék szemű kislány szemében. Azt a sok szenvedélyt, és erőt, és elszántságot, ami miatt én is annyira imádtam őt.
– Rendben – mondom végül. – Megírom a folytatást. De csak ha segítesz benne.
A kék szemek szinte szikráznak. Adele úgy mosolyog, mint még soha senki ezen a világon.
– Igen! – kiálltja – Köszönöm! Tudod, egy kicsit féltem, hogy bolondnak tartasz majd, a dadám mindig azt mondja, hogy az vagyok. Szerinte a nők dolga egyedül az, hogy találjanak egy tisztességes, katona férjet, és szüljenek szép gyerekeket. De Olivia sem szült gyerekeket. – A kezdeti lelkesedése kissé alábbhagyott a mondat végére, mintha értetlenség ülne az arcán.
– És mégis megmentette a népét, nem igaz? – kérdezem tőle rögtön kajánul vigyorogva, és látom, hogy ettől megint felderül.
– A második részt nem szabad hagynunk, hogy elégessék, ezt mindenkinek látnia kell! Talán akkor majd ők is megértik. És Olivia tanulhatna karatét, és megverhetne egy csomó férfit, és vezethetne egy bombázót is az ellenséges vonalak mögé, és …. – Ahogy elnézem Adele-t, a hangja egyre halkul, a szoba egyre távolibbnak tűnik, és végül csak ketten állunk a végtelen térben, távol Németországtól, a háborútól, a máglyáktól, mindentől. Ránézek erre a sziporkázó, okos, bátor fiatal lányra, és egy pillanatra nem is lehetne világosabb mit nevezünk jövőnek. Egy pillanatra látom a mi, és az emberiség jövőjét, egy kislányban, és nem katonákban, vagy fegyverekben.
Elmosolyodok, és tudom, hogy meg kell írnom a folytatást. Nem nekem, nekik.
Meg kell váltaniuk a világot.

Szólj hozzá!