Megírni a valamit

Félek tőle. Nem attól, hogy elindult, nem attól, hogy ideér. A puszta létezése hajszol végig a körfolyosón, aminek minden kanyarjából messzebbről dob csókokat a realitás.
Az íróasztalom előtt ülök, a tükör meg én egymásra bámulunk. Nem úgy ülök ott, mint aki csinál valamit. Nem mint aki dolgozik. Semmi. A tollam hegyét nyomkodom, az állkapcsommal párhuzamosan kattog. Várom, hogy egyszer csak felgyűljön, majd kiszakadjon belőlem az ötlet, a gondolat, amiből aztán egyenesen következik a valami, ami megmarad, még akkor is, mikor ő már ideért. Összefonom a karomat a mellkasom előtt, az asztalon heverő papírlapot szuggerálom. Kell a sugallat. A kényszerítő erő, ami tetteket facsar ki belőlem. Kell, de nem érkezik meg. Lassan kezd terhessé válni számomra a társaságom.
Kint sötét van, a szomszéd lakásból gyerekzsivaj szűrődik át. Az ajtóba vájt levélnyílás alatt halmokban állnak a felbontatlan borítékok – számlák, meg a család. Mint a feltorlódott hamu.
A tarkómat vakarom, a gyertyák elfagyott szívverése betölti a teret. A láng dobban, aztán kihagy. A pillanatnyi szünetek állandósulására várok. Kifújom a levegőt, értelmetlen szavakat lehelek magam elé.
Neki elég, ha egyszer oltja el a tüzet – gondolom. A kanóc így is elszenesedett csontvázként fogja siratni az elpusztult fényt, ami nemrég még belékapaszkodott. Ennek ellenére örökké beletörődik. Egyszerűen kioltottak és nem őriz meg semmi? Erre én képtelen lennék. Holott hasonlítok rá. Ahogy ő kioltja a lángot – egyszer- nekem szintén csak egyszer kell teremtenem, egyszer kell megcsinálnom a valamit – azt, ami rájuk marad majd.
Az asztalt bámulom. A papírt, a tollat. A hidegben remegnek, utánozom őket. Próbálok azonosulni velük, hátha úgy könnyebb lesz.
Szomjazom. Tennem kell valamit. Beleestem a gondolataimba, fázni kezdek. Le kell írnom, be kell fejeznem. Ezúttal nem adja oda magát a megoldás, nem úgy, mint legutóbb, mikor elég volt rágyújtani a félkész sorokra a házat és máris újraírták magukat.
Az ablakon beszökő huzat végighúzza körmeit az ajkaimon. Vigasztalni akar, de csak szégyellem magam. Egyszer írom meg a csodát, az életművemet. Az mindenért kárpótolni fog. Ha egyszer befejezem, vagy elkezdem, az lesz olyan jó, hogy elterelje a figyelmemet.
Mégsem bírom elkezdeni. Üres marad a papír.
Tudom én. Tökéletesen tudatában vagyok. Hamarosan ideér. Ki is fogok hunyni. Siettetném, ha történetesen nem ő hajszolna engem.
Akarok valamit. Ezt akarom megírni, a valamit! Lehet rossz, lehet keserű meg fakó, lehet olcsó utánzat, utálhatom én, utálhatja az emberiség. A lényeg, hogy megírjam, hogy visszavonhatatlanul létezővé váljon. Hogy elérjek valamit. Hogy az enyém legyen.
Azon kapom magam, hogy a gyertya fölé tartom a csuklóm: mintha magát a Holdat tűzném karóra és épp kényszerből pirulna el. Egy másodperc – elrántom. Nincs még elég magasan a fájdalomküszöböm.
Felállok az asztaltól, talán belerúgok. Kimegyek a dolgozószobámból. A lépteim kopognak, de süket vagyok rájuk. Belefekszem az üres fürdőkádba. Meg sem akarok mozdulni többé. A mozgás megszűnik élvezetesnek lenni, elveszíti korábbi funkcióját, hiszen már nem akarok máshová jutni, nem akarok előrehaladni. Már nem gondolok rá, hogy legalább a lábnyomaimmal egyedit alkotok, még ha maradandót nem is.
Felnézek. A szemközti falon függő tükör törött. Betörtem, mert fontos az önreflexió. Ő is én vagyok, így mégsem fáj annyira.
A szétszakadozott képemet nézem. Szégyellem, hogy lenőtt a hajam, szégyellem, hogy egyáltalán festenem kell. Őszülök. Gyűlölöm. Valahányszor fodrászhoz megyek, megkérdezik nem vagyok-e rokona véletlenül annak a híres… Mindig félbeszakítom őket. Epésen vágom rá: de igen, ő az anyám, majd elrohanok. Gyűlölöm, hogy anyámnak működött az élet.
Nem értem el semmit. A valóságra gondolok, erre a szörnyetegre. Arra, aki rám égette az ismeretlenséget. Az ujjbegyeim közé fogom a gyertyalángot, hagyom, hadd csókolgasson.
Eljátszadozom az összes gyertyával, minddel, amit a múltheti tortáról szedtem le, mielőtt még a szemétbe dobtam volna.
Ötvenkét éves vagyok. Ugyanannyi gyertyám van. Meg tíz ujjam, melyekre egészen a körömágyig rádermedt a viasz, így konzerválva a megsüllyedt bőrt, ami alól azóta sem szivárgott ki semmi maradandó, semmi, ami kiemelt volna az árnyékából, semmi, amiért megérte volna távol maradni tőle. Tőle, aki elfújja a gyertyákat.

Szólj hozzá!