A tenger halványkék sávja

Összes megtekintés: 50 

A tenger halványkék sávja

Mostanában gyakran kijövök ide, a város szélére, ahol kicsit kiszélesedik az út, és némán elsiet a semmibe. Az úttól beljebb, csupán néhány percnyi sétára, van egy kopott pad, valamelyest elbújva két göcsörtös gesztenyefa között. Szeretek itt ülni a fáradt nyári estéken, és szeretem azt a majdnem tökéletes csendet is, amit csak a levelek közt zizegő szél, és az elhaladó autók hangja tör meg néha.
Azt mondják, nem jó, ha az ember mindig csak visszafelé tekint, én mégis mindig a múltba vágyódtam. Talán ehhez a padhoz is csak azért járok ki, mert itt könnyebb emlékezni. Volt idő, mikor keveset gondoltam rá, de az utóbbi hetekben rendre magam elé képzelem Ábel arcát. Milyen érdekes, hogy bár a legtöbb emlékem megfakult az idő szorításában, az ő arcát még most, oly sok év után is olyan élesen látom magam előtt, mintha csak újra itt ülne mellettem. Egyenes háttal, ahogy mindig ült, hosszú, vékony karjait az ölében nyugtatva. Kíváncsi tekintettel, sápatag, kissé gyerekes vonásai közt őszinte mosollyal. Igen, mintha ugyanolyan élesen látnám a mosolyát, mint azon a júniusi napon, amikor 16 évesen a szlovéniai Nanos fennsík egyik kiszögellésén ültünk. Bár akkor még nem sejtettem, később rá kellett jönnöm, hogy az a nap sok mindent megváltoztatott. Ma már tudom, hogy két ember sorsát egy szégyellős, kósza pillanat is képes örökre más irányba terelni.
Akkor már két hete voltunk Prvacinában, ebben a kimondhatatlan nevű, eldugott szlovén falucskában, ahová Ábel nagyszülei hívtak meg minket vakációzni. A település takaros házikói egy sebes sodrású folyó két oldalán helyezkedtek el, a Dinári-hegység egy lapos völgyteknőjében, két középmagas hegyvonulat közé ékelődve. Magával ragadó volt az a kissé idejétmúlt, ódon hangulat, ami az épületekből legalább olyan intenzíven sugárzott, mint magából a helyiek viselkedéséből és szavaiból. Ábel nagyszülei igazán kedvesen bántak velünk, már-már úgy érezhettük magunkat, mint a régi korok földesurai, akik annak idején még elrendelték a település felépítését. Nem volt más dolgunk, mint jóízűeket enni a kissé zsíros, ámde meglepően finom házi étkekből, heverni a borostyánnal benőtt verandán és nagyokat sétálni az évezredes nyugalmat árasztó tájon. Sokat beszélgettünk a falu két oldalát összekötő, ívelt fahíd korlátjának támaszkodva, és csak néztük a hömpölygő vizet, és az eleven kacsákat, ahogy az áramlás ide-oda sodorja őket.
Annak a bizonyos napnak a reggelén aztán elhatároztuk, hogy felmegyünk a Nanos platóra, a környék legmagasabb területére, ahonnan a helyiek szerint gyönyörű kilátás nyílik. A nagyszülők addig győzködtek minket, mígnem beleegyeztünk, hogy Bingót, a fekete labradort is magunkkal vigyük, mivel az egyébként jólnevelt kutyára ráfért már egy kiadós mozgás. Két 16 éves sráchoz illően be voltunk zsongva, s kalandra éhesen vágtunk neki a falu végéből induló ösvénynek. Egy-kettőre magasra törő tölgyek és kőrisek árnyán találtuk magunkat. Komótos tempóban haladtunk az eleinte szelíd lejtésű, meszes erdei talajon, meg-megállva a színpompás vadvirágok és különös küllemű gombák mellett. Úgy emlékszem, nem sokat beszélgettünk felfelé menet. Talán mindketten az erdő nyugalmát élveztük, talán csak megelégedtünk azzal, hogy mint oly sokszor korábban, a csend beszéljen helyettünk. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a falutól tisztes távolságba érve, Ábel egyszer csak előhúzott két üveg sört a hátizsákjából, és egy nagyobb sziklára telepedve, megittuk azokat. Bár a sör már kissé langyos volt, még úgy is jólesett a meleg nyári napon.
Nagyjából délre elértünk egy nagyobb erdei tisztást, ahol egy világoskék, átlátszó vizű karsztos tó húzódott meg a réti virágok közt. Jó pár fényképet csináltunk egymásról a festői háttér előtt, majd elhevertünk a parton. Az egyik fénykép még most is megvan, éppen néhány napja akadt a kezembe. Ábel mosolyog rajta néhány méterről a kamerába, önfeledten és olyan ártatlanul kópésan, ahogy csak egy gyerek tud.
– Tudod, kiskoromban sokszor jártam itt. – mondta aztán egyszer csak Ábel. – A szüleimmel. Mert akkor még nem voltak barátaim. Ami azt illeti, most sincs sok, de annak borzasztóan örülök, hogy téged annak tudhatlak.
– Én is így érzek veled kapcsolatban.
Ábel szólásra nyitotta a száját, aztán mégsem mondott semmit. Mintha nem találta volna a megfelelő szavakat.
– Te voltál már szerelmes? – kérdezte meg végül tétován. – Úgy igazán?
– Nem. Azt hiszem, még nem.
– Csak azt hiszed?
– Igen.
– És honnan tudnád, ha szerelmes volnál?
– Azt az ember tudja. Legalábbis gondolom.
Ábel fürkésző tekintettel nézett rám. Aztán elfordult, és felállt.
– Igen. Azt lehet tudni. – mondta halkan, inkább magának, mint nekem. – Ideje tovább mennünk. Még messze van a csúcs.
Sokáig baktattunk felfelé az illatos erdőben, mígnem az ösvény végén, ahol a fák elkezdtek ritkulni, egy vékony szirthez értünk. Lila és fehér virágok hajlongtak a Vipava-völgy felől egyre fújó, lágy szélben. Apró, száraz fűcsomók ékelődtek a porhanyós, repedezett sziklák közé, barna és szürke árnyalatok finom kontrasztját teremtve. Mikor a szirt pereméhez léptünk, lenyűgöző kilátás tárult a szemünk elé. A párás, ködfoltos levegőben madarak siklottak, szárnyaikat meg-megdöntve. Odalent pedig a folyó szürkészöld szalagja tekergett a dombok közt utat törve magának.
– Nagyapám mesélte, hogy régen, derűsebb napokon el lehetett látni egészen a tengerig. – mondta Ábel és leült egy sziklára. Bingó készségesen mellé ült, és ide-oda forgatta a fejét, hogy minél több szagot begyűjtsön a szélből. – Látni lehetett a víz halvány, kékes sávját, ahogy a dombok a távolban elsimulnak, és a szárazföld összeér a tengerrel. A víz felett mindig sokkal párásabb a levegő, ezért olyan, mintha a partvonal és a tenger eggyé válnának. Mintha a távolság minden különbséget elmosna. Legalábbis mindig így mondta. Most már túl sok a por és a szennyeződés a levegőben. Nem lehet olyan messzire ellátni, mint akkor.
– Sajnálom. Pedig szívesen megnéztem volna.
– Jártál már a tengernél?
– Még nem.
– Én is csak egyszer. Még nyolcéves koromban. Végtelennek tűnt és vadnak, főleg egy kisgyermek szemével. Ugyanakkor gyönyörűnek. Nem sokat tudtam úszni, mert nyár eleje volt, és hideg volt még a víz. De szerettem ott lenni. Minden egyes percét élveztem az ottlétemnek.
– Gondolom, újra visszamennél, ha tehetnéd.
– Egy részem ugyan visszavágyik arra a partra, és újra élné azokat a napokat, a másik felem viszont mindenáron el akarja felejteni, hogy valaha is ott jártam.
– Miért? – kérdeztem, és letelepedtem mellé a sziklára. – Ez így elég különösen hangzik.
– Nem is tudom. Ha az ember elképzel valamit, aztán látja azt a valóságban is körvonalazódni, akkor az többé már nem lesz olyan különleges. Megszűnik a varázslat. Azután már csak egy tény lesz, puszta tapasztalás.
– Igen, ez valóban így van. Már én is éreztem így. De ez ellen nem lehet semmit tenni. Azt hiszem, idővel egyre több dolgot ismerünk meg, és egyre kevesebb lesz a varázslat. Ezt el kell fogadni.
– Tudod, régebben, amikor kitartóan néztem a távolt, az az érzésem támadt, mintha csak pillanatokra ugyan, de láttam volna a tengert. Olyan jó volna most is látni.
Pár percig mindketten a távolba révedtünk, és próbáltuk meglátni a tenger halványkékjét a horizonton. A mögöttünk lévő csenevész bokrok levelei közt megnyugtatóan susogott a szél.
– Én nem látom. – mondtam aztán kissé csalódottan, és nekiálltam szendvicset enni.
– Nagyon nehéz észrevenni. Kitartóan kell nézni. – mondta Ábel. Kék szemében elszántságot láttam.
– Igen, lehetséges. – válaszoltam.
– Én is csak egészen rövid ideig pillantottam meg régebben. Most úgy tűnik, túl sok a pára a távolban. De az is lehet, hogy régen annyira akartam látni, hogy a képzeletem megtréfált. És valójában nem is volt ott.
– Akár még az is lehet.
Csendben ettem a szendvicsemet, és csodáltam a tájat odalent, mikor arra lettem figyelmes, hogy Ábel engem néz, és mosolyog.
– Mi az? – kérdeztem. – Min mosolyogsz?
– Rajtad. Májkrémes lett a szád sarka.
Ügyetlenül próbáltam lenyalogatni, kevés eredménnyel.
– Még mindig olyan. Tessék, itt egy szalvéta.
– Köszönöm.
Talán már egy órája is ott üldögéltünk azon a szirten, mikor Bingó hirtelen felugrott, és elkezdett üldözni egy lepkét. Ide-oda ugrándozott a cserjék közt. Csak úgy lobogtak a fülei. Csendben néztük a játékát, mígnem Ábel tétován megszólalt:
– Örülök, hogy itt vagy ma velem. Itt fent, a világ tetején. Rajtad kívül még csak a szüleimmel jártam itt.
Rámosolyogtam.
– Szerettem volna, ha ezt tudod. – tette hozzá.
– Nagyon szép ez a hely. Jó itt lenni. – mondtam.
– Igen.
Bingó lihegve tért vissza, és lehemperedett közénk. Nem sikerült elkapnia a lepkét, de ezt cseppet sem bánta. Vidáman csillogott a szeme.
– Azon gondolkodom, amit ma mondtál. A tónál. Azt, hogy még sosem voltál szerelmes. – mondta Ábel.
– Igen, ez így van.
– Biztos vagy benne?
– Igen. De miért érdekel ez téged annyira?
– Csak úgy megkérdeztem.
– Te voltál már szerelmes?
Ábel lesütötte a szemét.
– A szerelem különös dolog. Van, hogy ott találjuk meg, ahol nem számítottunk volna rá.
– Bizonyára. Ez nem válasz azonban a kérdésemre. Voltál már szerelmes?
– Igen.
Halványan elmosolyodtam, és megveregettem a vállát. Az érintésem nyomán alig észrevehetően összerezzent.
– Ez nagyszerű. – mondtam.
– Igen, nagyszerű.
– És kibe?
– Az lényegtelen. – mondta életlenül, és elfordult, mikor egy pillanatra összeakadt a tekintetünk.
Még most is előttem van Ábel alakja, ahogy ott ül mellettem, kicsit félredönti a fejét, és egyre csak a távolba mered. Mintha valami olyasmit keresne ott, ami sosem létezett. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire szenved. Nem tudhattam, hogy a fiú, aki ott ült mellettem csendesen, két hónap múlva véget vet az életének.
Furcsa dolog az idő. Szép lassan tisztára mossa az emlékeket, és végül csak azokat hagyja meg, amelyek igazán fontosak számunkra. Sok minden van, amire már nem emlékszem Ábellel kapcsolatban, mondjuk arra, hogy milyen volt a hangja, vagy hogy melyik sütemény volt a kedvence, azt a nyári napot azonban úgy vélem, sosem fogom elfelejteni.
Mikor már későre jár, elindulok vissza a városba. A lámpák fénye sárga foltokat maszatol a sötétbe. Minden csendes és mozdulatlan. A Rézvirág utcánál elfordulok balra, ahogy mindig szoktam, már lassan 7 éve, és lelassítom a lépteimet, mikor egy csinos, kétszintes kertesház elé érek. Magam sem tudom, mi vezet mindig ide, hiszen Ábel családja már régen elköltözött. Mindenesetre már megszoktam, hogy megállok itt néhány pillanatra, mintha csak várnék valakire, nézem a kivilágított ablakokat és a gondozott kertet, a piros kerítést, ami már akkor is állt, mikor Ábel még itt lakott, majd elfordítom a tekintetemet, és gondolataimba mélyedve elindulok hazafelé.

Szólj hozzá!