Életek közt a távolság

Összes megtekintés: 61 

Életek közt a távolság

A fiú egyszer elvitte a lányt sétálni a közeli erdőbe, a dombok közé, ahol gyerekkorában is sokat sétált, de akkor még az apjával. A fiú apja jól ismerte azt az erdőt, mert ő volt a falu erdésze, és a nyári reggeleken, mikor a levegő kicsit meghűlt, mindig türelmesen mutogatta a gyereknek, hogy „Ez tölgy, ez meg mogyoróbokor. Látod a leveleit? Ugye, látod? Jól jegyezd meg, hátha te is erdész leszel.”
És a fiú megjegyezte, mert azt hitte, hogy ha felnő, tényleg erdész lesz belőle. Aztán mikor mégsem lett az, kicsit bántotta a dolog, mert már nem mondhatta meg az apjának, hogy végül mi is lett belőle.
-Látod, ez egy tölgyfa! Könnyű megállapítani a leveléről. – mutatta a fiú a lánynak évekkel később ott az erdőben, és közben arra gondolt, hogy lám, hiába nem lett belőle erdész, mégis csak jó, hogy az apja annak idején megmutatta neki, hogy melyik a tölgy, melyik az akác, és melyik a bükk. Aztán meg arra, hogy az apja biztosan elmosolyodna az alatt a nagy, szúrós bajsza alatt, ha most ott lenne, és nem valahol a felhők között, ahol a fiú nagyanyja is mindig kereste a férjét, aki még ’43-ban halt meg a fronton. A fiú sosem értette, hogy lehet valaki a felhők között, hiszen tanulta az iskolában, hogy ott nincs senki, csak fagyott vízcseppek, azok felett meg a világűr olyan sok kilométeren át, amit az emberi elme már tud nem elképzelni. Ám végül sosem kérdezte meg a nagyanyját, mert mikor az a felhőket nézte, mindig olyan nyugodt volt az arca, hogy nem lett volna illendő megzavarni őt.
A lány áhítattal hallgatta a fiút, mikor az megállt, hogy valamelyik fáról meséljen, és mivel hideg volt az erdőben, egészen közel húzódott a fiúhoz, és megfogta a karját. A fiúnak ez tetszett, mert jól esett neki a lány közelsége, és még lelkesebben beszélt.
Ősz volt, a barna levelek elnyelték a lépteik neszét, ahogy az öreg kilátó felé ballagtak, amit a fiú nagyon meg akart mutatni a lánynak, olyannyira, hogy már napok óta csak ezen járt az esze. Mikor felértek, odaálltak a korláthoz, ahonnan látni lehetett a hasas felhőket a távolban, ahogy azok lassan elkúsznak a falu felett.
A fiú a tájat nézte, a lány pedig a fiút.
– Ne bámulj már engem! – mondta aztán a fiú mérgesen, majd némiképp megenyhülve hozzátette: – Inkább a tájat nézd!
Sűrű erdő nyújtózkodott alattuk, s apró erdei madarak röppentek ki, majd merültek vissza újra a lombok közé. Korhadt fa illata szédelgett a levegőben. Távolabb, ahol a dombok lágyan az ég kékje alá buktak, tájidegen fenyősávok ékelődtek a pusztaszilek és göcsörtös tölgyek közé.
– Mesélj nekem valamit, kérlek! A gyerekkorodból! – kérte aztán a lány.
Párhuzamos kondenzcsíkok osztották gerezdekre az eget.
– Régen, mikor kisfiú voltam, sokszor feljöttem ebbe a kilátóba. – mondta a fiú merengve, a fejét a nyugati égbolt felé biccentve, talán éppen arra, amerre a nagyanyja is nézett régen. – Éreztem a szél erejét az arcomon, ahogy belekap a hajamba, ahogy átfúj a pólómon, megborzolja a szőrszálakat a karomon, és ahogy nekifeszül a kilátónak, s az alig észrevehetően kileng. Igen, akkor szerettem igazán kijönni ide, mikor fújt a szél.
A fiú hol a lányra, hol a távolba nézett, mintha valamit keresne a lányban, amit a távolban nem találhat meg, vagy a távolban látna valamit, ami nincs meg a lányban. Aztán a fiú tekintete végül is csak megállapodott a lány arcán, azokon a nagy szemeken, amiket nagyon szépnek talált, és óvatosan, mintha csak lenne valami törékeny azon a gyönyörű arcon, megcsókolta a lányt. A fáradt napsugarak megpihentek a hajukban.
– Érzed, ahogy most is imbolyog? – kérdezte a fiú.
– Nem érzem. – mondta a lány suttogva, csaknem bocsánatkérőn. – Olyan mozdulatlan minden.
– Bárcsak éreznéd!
Egy ideig nem szólaltak meg, csak nézték a tájat a gyengülő fényben, és a narancsvörösen izzó horizontot a dombok ívén túl. A lány aztán a fiú arcát figyelte, az apró rezdüléseket a szája és a szemei körül, melyektől azt várta, hogy elárulják majd, mire gondol.
– Látod azt az akácot? Amelyik ott az irtás szélén áll. – kérdezte aztán hirtelen a fiú élesen, és az egyik közeli domboldalra mutatott.
– Igen. Látom.
– Az már gyerekkoromban is ott állt. Érdekes, milyen lassan változik a táj. Nem? Milyen örök hozzánk képest. – a fiú kinyújtotta a kezét, mintha csak meg akarná érinteni a fákat a távolban. A fények táncot jártak az ujjai közt.
A lány nem tudta mit feleljen erre, ahogy azt sem tudta, hogy a fiú akkor az apjára gondolt, és arra, hogy az apja talán nem csak az ő emlékeiben él tovább, hanem azokban a fákban is odalent, amiknek egykor ő volt a pásztora. És hogy ha az apja a felhők közt nincs is ott, talán ott maradt belőle valami azon a tájon. Igen, valaminek ott kellett maradnia, gondolta, mert az nem lehet, hogy nem maradt belőle semmi.
– Azt hiszem, az emlékezet sok mindent megőriz. Jelentéktelen pillanatokat, amik mégis kedvesek számunkra. És olyanokat, amiket talán jobb lenne elfelejteni. – mondta a fiú halkan. Elmosódott árnyak remegtek az arcán, amit a lány nem tudott mire vélni, ezért újra megcsókolta a fiút, mert így nem kellett látnia azokat az árnyakat.
– Még most sem érzed, ahogy a kilátó imbolyog a szélben? – kérdezte aztán a fiú újra, szinte követelve a választ.
– Nem érzem. – felelte a lány.
– Bárcsak éreznéd. – mondta a fiú szomorúan, mivel azt szerette volna, ha a lány is érzi, és nem csak ő.
Erre gondolt évek múltán is, hogy nem érezte, amikor a lány, akit aztán feleségül vett, már nem volt, ahogy nem volt az apja sem, meg a nagyanyja sem. A fiú – aki már rég férfi volt, de ezt nem szerette, mert csak az idő múlására emlékeztette, az időre, ami valahogy sokkal lassabban telt, mikor még fiú volt – azért néha még kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a lányt, valahol ott az ébrenlét és álom finom határmezsgyéjén egyensúlyozva.
De a keze rendszerint csak az ágy szélét, és a kihűlt radiátort találta, melyek már nem őrizték a lány érintéseinek nyomát. Elfelejtették őt, ahogy elfelejtette minden, ami egykor őt őrizte, kivéve a fiút. A fiúnak ez fájt, mert ráeszmélt, hogy ha ő már nem lesz, akkor az ő emlékei nélkül nem lesz a lány sem, az apja és a nagyanyja sem. És a fiú nem szerette többé az erdőt és a felhőket, mert azok is ugyanolyan feledékenyek voltak, mint az ágy meg a radiátor. A lány nevetését akarta hallani a panellakás falai közt, ahogy régebben, mikor néha-néha minden elhalkult, és a fiú elméje sem volt olyan éber. De nem hallotta többé, csak a kocsik zúgása maradt ott, meg a tisztítószer szaga, amivel a fiú havonta egyszer megtörölte a képkeretet, és benne a lányt, hogy az mosolygós arccal, rendületlenül nézhessen a semmibe.

Szólj hozzá!