Múltidéző levél

Összes megtekintés: 63 

Múltidéző levél

Barátság. Egyike azon dolgoknak, melyekért megéri élni, mégis, hiába ízlelgetem a szót a nyelvem hegyén, suttogom magamban, vagy írom le egy papírra, az most üres és hitvány marad, mert Te nem vagy itt mellettem.
Több, mint öt évtized telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Ahogy az évek keserűen rohantak el mellettem, egyre élesebben járt át a hiányod. Tudod, én bármit megadnék érte, ha csak néhány napra is, de újra gyermekké válhatnánk, és együtt lehetnénk. Emlékszel még azokra a régi időkre? Vagy a háború annyira megváltoztatott, hogy inkább igyekeztél mindent elfelejteni?
Sokszor mondják, hogy a barátság eltér a szerelemtől, amely akár egy minden változásra érzékeny gyöngyszem, gyakran feloldódik a múló évek anyagtalan szorításában. A barátság ezzel szemben türelmes és kitartó, nem számít neki idő és távolság. Én még ma is vissza tudom idézni azokat a háború előtti, gyorsan suhanó nyári délutánokat, amikor még gyerekek voltunk, és nem volt más dolgunk, mint belemártani finoman parázsló lelkünket a boldogságba. Önkéntelenül is elmosolyodom, ha belegondolok, mennyit fociztunk a környékbeli srácokkal azon a kis betonplaccon, ott a házatok mellett. Néha komoly arccal vezettük a labdát, mintha valódi focisták lennénk, máskor meg egymást kergettük nevetve, míg ránk nem kiabált az öreg Sándor bácsi a szomszédból. Ha éppen nem fociztunk, akkor az utcákat jártuk sorra, vagy a közeli erdőben bóklásztunk, és álmokat szőttünk. Tudnod kell, hogy ha valaki most megkérdezné tőlem, voltam-e valaha is igazán boldog, én egyből ezekre az időkre gondolnék. Szinte elválaszthatatlanok voltunk, Te és én, két kölyök, akik mindenben kiállnak egymásért. Emlékszem, gyakran mondtad is nekem, őszintén és komolyan, ahogy csak egy gyerek tudja: „Mi örökké barátok maradunk.” És én ilyenkor pajkosan meglöktelek, majd mosolyogva feleltem: „A legjobb barátok.” Szokásunkká vált ez a kis párbeszéd, egyfajta kapoccsá, mely összekötött kettőnket. Fiatalok voltunk, sok mindent nem értettünk, de azt már akkor is sejtettük, hogy a boldogságot hiába keressük önmagunkban, azt csak másokban találhatjuk meg.
Tizennégy évesek voltunk, mikor kitört a háború. Az élet egy ideig ugyanúgy ment tovább, mint azelőtt, ám a levegőben már érezni lehetett a változás közeledtét. Sokat beszélgettünk a háborúról, mi gyerekek is, és a focizás helyét lassan átvették a csoportos kis értekezések, amikor mindenki elmondta a pletykákat, amiket a szüleitől, a tanáraitól vagy valamelyik kocsma előtt lődörögve hallott. Gépfegyverek. Bombázás. Lángszórók. Mustárgáz. Lövészárkok. Több százezer halott. Ezek a különös és félelmetes szavak jártak szájról szájra, és próbáltuk felfogni a jelentésüket. Az ember mindig képes volt új módszereket kieszelni mások megölésére, de akkor minden jel arra utalt, hogy ezt a trágár művészetet sikerült újabb szintre emelni. Egyre több idősebb fiúnak kellett bevonulnia, ahogy teltek a hónapok, és úgy tűnt, azoknak a vészmadaraknak lesz igazuk, akik azt terjesztették, hogy ez a háború szörnyűbb lesz, mint korábban bármelyik másik. A világ egyre inkább kifakult körülöttünk, és mi rájöttünk, hogy az örömteli pillanatokat mindennél erősebben az emlékezetünkbe kell vésni, ahogyan a szerelmesek szokták a nevüket a kopott padokba, hogy majd legyen mibe kapaszkodnunk a reménytelenség óráiban is.
Miközben ezeket a sorokat olvasod, bizonyára felteszed magadban a kérdést, hogy miért is írok most Neked, annyi év után? A válasz egyszerű: azt akarom, hogy ezen a levélen keresztül együtt idézzük vissza, ami elmúlt, és ami kettőnk barátságából emlékként visszamaradt.
Tizenhét évesek voltunk, mikor besoroztak minket. Már az első napokban megismertük Hansot és Güntert, egy osztrák testvérpárt, akik- nem tudom, emlékszel-e erre? – alig ismertek még bennünket, de máris hosszú történeteket meséltek arról az isten háta mögötti kis falucskáról, ahonnan származtak. Hans fiatal volt, talán a tizenhatot se töltötte még be. Kék szemeiben vidámság csillogott, szeplős arcán pedig kis gödröcskék jelentek meg, ahányszor csak elmosolyodott. Közvetlen volt, és barátságos, pont olyan, akivel az ember szívesen osztja meg az idejét az isonzói lövészárokban. Otthon lett volna még a helye, sokszor mondogattad is, bár ezt én sose ismertem volna el, hiszen a vidámsága színt hozott arra a kegyetlen helyre. Annyiszor csalt mosolyt az arcunkra, hogy nyugodtan jelenthetem
ki: bármelyikünk az életét adta volna, csak hogy megvédje őt. Günter idősebb volt, mint mi, de a testvérével ellentétben, ő mogorvábbnak és zárkózottabbnak tűnt eleinte, majd ahogy egyre jobban megismertük, rájöttünk, hogy nem sok rendesebb srác van nála.
Mi négyen állandóan együtt voltunk. Készült is rólunk egy fotó, ahogy mosolyogva állunk egymás mellett acélsisakban és a német gyártmányú Mauserünkkel a kezünkben. Akkor még nem sejtettük, mi vár majd ránk a fronton. Sajnos elveszett ez a kép, pedig Istenem, de megnézném most újra magunkat.
Aztán Isonzó átformált bennünket. Ocsmány kezeivel torz szobrot faragott a lelkünkből. Egy idő után a halál olyan természetessé vált számunkra, akár bármi más azon a bemocskolt világon, és mi csak néztük az elvérző bajtársakat, ahogy mások az ősszel hulló leveleket nézik. Emlékszem, vártuk, hogy a sok vért látva a Nap egyszer majd nem kel fel, és a gyámolító sötétség örökre rátapad a tájra, és mi végre megpihenhetünk alatta, mint kisfiúk a puha takaró alatt. Amikor néha felnevettünk, gyorsan észbe kaptunk, és elkomorodtunk, nem tudva, hogy annyi halott közt illendő magatartás-e nevetni, és hogy valaha is illik-e még nevetni, miután annyi borzalmat láttunk.
Mégis, azt kell mondanom, egyetlen eltévedt lövedék tette tönkre az életünket és vetett véget kettőnk barátságának. Április volt, akárcsak most, és zuhogott az eső, mikor az olaszok támadásra szánták el magukat. A magasban zümmögő repülőkről bombák hullottak alá. A becsapódások nyomán folyamatosan remegett a föld, és a felrobbanó töltetek narancs-fehér villanásai bizarr glóriát vontak a harcmező köré. Gránátok szakítottak ki hatalmas földkupacokat körülöttünk a kavicsos, lucskos felszínből. A puskák rekedtes hangja, és a torkolattűz ugatása csontig hatolt, félelemmel töltve meg az ólomterhes levegőt. Különféle nyelvű parancsszavak harsantak, majd vesztek bele az ütemtelen robbanások, fájdalmas sikolyok és elkeseredett szitokszavak kavalkádjába. Te, Hans és én egymás mellett hevertünk egy semmitlen, néhány homokzsákból álló fedezék mögött a tomboló halál közepette- Güntert pár órával korábban küldték át a nyugati vonalra, és Te a szavadat adtad neki, hogy vigyázol az öccsére. Teljes volt a káosz, már muníciónk sem maradt, csak szorongattuk a puskákat.
Újraéltem több ezerszer is azóta azt a végzetes pillanatot, mikor Hans hirtelen összerándult a jobbodon, és ahogy odanéztem, eleinte fel se fogtam, mit is jelent az az egyre növekvő ragacsos-vörös folt a mellkasán. Felordítottál, és megpróbáltál felállni, de egy közelünkben becsapódó bomba lökéshulláma ledöntött a lábadról. Sár és kavicsdarabok terítettek be minket, a levegőben szállingózó pernye közt pedig érezni lehetett az égő emberi haj és hús gyomorforgató szagát. A füledből vér csurgott, és nyilván az enyémből is, mert minden olyan csendes lett akkor. De mindez nem számított, mert Hans ott hevert mozdulatlanul Isonzó szennyében, és mi tudtuk, hogy meghalt. Az eső egyre csak zuhogott, és a cseppek végigfolytak sápadt, gyerekes arcán, a szeplőin, egykor oly barátságos, tágra nyílt, kék szemein, elmosva a valóság és rémálom határát. És mi ott feküdtünk mellette dermedten, te csukott szemmel, mintha nem akarnád látni azt az új, szörnyű világot, melyet Hans halála hozott létre, én pedig némán és könnyezve, mert nem akartam elfogadni, hogy valami helyrehozhatatlan történt. Ezután az idő nyúlóssá és megfoghatatlanná vált, szétfeslett sártól és vértől maszatos ujjaink között. És talán már nem is féltünk a haláltól, mert minden olyan üresnek tűnt, hogy annál a halál sem lehetett volna rosszabb. Günter csak jóval a harcok befejeztével bukkant fel, mikor valaki végre elment szólni neki a nyugati vonalhoz. Mikor meglátta a testvérét, valami történt vele. Nem szólt hozzánk semmit, még csak nem is sírt, csak elkezdett németül motyogni, és nem is akarta abbahagyni, még azután sem, hogy elvonszolták a holttest mellől. Meg voltam győződve, hogy szegénynek elvette az eszét a fájdalom, és másnap le is szerelték, majd hazaküldték, mert még a kőszívű tisztek is belátták, hogy olyan állapotban nem sok hasznát lehet venni. Később megtudtam, hogy szerencsére képes volt talpra állni, és új életet kezdeni. Úgy rémlik, te meg én ezután csak néhány szót váltottunk, de továbbra is egymás mellett maradtunk. A háború aztán hirtelen véget ért, mintha tudná, hogy több bánatot már nem képes okozni, mi pedig 9 hosszú hónap után végre hazatérhettünk.
Bevallom, a történtek ellenére a szívem mélyén valami kis boldogságot éreztem, hogy mi, a két legjobb barát túléltük a poklot, és talán arra számítottam, hogy majd minden úgy lesz, mint a háború
előtt, mikor még csak két kölyök voltunk. Ám azokat a vidáman pezsgő éveket úgy tüntette el a háború az életünkből, ahogy a novemberi szelek söprik ki a tájról az utolsó nyári napok emlékét. Nem jöttem rá, hogy Te magadat hibáztattad Hans haláláért. Sok időbe telt, mire felismertem, de már tudom, hogy ez volt az, ami megváltoztatott téged annyira, hogy szó nélkül hátrahagyj engem, a legjobb barátodat. Mikor hazatérve leszálltunk a vonatról, te magadra erőltettél egy halvány mosolyt, sebtében kezet ráztunk, majd elköszöntünk egymástól. Ha tudtam volna, hogy akkor látjuk egymást utoljára, nem indultam volna el olyan sietős léptekkel a másik irányba, hazafelé, rég látott otthonom felé. De ahogy az lenni szokott, az élet figyelmeztetés nélkül osztja a legfájóbb csapásokat. Így miközben én halkan léptem be szeretett házunk küszöbén, és bután vigyorogva fogadtam a véget nem érő öleléséket és csókokat anyámtól, apámtól és két könnyes szemű kishúgomtól, sejtelmem se volt a lelkedben dúló kegyetlen viharról. Mára már tudom, hogy bármilyen csúffá is tették a háborúk ezt a csodaszép világot körülöttünk, a velük járó gyász és téboly milliószor szebb világokat égetett porrá az emberek szívében.
Másnap délután, mikor átmentem hozzátok- furcsamód, már nem is tudom, mi okból, talán csak megéreztem valamit- az ajtóban édesanyád fogadott színtelen arccal. Egyetlen szót mondott halkan, a sírástól rekedtes hangon: „Elment.” Egy cetlit vett ki a köténye zsebéből, rajta a te írásoddal, és a kezembe nyomta ezt a nekem szóló, rövid üzenetet, ezt a különös örökséget, mindazt, amit a barátságunkból rám hagytál. Elolvastam. Újra és újra, több ezerszer, és belevéstem az agyamba utolsó szavaidat, úgy hogy még ma is gond nélkül fel tudom idézni őket. „ Nem bírom tovább. Itt minden a háborúra és Rá emlékeztet. Bocsáss meg nekem.”
Életem minden fontos pillanatában azon töprengtem, hogy majd mikor újra találkozunk, hogyan fogom elmesélni Neked mindazt, ami azóta történt, hogy utoljára láttalak, ott a vasútállomáson. 53 év telt el azóta, és én egyre csak Téged vártalak, nap mint nap imádkoztam Érted, és könyörögtem Istennek, hogy vezessen vissza hozzám. Sosem gondoltam volna, hogy egy ember ennyire függhet egy másiktól, mint én Tőled.
A barátságunkon kívül egyetlen igazán jó dolog történt velem az életben: mikor feleségül vettem az én gyönyörű Katikámat. Ezt a hírt mindenképpen meg akartam osztani veled. Szerelmesnek lenni csodálatos érzés, és én mindig azt reméltem, hogy Neked is részed volt benne. Azonban ahogyan az életben minden, úgy a boldogság is csupán időleges, olyan akár egy pillangó; egész életünkben kapkodunk utána, de mielőtt még rázárnánk ujjainkat azokra a törékeny kis szárnyakra, már tovább is röppent. 4 éve már, hogy meghalt a feleségem, és azóta úgy érzem, nincs helyem többé ebben a világban. Elevenen él még bennem az emléke, akár egy gyertya lángja, vagy az ablakon kaparászó esőcseppek. Időről időre végigsimítom a haját, megérintem az ajkait, a vállára hajtom a fejem, vagy csak néhány kedves szót suttogok a fülébe. Aztán elkezdek sírni, akár egy kisgyerek, mert ráébredek, hogy ő már nem létezik többé.
Nehéz ezt leírni, ám koránt sem mondhatnám, hogy kétségbe lennék esve emiatt: csak egy-két hetet jósolnak nekem az orvosok, de talán annyi időm se maradt, míg a daganat felemészti minden erőmet. Valószínűleg már sosem fogom megtudni, mi minden történt Veled az elmúlt ötven év során. Mi ketten, Te meg én, nem láthatjuk többé egymást, bármennyire is szerettem volna még beszélgetni Veled egy jót, mielőtt elragad a füstszárnyú sötétség.
Véletlenül bukkantam a nyomodra, oly sok év után. Sosem adtam fel a reményt, hogy egyszer rátalálok a címedre, vagy bármire, amiből megtudom, hová tűntél a háború után. Sokáig nem jártam sikerrel, mígnem egy háborús rokkantakat segélyező bostoni alapítvány adományozói között megláttam a neved. Mivel mindig is sejtettem, hogy Amerikába mentél, hosszas kutatás és tucatnyi telefonhívás után végül megszereztem a címed, amire most elküldhetem ezt a levelet.
Néhány éve meglátogattam Güntert, aki egy Salzburg környéki kis birtokon gazdálkodik feleségével és négy gyerekével. Az évek az ő arcára is rányomták bélyegüket, ám szemmel láthatóan kitűnő egészségnek örvendett, és ha végig is kísérte őt élete során a testvére iránt érzett gyász, felül tudott emelkedni rajta. Ahogy ott ültünk a napos, borostyánnal benőtt verandán, és émelyítően finom
házi sört kortyolgattunk, szavaink közt felelevenedett a múlt, négyünk barátsága a pokoli Isonzónál, és úgy tűnt, mintha Te és Hans újra ott ülnétek mellettünk. Bármennyit írhatnék azokról az érzésekről, melyek azalatt a beszélgetés alatt, és azóta is a lelkemben izzanak, egyetlen szó adja csupán vissza a valóságot: hiányoztok. Hosszú órákon át beszélgettünk, mire Günter kimondta a szavakat, amelyek miatt, úgy gondolom, meghívott akkor a házukba. „Ő még azóta sem bocsátott meg magának. Ezt te is jól tudod.”
Megbocsátani: a legnagyobb emberi feladat ezen a világon. És Te nem voltál képes megbocsátani önmagadnak Hans halálát, máskülönben jelet adtál volna magadról az elmúlt öt évtized alatt.
Mindhármunknak fájt Hans halála, és mindhármunk lelkéből kitépett valamit a háború, de Te nem tudtál elszakadni a gondolattól, hogy felelős vagy a haláláért. Itt az ideje, hogy megbocsáss magadnak azért, ami valójában sosem volt a Te hibád. Itt az ideje, hogy szabadulj a démonjaidtól, és újra azzá az emberré válj, akit annyira megszerettem, és akit azon a végzetes napon, a harcmező mocskában heverve hosszú évtizedekre eltemettél magadban. Itt az ideje, hogy ismét az a srác legyél, akiről annyit meséltem a feleségemnek, és akinek a barátságát örökre a szívem mélyére rejtettem. Itt az idő, mert megváltozni sosem késő.
Még ma is velem lehetnél, ám a sors és a kegyetlen idő elraboltak tőlem, és mondjanak bármit, a legálnokabb tolvaj maga az idő, ami szép lassan elvesz tőlünk mindent, amit valaha is szerettünk. De én még mindig görcsösen kapaszkodom beléd, magamhoz szorítom az emlékedet, ahogy csak bírom, hogy majd Ott, túl mindenen, újra együtt lehessek Veled. És ahogy leírom ezeket a sorokat, itt a kórházi szoba klórszagú magányában, a távolból mintha a Te hangodat hallanám. Mintha csak újból azt mondanád, most utoljára: „Mi örökké barátok maradunk.”
És én halkan, meghatottan válaszolnék: „A legjobb barátok.”
Gödöllő, 1989. Április 27.

“Múltidéző levél” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Nándor!
    Nagyon tetszett! Megbocsátani nem egyszerű, főleg saját magának, ha az ember úgy érzi, hogy tényleg elkövetett valamit. Sajnálom, hogy a szereplőidre így hatott a háború – de minden valószínűség szerint sajnos nem ők voltak az egyetlenek… Csak remélni tudom, hogy a meg nem nevezett barát nem nyomorodott bele lelkileg az önhibáztatásba. És érdekes, hogy az író fél oldaláról sok mindent megtudunk, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon a másikkal mi történhetett? Érdekes és elgondolkodtató írás!
    Szeretettel gratulálok:
    Kata

  2. Gratulálok, nagyon tetszett. Kicsit befejezetlennek tűnt, én biztos folytatnám, ezt nem kritikának szánom, hanem dicséretnek, mert még lett volna kedvem folytatni az olvasást. Magával ragadó.

Szólj hozzá!