Fürödni készültem.
Komótosan levetkőztem, majd átkúsztam az ágy végébe. A táskámból kivetettem egy hajgumit, csuklómra húztam és felültem a matrac szélén. Ujjaimmal elkezdtem hátra fésülni a hajam, majd kiegyengetni benne a rendetlen, kidomboruló tincseket. Hirtelen azt mondtad ne mozduljak. A kezem megállt és kérdőn néztem rád. „Egy pillanat!” – mondtad és a kabátok mögül előhúztál valamit. Megfordítottad. Egy nagy, viseltes tükör volt. Abból a távolságból pont elfértem benne. „Csak nagyon szép vagy így.” – magyaráztad. Mindig tudtam, hogy szép vagyok, de ez más volt. Inkább mintha festve lettem volna. Egy rég halott festő akt remeke. Olyan időtlen szépség, amin nem fognak sem az évek, sem a ráncok. Valami örök.
Épp csak elővetted, de már vissza is fordítottad a tükröt. Még néztem volna magamat, de szólni nem akartam. Csak csendben összekötöttem a hajam és elmentem fürdeni.
