Uroborosz

Összes megtekintés: 60 

„Csak kétféleképpen élheted az életed. Az egyik szerint semmi sem csoda. A másik szerint minden csoda.”
– Albert Einstein

„Kérlek Uram, fönn a mennyekben… kérlek, ez sose múljon el.”

És fenn voltunk az óriáskeréken, Debrecenben. Kissé aggódottan a múlt és a jövő miatt. De a jelenért érdemes élni. Az idő telik és eltelik. Az idő minden.
A nevem Tamara, egy huszonhét éves átlagos multi szerepes nő, de főképp feleség és anya. Ahogy Kádár Annamária Tíz parancsolatának az első pontja szól, szeretek szenendrikusan élni. Mindenkiben meglátni a jót. Azt hinni, hogy minden jó elnyeri méltó jutalmát a mese végén. Valamint, hogy a tiltásnak következménye van. Ha megszegjük, kárhozunk. Életünk egy körforgás. Addig forgunk saját problémáink körül, amíg sikerül megoldani.
„Kolozsváros olyan város, a kapuja 9 záros.” –megszólal a régi dal fejemben még cserkészkoromból. Kicserkésszük kifürkészhetetlen utjainkat. Hiszem, hogy a kimondott és leírt szavaknak erejük van. Ugyanígy a számokban is hiszek, a számmisztikában. A 9-es szám a lelki élet szimbóluma. Így hát nem csoda, hogy Kolozsvár valami csodálatosat hozott életembe. Őt. Az „ő az!” élményt, ahogy Müller Péter mondaná.
Volt valaha olyan érzésed, hogy semmi sem történik ok nélkül? Én azt hiszem eddig nem értettem meg, csak utólag. Eddig csak próbáltam keresni a megoldást, és rájönni, hogy miért történik meg ennyi bolondság, logikátlan, ésszerűtlen élmény életünkben? De mind hiába, mert az élethelyzetekbe bele keveredünk valahogyan, mintegy örvénylő hínárba, aztán csak sodródunk sorsunk felé, amíg le nem húz, le nem győz.
Legelőször akkor villant be egy „deja vu” érzés, miután elolvastam Müller Péter Szeretetkönyvét. Olvastam a sorokat és lelassultam egy gondolatnál. Megtalálni a másik emberben az Ő az! – élményt. Igen, ez volt az, ami eszembe jutatta találkozásunk azon napját, amelyen a hidegben kint ücsörögtünk Kolozsváron a Bulgakovban, 2010. április 20-án. A hidegpadon vártuk a megrendelt fagyit, mivel aznap abban állapodtunk meg.
Múlt. Jelen. Jövő. Múlt. Jelen. Jövő. Örök körforgás. Érzelmek tőrnek fel és gátolják nyugalmunkat. Ott volt az a bál, az a bizonyos bál, amire alig készültem.
Gyere már! – unszolt izgatottan Tas.
Bár tudtam volna, mire ez a nagy izgalom…
Megérkeztünk. És mint, a kisgyereket, lepasszoltak. Tas fogadta a vendégeket és cseverészett. És megláttam, az ésszel felfoghatatlan dolgot. Két szempár csillant fel és szikrázó aurává nőtte ki magát. Ki volt ez a két személy?
Tas és Szamanta.
„A szem a lélek tükre” tartja a mondás. Valaha gondolkodtál azon, hogy miért nehéz pusztán szavaknak hinni? A szem elárul. Egy átlagos téli bálnak indult és kész bonyodalom lett belőle. Ki volt ő?
Csak egy szemkontaktussal kezdődött. Ki igézett meg kit? Nem akartam sok hűhót semmiért. És a bál utáni napon érkezett a barátkérő a Facebookon. Minden egyes posztolása, éreztem, hogy Tas miatt van. Nagyon magam alatt voltam. Próbáltam elhessegetni a dolgot. Tas meg fokozatosan távolodott tőlem.
Melyik súlyosabb? Ha a világ dől össze vagy a világ dől össze bennünk? A virtuális világ a valóságosabb vagy az, amit éppen élünk? 2016. július 23-át írtunk. Egy ideje a szemem sarkából figyeltem a mozgást. Vártam türelmesen, mint a vadmacska, hogy lecsaphassak. De ugyan mire? És kire?
Azon a napon Szamanta kitett egy képet, ami a szívemig hasított: „Elgondolkodtató, hogy valaki aki tavaly még csak egy idegen volt, most a legfontosabb neked.”
Ennyi elegendő volt, megértenem, hogy mi történt. Átszaladtam a szomszéd szobába. Tas utánam: „Mi a baj?” – dühösen kérdezte.
Semmi, hagyjál!- dünnyögtem. De valójában azt akartam mondani, hogy MINDEN. Ha tudná milyen átlátszó. Láttam a rózsaszín csíkokat az éteri testén. Ez épp elég visszaigazolás volt számomra.
Holnap vigyél anyumékhoz! – követeltem.
Hát jó! – egyezett bele.
Az út nem volt hosszú. Mindössze 45 km. Hátranéztem megnézni a kisfiam. Nyugodt volt, zöld színben tündökölt. Többnyire csendben telt el ez a röpke kis pillanat. Már láttam is a tulipánmintás portát. A mese kapuját. És átléptem a határt. Itt biztonságban voltam.
Este értetek jövök – szólt Tas.
Rendben- feleltem. El is viharzott, csak egy kis porfelhő maradt utána. Vitt magával minden koszt.
Néhány órára rá kaptam egy üzenetet whatsappon: Sigma:Nobody to love száma. Hát persze, hogy gyorsan rákrestem a dalszövegre. Amikor tudatosult bennem az értelme, lefagytam. Körülöttem minden színtelen lett, fehér- fekete.
Kedves olvasó, ha ismered a Tom és Jerry rajzfilmet, talán láttad azt a jelenetet, amikor Tom belenéz a tükörbe és egy csacsi tekint vissza rá. Talán ez volt az az érzés, amit akkor, ott éreztem.
Én kis buta csacsi. Az első kérdésem az volt magamtól, hogy de miért?? Nyilván nem a fluimucil szirup erre a válasz. Bárhogy csűrtem-csavartam, jobb válasz nem jött. Mit volt mit tenni? Várni. Gyorsan teltek a hónapok: június, július és augusztus. Jelzett a teló, facebook. Szamanta újból posztolt: Fanka és Kowa dala, Bölcsödtől a sírodig című számát.
Mi az?- kérdezte Tas.
Semmi- feleltem… Csak imádkoztam.
Lassan átölelt, megpuszilt és vártunk. Vártuk a csodát, hogy áthasson. Éreztem, hogy itt a helyem.
Nehezen aludtam el. Ha nem jön álom a szememre. Mi juthatna ilyenkor az eszembe? Túl sok minden. Úgy éreztem, hogy elárultak. Elárultak és kifosztottak. Az ígéret szép szó… És úgy éreztem, valami meghalt bennem. Belém hasított a múlt, a fájdalom, a félelem, a teher.
A csodaszer, ami nap, mint nap újjáéleszt: A maiige.hu és A csésze kávé. Ez a nap is jól kezdődik. Gondoltam, és bevillant a megoldás. Legalábbis egy időre. Elutazom! A szüleimhez, mint akkor, amikor az volt…
Már tervezgettem a jelentet. Hány jelenet lejátszódott bennem: a tragédia, a komédia. Végül a tragikomédiánál állapodtam meg. Azt hiszem ilyen a mi szerelmünk: fellángolunk, oltjuk és újjáélesszük szívünket.
És kész komédia, hogy csak írásban tudunk kommunikálni. És kész tragédia, hogy így éljük a közös életünket. Minek jó ez így?
Kifeküdtem az ágyra. Tas filmezett. Én meg elmélyedtem. Szétettem a karjaim és csak az a megoldás ötlött be, hogy mondjam el a „Miatyánkat”. És már mondtam is. Egyszer, kétszer, háromszor. Egy pillanatra Jézus szerepére gondoltam, ahogy a kereszten fekszik kitárt karjaival. Éreztem, ahogy az energia feltör mindkét tenyeremből és borzasztóan fáj. Fáj ez a világ. Úgy éreztem, hogy mindenki ellenem van. Arra az egy pillanatra betekintést nyerhettem Jézus életébe is. Milyen nehéz lehetett neki. Szembeköpték, megalázták. És már hallottam is azokat a szavakat, amikkel engem dobáltak..
És feküdtem, de már nem tudtam se zokogni, se sírni. Szemeim előtt egy szivárvány jelent meg, mint a megváltás színei. Színes szárnyaló szemcsék szelték szemem. Amíg kinyitom a szemem, addig Istennek terve van velem. Ő képes felemelni, azt is, akit tipornak és gyaláznak. Kell, hogy legyen megoldás.
Bárki mondjon bármit. Sose gondoltam volna, hogy megváltozik a nézőpontom. Már sokadára hallottam „Szeresd ellenséged!”. Képtelenség! Gondolod te meg én, ő, meg mi, ti, ők… De ahhoz, hogy jóság áramoljon benned, szembe kell nézni a gonosz gondolatokkal.
A színáramlatok után talán megvilágosodtam. Egyik reggel dühösen keltem fel, mert az elvesztést szenvedtem el sokadára. Hogy elvesztem, Tast. Felkeltem, nehezen elvánszorogtam a fürdőig és megláttam magam. Önmagam furcsa árnyakban pompázva. Feketés-szürkés-barna aura képezte étertestem nagyhányadát.
Mivé lettem?
Kérdeztem magamtól. Már én sem tudtam ki vagyok. A félelem, a düh, a szorongás, az önsajnálat teljesen felemésztettek. Eldöntöttem, nem leszek a múlt rabja és a jövő vészjóslója, hanem megélem a jelent. Attól a perctől fogva, minden reggel hálás voltam magamért: hogy lélegzem, hogy mindennek szüksége van rám, mert végsőképpen ez a mi nagy erősségünk. Senki sem olyan, mint mi. Ebben rejlik a szuperhatalom.
Szeretem Tast és a családunkat! Ezért harcolni kell és kész vagyok felvenni a rózsaszín szemüveget.
Kibékülök a világgal! Kibékülök önmagammal!
Vettem hát a noteszt és feljegyeztem!
A következő másfél hónap fizikai-szellemi edzés meghozta a gyümölcsét. Ráhangolódtam belső vezetőmre, és figyeltem a jeleket.
Még csak egy gondolat zavart. Szamanta. Mit kezdjek vele?
Egy tavaszi este volt, már mindenki visszatért álomországába, amikor elővette, a régi rajzaim. Kitéptem egy lapot és kihegyeztem a grafit ceruzám. Nekifogtam rajzolni. Csakúgy cikáztak a gondolatok és a vonalak egyaránt bennem és kivetült a lapra is. Hm… megbocsátás… és kész is lettem.
Letettem a ceruzát. Szamanta mosolygott vissza rám a lapról. És ugyanakkor rémültem ismertem fel önmagam benne. Kiejtettem a lapot a kezemből és a tükörhöz siettem:
Ki vagy te?
Kérdeztem magamtól, már én sem tudtam. Hirtelen feltört bennem a türkiz szín!
És be kellett ismernem, megtaláltam önmagam. Én, én vagyok. Ő, meg ő. Én, te, ő, mi, ti, ők mind egyek vagyunk. Mindenki csak azt adhatja, ami benne van.

Szólj hozzá!