Életem legboldogabb pillanata

Összes megtekintés: 103 

Úgy érzem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi, érzem, hogy valami történni fog, valami megmagyarázhatatlan. Nem tudom megmondani, hogy miért érzek így, egyszerűen csak tudom.
– Jó reggelt anya! – köszönök illedelmesen, anyukámnak, aki megint a munkájába temetkezik. Annyira belemerül, abba, hogy emailekre válaszolgasson, hogy észre se vesz engem.
– Szia, Lea!– köszönök hangosan a húgomnak, – miközben leülök az étkezőasztalhoz – aki szokás szerint megpróbál nem észrevenni engem. Legtöbbször ezt csinálja, vagy gúnyolódik rajtam. Akkor se néz rám, mikor felállok az étkezőasztaltól, és kimegyek a konyhából. Olyan mintha szellem lennék.
Hangosan köszönök mindenkinek, amint megpillantom az osztályomat, a nyüzsgő folyosón. Senki se köszön vissza, még csak fel sem néznek, akárcsak az előző osztályom.
Bemegyek a terembe, és leülök a helyemre, az első sorba. Szokás szerint nem ül mellém senki, de nem baj, nem zavar, megszoktam már, hogy mindenki szellemnek néz.
– Nézzétek már, hogy ki van itt! Csak nem Zsiráf Zia? – mondja gúnyos hangon Adél, aki kitalálta ezt a gúnynevet és előszeretettel használja is.
Azért kaptam ezt a nevet, mert elég magas vagyok, 175 cm, és nagyon vékony, akárcsak egy zsiráf, legalábbis szerintük. Mindennél jobban szeretek futni, és ezt nagyon megkönnyíti, hogy ilyen az alakom. Ezen kívül hosszú sötétbarna hajam és sötétbarna szemem van.
Egész nyáron abban reménykedtem, hogy az új osztályom más lesz, és itt mindent előröl kezdhetek, ez így is volt az iskola legelső napjáig. Szeptember 1.-én derült ki, hogy egy régi osztálytársam is egy osztályba lesz velem, ráadásul ő az aki, egész általánosban gúnyt űzött belőlem, Adélnak hívják.
Gúnytól csöpögő nevetést, és undorral teli pillantásokat kapok, mikor az osztálytársaim elhaladnak mellettem. Vannak, akik direkt nekem is jönnek, mintha nem is látnának. Nagy levegőt veszek, és nem foglalkozok velük.
Az osztályomban senki se szeret, vagy azért, mert tényleg ki nem állhatnak, vagy azért mert félnek, hogy ha nem engem gúnyolnak, akkor Adél őket fogja kigúnyolni.
Nem érdekel, ki mit gondol, nekem nincsen szükségem senkire, egyedül is remekül megvagyok. Ezeket a mondatokat ismételem magamban, és mosolyogva hagyom el az ebédlőt, mert tudatni akarom a világgal, hogy én egyedül is erős vagyok, és engem nem lehet megtörni. Úgy érzem, hogy ez a felismerés az a dolog, amire reggel.
Mikor kinyitom a már kicsit öreg bejárati ajtónkat, akkor látom, hogy egy kis papírfecni van a cipősszekrényre téve, ez áll rajta: „Marika néni elment, bevásárolni, öntözd meg a növényeit.”
Hangosan felsóhajtok, és elindulok a 10. emeletre. Miközben minden lépéssel közelebb kerülök Marika néni növényeihez, végig gondolom a napomat.
A legtöbb napom hasonlóan telik, egyedül hétvégén van változás, amikor futni megyek, vagy meglátogatom apukámat. Anya és apa elváltak mikor 7 éves voltam, azóta csak ritkán találkozom apukámmal. Amikor ott vagyok nála, akkor is csak kínos néma csönd van, már nincsen közös témánk, már nem tudunk miről beszélni, csak hallgatunk és nézzük egymást, mintha idegenek lennénk.
Anyukám folyton csak dolgozik, mindig azt látom, hogy a laptopját nyomkodja, emiatt csak pár szót beszélünk egy nap. Leával sincsen jó kapcsolatom, de vele nem is akarok jobb kapcsolatot, elegem van már abból, hogy minden hozzám intézett szava sértés. Tudom, hogy nem érdeklem őket.
Amikor az osztálytársaim hangosan felnevetnek, egy olyan sértésre, ami Adél szájából hangzik el, akkor úgy érzem, mintha belül darabokra törnék. Minden gúnyos kacaj, minden sértés, lenéző és undorral teli pillantás olyan, mintha apró törőkkel szurkálnák a szívemet. Minden kicsi szó, minden apró és jelentéktelen gesztus, egyre jobban tönkre tesz. Mindig, amikor úgy gondolom, hogy erős vagyok, és nem zavarnak a sértések, akkor a bensőm hangosan felsikolt. Csak ő tudja, hogy mennyire gyenge is vagyok valójában. Óriási erőfeszítésbe kerül, hogy ne sírjam el magamat, annyira össze kell szorítom a számat, hogy utána, még hosszú percekig fáj. Egyedül lenni mindig, miközben mások mind együtt vannak, olyan, mintha bennem lenne a hiba.
Az első pár évben ezt gondoltam és megpróbáltam változtatatni, de aztán rájöttem, hogy ez nem fog menni. Én nem tudok olyan lenni, mint a többiek, egyszerűen képtelen vagyok rá.
Emlékszem, milyen volt egésznap szótlanul szenvedni és tűrni, arra is tisztán emlékszem, hogy milyen volt este álomba sírni magamat. Csak este sírhattam, amikor már mindenki elaludt, de még ekkor is figyelnem kellett rá, hogy ne zokogjak túl hangosan. Úgy rázott a sírás, hogy az egész testem remegett. Megállás nélkül ömlöttek a könnyeim, amik szétmarták az arcomat, és összeszorították a tokomat, hogy levegőt is alig kaptam, ilyenkor minden másodperc egy órának tűnt. Csak akkor tudtam abba hagyni, amikor már nem maradt több könnyem, és vörösre sírtam a szemeimet. Soha senki se vette észre, hogy vörösek a szemeim.
Mostanában, már nem sírok, egyszerűen nem tudok, csak ülök és némán nézek magam elé. Képes lennék évekig némaságba burkolózni. Úgy érzem, hogy belül annyira össze vagyok törve, hogy már egy darabkám se maradt. Csendben tűröm a fájdalmat, már nem is próbálom meg kiadni, mert tudom, hogy értelmetlen. Feladtam.
Régen, mikor meghallottam, hogy elmehetek futni, akkor legszívesebben egész nap mosolyogtam volna. Most már ettől se lesz jobb kedvem, semmi se képes mosolyt csalni az arcomra, olyan, mintha egy kifakult ruha lennék, ami egykor színes volt, de most már színtelen.
Az összes növényt megöntözöm, az erkélyen álló két muskátlit hagyom utoljára. Körbenézek Marika néni erkélyén, ami pont olyan régi, mint a miénk, majd veszek egy nagy levegőt, és kiállok az erkély szélére.
Egy ideje már azt tervezem, hogy véget vetek az életemnek. Már nincs értelme tovább léteznem, nincsenek céljaim, tulajdonképpen semmim sincs, csak mérhetetlen fájdalmam, ami ólomsúllyal nehezedik a lelkemre. Üres és megtört vagyok, engem már senki se menthet meg, hiszen én már meghaltam. Az élet megölt, a halál pedig életet adott.
Remeg a lábam, amikor lenézek a forgalmas és zajos útra, de pár centit még közelebb megyek az erkély széléhez. A szívem egyre gyorsabban ver, már ő is tudja, hogy végem, ezért próbál meg utoljára annyi vért pumpálni a szervezetembe, amennyit csak tud. Végig pereg az egész életem a szemem előtt, és ez még jobban megerősít abban, hogy le kell ugranom, nekem már nincs tovább.
Egy utolsó mély lélegzetet veszek, és mosolyogva lelépek az erkély széléről, hogy a halál karjaiban nyerjek menedéket. Csak zuhanok, zuhanok és zuhanok. Látom, ahogy körülöttem minden elhomályosodik. Annyira hangosan ver a szívem, hogy nem hallom az emberek kiáltozásait, és az autók csikorgását. Nem sikítok, csak mosolygok, még akkor is, amikor két lábbal a betonba csapódók, és iszonyatos fájdalmat érzek. Mindkét lábamból csontok állnak ki, és úgy érzem, hogy a fejemet kettészeli a gerincem. Körülöttem minden négyzetcentimétert skarlátvörösre fest a vérem. A felismerhetetlenségig eltorzult testemet csak még groteszkebbé teszi a véres és foghíjas mosolyom. Az egyedüli dolog, ami még felismerhető rajtam.

§

– Szörnyű hírt hoztam gyerekek. – ennek hallatán megszűnik minden beszéd a teremben, és mindenki a szomorú és szenvedő osztályfőnökünkre néz. – Zia tegnap délután leugrott az emeletes házuk erkélyéről, és… Meghalt. Zia öngyilkos lett. – elviselhetetlen némaságot és fülsiketítő csendet hagy maga után ez a pár szó.
Senki se akarja elhinni, hogy Zia nincs többé. Órák múlva, vagy talán percek múlva, meghalljuk a legelső legördülő könnycseppek hangos koppanását. Érzem, hogy az én szememből is meleg könnycseppek potyognak. Soha nem hittem volna, hogy Zia öngyilkos lesz.
– Nem akartam, hogy öngyilkos legyen. Én nem akartam. Sajnálom, sajnálom! – ezeket a szavakat suttogom magam elé, habár tudom, hogy már nincsen semmi értelme. A torkomat olyan erős bűntudat mardossa, hogy azt hiszem, mindjárt megfulladok, annyira ráz a zokogás, hogy kis híján leesek a székemről.
Egész életemben lelkiismeret furdalásom lesz, mert Zia ezt miattam tette. Érzem, hogy ezért a pokolra kerülök, habár nagyobb pokol nem lehet, mint életem minden hátralévő pillanatában a teste cafatjait látni magam előtt, és újból és újból végig hallgatni azokat a szörnyű szavakat, ami erre késztette őt. Soha sem fogok tudni megszabadulni ettől a mázsás súlytól, ami most a lelkemet nyomja, hiszen én egy gyilkos vagyok, aki megölte őt.

§

Hánytam, hosszú órákon keresztül hánytam, mikor megláttam a lányom széttrancsírozott testét.
Leírhatatlan fájdalmat éreztem, ami szépen lassan felemésztette a lelkemet. Oda hajoltam Zia élettelen testéhez, és megpróbáltam összeilleszteni őt, de nem ment, hiába ráztam és élesztgettem, halott volt.
Miattam halt meg, mert soha sem figyeltem rá, észre se vettem, nem is köszöntem neki akkor reggel. Miattam halt meg, mert szörnyű anya vagyok. Megöltem a lányom, az én kicsi lányom. Soha sem fogom tudni megbocsájtani magamnak. – még most is ezek a szavak visszhangoznak a fejemben, és érzem, hogy újra rám tör a kétségbeesett zokogás.
Dávid arcán is ugyanezt a kétségbeesést és mérhetetlen fájdalmat látom, tudom, hogy ő is kínlódik magában. Soha se volt még ennyire sápadt és színtelen.
De Lea még nála is rosszabbul néz ki, annyira remeg a hangja, hogy a búcsúbeszédet se tudja végig mondani Zia temetésén. Látom a szemében a teljes megsemmisülést, mikor odapillant Zia koporsójára. Érzem, hogy az visszhangzik a fejében, hogy többet kellett volna beszélnie vele.
Az egészben mégse ez a legrosszabb, hanem Zia utolsó mondata. Amióta megpillantottam, folyton ez a mondat jár a fejemben. Életem minden másodpercében velem lesz, soha sem szabadulhatok tőle, de meg is érdemlem, a világ összes kínját és fájdalmát megérdemlem, hiszen megöltem a lányomat. Nekem kellett volna meghalnom, nem pedig neki. Ezek a mondatok visszahangoznak a fejemben, miközben újra felidézem Zia utolsó mondatát: „Életem legboldogabb pillanata, az utolsó.”

“Életem legboldogabb pillanata” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kimondhatatlanul megrázó és sokkoló, amiről írtál! Egyúttal valóban figyelemfelkeltő, finoman kidolgozott. Minden elismerésem, hogy ezt így meg tudtad írni. Nagyon tehetséges vagy!

Szólj hozzá!