Egy őszinte dicséret

Összes megtekintés: 80 

– Anya, nézd csak mit rajzoltam! Képzeld megint lerajzoltam Bazsit, és ezúttal tökéletes lett! Anya nézd csak meg! – olyan boldogan szaladgálok fel és alá a házunkban, a tökéletes rajzomat lóbálva, hogy azt bárki szívesen megirigyelné.
– Mutasd csak a rajzodat! – anyukám az utolsó részletig figyelmesen szemügyre veszi a rajzomat, csak utána szólal meg. – Szép lett, csak nem elég különleges. Mindig mondtam neked, hogy a rajzolás, annyira hétköznapi, választanod kellene valami különlegesebbet. – nem erre a reakcióra és hangsúlyra vártam, anya úgy mondta ki az utolsó szavakat, mintha szégyellné, hogy a fia vagyok. Habár anyukám nem is mondhatott volna mást, hiszen ő maga a különlegesség. A nevemet is ő választotta, ezért lettem Konrád.
– Apa megnézed, hogy mit rajzoltam? – kérdezem reménykedve apukámat, hátha elnyeri az ő tetszését az alkotásom.
– Hányszor mondjam még el neked fiam, hogy engem nem egy firkálással tudsz lenyűgözni, hanem azzal, hogyha beválogatnak az iskolai focicsapatba?! Na, arra aztán büszke lennék! A rajzolás felesleges, és óvodás dolog, semmit se tanulsz belőle, bezzeg, hogyha fociznál, akkor…
Apukám számára, csak a foci létezik, nem is értem, hogy hihettem, hogy le tudom őt nyűgözni ezzel a rajzzal.
– Bazsi, Bazsi, nézd csak, lerajzoltalak, és most mindkét szemed ugyanakkorra, milliméterre pontosan! – a bátyám biztos értékelni fogja az alkotásomat, hiszen őt rajzoltam le. Neki biztos, hogy tetszeni fog, tetszenie kell.
– Bocsi öcsi, de most nem érek rá, a srácokkal mindjárt meccsünk lesz, és fel kell készülnöm rá. – megpróbáltam olyan könyörgően nézni rá, amennyire csak tudtam – Konrád, hagy már békén, nem látod, hogy nem érek rá, és nem is érdekel?
Pár perc alatt eltűnt a szemem elől, úgy, hogy rá sem pillantott a rajzomra, ami őt ábrázolta, és amit hat órán keresztül rajzoltam, hogy tökéletes legyen. Minden kimondott szava olyan volt, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe.
Felrohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Leroskadtam az ágyamra, és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
– A fiúk nem sírnak, a fiúk nem sír… – végig mondani se tudtam, mert eleredtek a könnyeim, és hangos puffanással csapódtak a takarómnak, ami azonnal be is szívta őket. Mindent beleadtam ebbe a rajzba, mert az előzőt kinevették, de azt legalább megnézték. Bazsi még csak nem is nézett rá, még egy pillantást se vetett a művemre. Legszívesebben hangosan felüvöltöttem volna, mert egy gonosz gondolat kezdett visszahangozni a fejemben.
– Nem elég különleges, felesleges, óvodás, nem érdekel, nem érek rá… – nem tudtam irányítani és megállítani ezeket a gondolatokat. Úgy éreztem, hogy legyűrnek, gúzsba kötnek, ostromolnak, addig, amíg már én is feleslegesnek és haszontalannak tartom az életem egyik legfontosabb és legjobb részét, az alkotást.
6 éve történt ez, azóta minden erőmmel azon vagyok, hogy ne ismétlődjön meg, viszont akármennyire is próbálkoztam, adtam bele mindent 6 év alatt még mindig nem sikerült egyetlen egy őszinte dicséretet se hallanom. Talán soha se leszek olyan ügyes, hogy ezt megérdemeljem. Tudom, hogy le kellene mondanom a görcsös megfelelési kényszeremről, mert így nem tudok boldog lenni, de egyszerűen nem tudok, nem megy. Mikor megcsinálok egy alkotást, nem kellene megmutatnom másnak, hanem elégedetnek, kellene lennem, de akaratlanul is megmutatom a családtagjaimnak, várva az elismerő szavakat, amik… Fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet dicséretet kapni.
Sokat gondolkoztam azon, hogy elmegyek rajzszakkörre, de végül arra jutottam, hogy nem lenne érdemes, mert ha a családomnak se tetszenek a műveim, akkor valószínűleg másnak se fognak. Rajz órán pedig csak egyetlen embert dicsérnek, Horváth Emesét, aki a rajztanár legjobb barátjának a lánya.
Van egy lány az osztályomból, Végh Reginának hívják, és elképesztően gyönyörű. Annyira szép, hogy néha azt hiszem, hogy nem is ember, hanem valamiféle tündér. Derékig érő bézs szőke haja van, amit néha begöndörít, hogy szabálytalan hullámokban omoljon a teste köré. Ragyogó tengerkék szeméből csak úgy sugárzik a boldogság, értelem és kedvesség. Telt ajkain ott csillog az elmaradhatatlan vörös rúzs, ami időssebbé varázsolja, mint amennyi eredetileg lenne. Mióta legelőször megpillantottam az évnyitón, azóta le akarom őt rajzolni. Annyira festői vonásai vannak, hogy bűn lenne nem lerajzolni őt. Másfél éve azon vagyok, hogy találjak róla egy megfelelő szögben és fényben fotózott képet.
Rettentően nagy szerencsém volt, ugyanis fél évvel ezelőtt megtaláltam a tökéletes képét, és már aznap elkezdtem lerajzolni őt. Minden vonását tökéletesre akartam, minden apró részletet mesterien akartam kidolgozni, mert azt terveztem, hogy odaadom neki. Öt teljes napomba tellett, mire tökéletesen le tudtam rajzolni Reginát, semelyik rajzomra se szántam ennyi időt és figyelmet, mint erre. Mindenképpen személyesen akartam átadni neki, ugyanis mostanra se sikerült lemondanom a dicséretről.
– Szia Regi, hogy vagy? – kérdeztem magabiztosan, jól palástolva azt, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
– Ó, szia ööö… – nem jutott eszébe a nevem, pedig már két éve osztálytársak vagyunk, ezért csak bocsánatkérően nézett rám a tengerkék szemeivel. Nem hiszem, hogy erre a lányra képes lenne valaki haragudni, főleg, hogyha így néz.
– Konrád. – felelem kedvesen.
– Minek köszönhetem, hogy megszólítottál? – kérdezte mosolyogva. Nem hittem volna, hogy valakinek ennyire csodálatos hangja van, mint Reginek, a végtelenségig el tudnám hallgatni őt.
– Én, én csak oda akartam adni neked ezt. – remegő kézzel odaadom neki a rajzot, amit hosszú idő óta féltve őriztem a szekrényemben, mert nem volt bátorságom odaadni neki, egészen mostanáig. Ránézett a rajzra, és elmosolyodott, majd megszólalt.
– Köszönöm Konrád. – csak ennyit mondott, utána elsétált a gyönyörű ruhájában, mintha mi se történt volna. Semmit se értettem, de miután meghallottam, hogy mit mondott Regina a barátnőinek, mindent megértettem.
Azt mondta a barátnőinek, hogy milyen nevetséges vagyok, és mennyire szánalmas vagyok a rajzommal. Azt is mondta, hogy ha nem én rajzoltam volna, hanem más, akkor még tetszene is neki, de így, hogy tőlem kapta, kidobja a legelső kukába, amit meglát. Tévedtem azzal kapcsolatban, hogy Regire senki se tudna haragudni, mert én sohase haragudtam még ennyire senkire sem. Habár én voltam az idióta, hogy hagytam, hogy elkápráztasson a hosszú szőke haja, és a vörös ajkai. Bedőltem annak is, hogy Regina mennyire kedves és aranyos, valójában a legnagyobb rohadék, akit láttam. Sajnos nem éreztem jobban magamat attól, hogy Reginát elmondtam mindennek, ami eszembe jutott, attól még igaza volt.
Utolsó óra után megsemmisültem lépkedtem az iskolánk szürke lépcsőin. Elment a kedvem a rajzolástól, elvették a kedvem a folyamatos kudarcok. Belefáradtam már, hogy bármennyire is próbálkozok, soha se sikerül olyat rajzolnom, amit valaki megdicsér. Csalódott és fájdalommal teli szívvel kiléptem az iskola kapuján, és elővettem a rajzfüzetemet, amiben az összes rajzom ott volt, minden sikertelen és kudarcot vallott próbálkozásom.
Csak álltam és hagytam, hogy a hűvös őszi szél kifújja a kezemből a lapokat, egyenes egy sáros pocsolyába. Nem éreztem mást, csak ürességet, végtelen sötét űrt, amit nem képes más betölteni. Elveszett az életem értelme, ami miatt képes voltam megküzdeni a mindennapok borzalmaival.
– A lapjaid… beleestek a sárba. – fájdalmas női hangot hallottam a hátam mögül. Tisztán éreztem a… fájdalmát. Azért szenvedett, mert a rajzaimat elnyelte a sár. Nem tudtam hová tenni azt az érzést, amit ez kiváltott belőlem.
– Ezeknek már mindegy, semmi értelme megmenteni őket, nekem már nem számítanak. – minden egyes kimondott szó ellen tiltakozott a lelkem, szinte éreztem a fizikai fájdalmat, amit ezek a szavak okoztak. Újból az a kis fiú voltam, aki ott ült az ágyán és csendben sírdogált. El kellett mennem, hogy az ismeretlen lány ne lássa a könnyeimet.
Egésznap szörnyű hangulatba voltam. Elment az étvágyam, és semmi kedvem se volt iskolába menni. Legszívesebben otthon maradtam és csak bámultam volna a szobám falát azon gondolkozva, hogy soha se kellett volna elkezdenem rajzolni.
– Szia. – a nagyon halk és félénk női hangra megfordultam, és szembe találtam magamat, egy vörös hajú és zöld szemű lánnyal, aki szégyenlősen, de rám mosolygott. – Nem hagyhattam, hogy azokat a szép rajzokat elnyelje a sár. Csak ezeket tudtam megmenteni. – a kezembe adott öt darab sáros és mocskos papírlapot. A legkedvesebb rajzaimat.
– Köszönöm. – csak ennyit tudtam motyogni a meglepetéstől. A nap hátralévő részében kicsit jobb kedvem lett, de akkor lett igazán jobb, amikor leültem az íróasztalomhoz és a kezembe vettem egy ceruzát. Ez lesz az utolsó rajzom, ha ez nem fog senkinek se tetszeni, akkor örökre abbahagyom a rajzolást.
Minden szünetben fel-le járkáltam a folyosókon, amíg meg nem láttam az egyik lépcsőnél a vörös hajú lányt.
– Még nem volt időm meghálálni, hogy megmentetted a rajzaimat. Kérlek, fogadd el ezt a rajzot ööö… – mosolyogva felé nyújtottam a rajzomat.
– Írisz, tudom fura név. – felelte zavarodottan mosolyogva.
– Csak különleges. Egyébként én Konrád vagyok. – csak azután nézte meg a rajzomat, miután rám mosolygott csillogó zöld szemeivel. Amint rá pillantott a lapra elkerekedtek a szemei, és döbbenten nézett a rajzra, majd rám.
– Szóhoz sem jutok, elképesztően ügyes vagy, ez, ez… El sem hiszem, hogy én vagyok. Hogy tudtad ezt megcsinálni?
– Hogy mondtad? – kérdeztem meglepődve.
– Elképesztően ügyesen rajzolsz. Annyira élethű lett, hogy arra nincsenek is szavak. Bár én tudnék így rajzolni. – minden kimondott szavából áradt az őszinteség.
– Egész életemben ezekre a szavakra vártam, és most végre kimondta őket valaki. Végre tudom, hogy milyen érzés, ha megdicsérnek. Tudom, hogy milyen érzés egy őszinte dicséretet kapni. Leírhatatlanul jó, és szívmelengető. Ezt nem élhettem volna át, ha te nem vagy, és nincs ekkora szíved. Megmentettél a teljes összeomlástól. Köszönöm Írisz!

“Egy őszinte dicséret” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Csodálatos írás! A dicséretre és az elismerő szavakra igenis szükség van!
    Ezzel kapcsolatban nekem is jelent meg írásom, sőt a kiközösítés témakörben is! Ha van kedved, írj e-mailt, ahol bővebben kifejthetjük véleményünket!

Szólj hozzá!