Mese az Egyről

Összes megtekintés: 37 

Volt egyszer egy tüskétlen sündisznó – s ha fél füllel hallgatózol, észreveheted, nem is annyira nagyot tévedve, hogy most is erre kószál –, aki leült elmesélni valami nagyon fontosat önmagának. Szinte majdnem az örökkévalóságon át törte a fejét, hogy mégis hol kéne kezdenie ezt a bonyolult történetet. Nagyravágyó hősünk abba az aprócska hibába csöppent, hogy történetének nem volt se eleje, se vége. Ígyhát ideiglenes frusztrációját félretéve, nagyon megfontoltan, inkább elkezdte csakúgy valahol.
Emlékei végtelen hullámaira kapaszkodott fel, sodródni kezdett, s eközben mindenféle gyönyörű dolog vette körül:
Láthatta az élők és holtak összességének arcát, s közelről ölelhette magához minden szerettét. Mindeközben vele táncolt a Nap, a Hold, s vele forogtak a Föld és az évszakok is. Egyszerre volt erős és gyenge, s arcán érezhette a jó és a rossz ellentétes, lágy kérelmét; ő volt a zene is, amely a Chopin által leütött zongorabillentyűk után szabadul fel.
Egy kis időre megállt, mert úgy vélte, érdemes lenne egy csöppet elidőzni a táncoló tűzliliomok kertjében, ahol még réges-rég hernyóként járt. Itt egy hivatalosan be nem jelentett non-profit léleksimogató szervezet működött, melyet elsősorban tűzliliomok és egyéb zárvatermők létesítettek illegálisan. Itt szabadon megszállhattak eltévedt szellemek, depressziós, lila szamarak, s bármely más lény, amelynek segítségre lenne szüksége az önmagával való keserves harcban. Az alapvető, bevált módszer: napi 3 adag tűzliliom tánc, közös felhőatlasz nézegetés, majd annak elemzése volt. E csodától csörgedező helyen találkozott egy hollóval, aki színének nem teljesen 42%-át elvesztette, s borzasztóan magába roskadt emiatt. Tollazata alapvetően fekete volt, ámbár ez egyáltalán nem szomorúságát jelképezte, épp ellenkezőleg: addig volt boldog, amíg nyugodtan a fekete tollú madarakhoz tartozhatott. Enélkül értékét vesztette – legalábbis, ő így gondolta –, és nem találta helyét sehol sem: a pólusok közt rekedt. Szerencséjére vált, hogy az elkülönített szanatóriumi osztályon – ahova külön beutalót lehetett igényelni, és a tűzliliomok esetleges prozac-ot írtak fel – találkozott Szofival, aki szintén egy itt menedékeskedő lélek volt. Szofi folyamatosan azon gondolkozott, hogy túl sokat gondolkozik. Alapvető problémája – a mindent intellektuálisan való megközelítésen kívül – az volt, hogy miképp tudna kevésbé önző lenni, mivel ő jó emberré szeretne válni. Paradox ördögi gondolatköre arra épült, hogy ha többet segít másokon, akkor attól ő nagylelküvé válik, viszont ha ezt csak azért csinálja, mert ettől tisztább lesz a lelkiismeretéte és nem érzi önzőnek magát, akkor az mégis önzővé teszi.
A már nem annyira fekete holló és Szofi között mély barátság kötetett, és inkább együtt voltak olyanok, amilyenek – persze ebben a prozac is sokat segített…
Sündisznónk innen pillangóként és nesztelenségre ügyelve repült tovább, nehogy véletlenül felkeltse egy adóhivatal figyelmét, mivel ilyenkor az alap protokoll a terület elpusztítása, majd annak sóval behintése volt.
Folyton folyvást folyó útján hallotta a kellemes jazz mélybe nyúló, gyönyörű csengését; érezte Jézus szeretetét; simította a szinesztéziát; eggyé vált a kiegészítéssel; látta az összes elvetett, félénk mosolyt; s untalan csak tapasztalta a megtapasztalhatót. De nem láthatott szenvedést, szégyent, kínt, züllést; nem láthatta a haldokló Istent, s nem láthatta történetének gyermeki továbbadását hanyag szívekbe. Persze, hogy nem láthatta, elvégre ez csak egy gyerekmese. És ez teljesen rendben van.
Lassan kinyitotta szemeit, előre nézett, és éppen egy kis falevél darabkát cipelő hangyát pillantott meg maga előtt. Elmosolyodott.
Végezetül a süni látott téged, látott minket, látta önmagát, s látta, hogy nincsen süni, se hangya, se te, se én – csak a mindenség.
És a szél fújt…

Szólj hozzá!