Szamszara

Összes megtekintés: 40 

Kedves naplóm!

Előző életemben reggel a tizenkét holdunk közül a Stolidus zafírkéken vöröslő fénye keltett álmomból. A sugarak kecsesen törtek meg szobám ablakán és szűrődtek át bársonyfüggönyöm neonfehéres, apró, huncutan nevetgélő bojtjain. Az üvegen átszökött kis fotonok játszadozva – már füge-szivárvány alakjukban – végül a békében pihenő, lehunyt szemeimen telepedtek meg: brutálisan irritálva és kínok közt megerőszakolva azt, mint egy hidrogénbomba. Szóval felébredtem.
Roppant gyors, hirtelen lendülettel felültem, és majdnem bevertem a fejemet a plafonba. Ez a kis baleset elég fájdalmasnak bizonyult volna, vérzett volna, amihez ragtapasz kellett volna, viszont ha az nem lett volna, akkor mentőket kellett volna hívni, és kórházba kellett volna szállítani, sőt még a halál esete sem lett volna kizárható, amit a mostani anyukám biztosan szivén viselt volna, és ha ő szomorú, akkor én is az leszek. Mindenesetre a sok volnából nem lett volt. A plafon két méterrel a fejem fölött volt, így hát nagy szerencsémre ez nem történt meg. Talán mégis vannak szép pillanatok.
Egyből arra gondoltam, hogy kimegyek és villásreggeli gyanánt kiabálok egy kicsit édesanyámmal, hogy miért nem volt képes kicserélni a fényáteresztő, fehér függönyömet végre egy fény nem áteresztő, fehér függönyre – ahogy azt kértem már sokszor, de aztán végül arra jutottam, hogy igazából még egyszer sem kértem, csak gondoltam rá; és igazábol nem is nagy baj, hogy felébredtem.
Már nagyon unom az álmaimat, folyamatosan valami csontváz akar velem táncolni, és azt hajtogatja, hogy memento mori, ami valami latin izé lehet, de mivel nem tudok latinul, ezért nem értem, sőt még táncolni sem tudok és mindig rálépek szegény lábára, amitől nagyon ideges lesz és sokat káromkodik, aztán ott hagy egyedül a semmiben lebegni, ami elég unalmas. Pedig ez nem az én hibám, egyszerűen csak senki nem tanított meg táncolni. Se latinul…
Szóval inkább felálltam és odamentem a tükröm elé. Ránéztem és láttam benne egy hozzám többé-kevésbé hasonló alakot, aki engem bámult, én ránéztem, ő vissza rám, majd belém nézett és én is ő belé. Így ment ez sokáig. Ment volna ez örökké is, de Isten közbe szólt, hogy örökké azt sajnos nem igazán lehet, ezt nem ő találta ki, ez csak egy amolyan szabály féle, amit ha tetszik, ha nem, be kell tartani. Szóval így nézegettük egymással magamat egy ideig és nem igazán történt semmi érdemleges, amíg egyszer meg nem szólalt, hogy egy undorító, narancs alakú csipa van a harmadik szemem alatt. Kissé sértődötten, saját hibáimra ráébredve megköszöntem figyelmességét és letöröltem; közben én is egy hasonló problémáról tettem neki tanúvallomást, de az ő csipája sokkal inkább egy mandarinfa termésére hasonlított. Igazából nem tudom, nem emlékszem kristálytisztán, régen volt és nem értek a gasztronómiához, jobban belegondolva, lehet, hogy grapefruit volt. Mindegy.
A tükörben lévő entitás arra is rávilágított, hogy tegnap este a borotválkozásnál sem voltam elég figyelmes, mert nyakamon, a gégém tájékán sok pelyhes, kis szőrdarabka maradt még, ami nagyon bután nézett ki. Ismét rosszul érintett egy ilyen negatív ráébredés önvalómra, ráadásul bután sem akartam kinézni, ezért dühtől izzva bementem a fürdőszobába, idegesen felkaptam egy borotvát és megpróbáltam leoperálni magamról a maradék kis szőrpihét. Ám nagy kapkodásomban és a sok elfojtott agressziómból logikusan kiindulva véletlen elvágtam az ütőeremet és idegesen elvéreztem a fürdőszoba padlóján, pelyhes szőrpihékkel a gégém tájékán.
És ismét bekerültem a kurva szamszarába.

Szólj hozzá!