Habos érzelem

Összes megtekintés: 92 

Az a bizonyos Dohány utcai kávézó köszöni szépen a bókokat. Megérdemli. Igazság szerint bátran el lehet mondani róla, hogy nincs neki egyetlenegy olyan szeglete sem, aminek ne lenne meg a saját kis kedves hangulata, bája. Ugyanis tudniillik, nem lehet egyetlen hangulattal leírni ezt a kávézót. Bizony ennek lelke van, s van is, ki ápolja. Ők az édes baristák, hiszen egy ilyen helyhez ez így dukál. Hol lélek ott személyiség; egy intelligens-mostmár állítom hogy valakiről-beszélünk. Magas intelligenciájáról a falakhoz rögzített könyvespolcokon lévő könyvek sokasága árulkodik. Hat asztal, azok mindegyikéhez rendre négy szék társul- velük találkozunk először, ha belépünk. A székek száma senkit meg ne tévesszen; általában úgyis csak egy ember foglalja be az egész asztalt. Laptopok elő, s indul a munka, vagy a tanulás. Milyen mázlijuk van a home officeban dolgozóknak! Három ablak, belső ablakpárkánya asztaloknak s székeknek ad helyet- ide általában azok ülnek, akik inkább vannak ott a baráti beszélgetésekért. A bejárat előtti első ablak mellett, az sztalokkal szemben egy színpad várja az előadókat. A színpad mögött pihen egy könyvespolc, természetesen. Lépcsők. A kávézóban két oldalt vannak lépcsők- egyik sor az ablakok felől nyílik, a másik pedig a pultok mellől. A lépcsők mellett egy könyvespolc. Jobb és bal oldalt, az utolsó lépcsőfok után, a színpaddal szemben sokféle könyvek pihennek. Tizenkettő lépcsőfok, négy lépcsőfokonként egy kis asztalka. Ide általában azok ülnek, akik az olvasásért térnek be. No, kérem, volt itt munka, tanulás, barátkozás meg olvasás. Tevékenységek, amikhez leginkább pozitív élmények köthetőek, de mégis. Aznap valami nem stimmelt.
Október közepe lehetett, este hét óra fele. Az ablakból megláttam egy lányt. A hat asztal egyikénél, a négy szék egyikén ült. Hangulata inkább passzolt az akkori évszakhoz s napszakhoz, minthogysem a kávézó atmoszférájához. Szomorúságáról könnybe lábadt szemei árulkodtak. Egy előadást várt, ahogyan azt a bejárat előtti táblán is lehetett olvasni, a kávézó aznap akkor csak az előadást érdeklődöknek tudott helyet biztosítani. Fél órával a kezdés előtt ott volt. Kivett a táskájából egy könyvet, s elkezdte olvasni. Nem tudott koncentrálni, ahogy elolvasott egy oldalt, s olvasta a mellette lévőt, mikor lapozott, vissza kellett térnie az előző oldalakhoz, mert nem emlékezett arra, hogy mi olvasott. Mikor már harmadjára is vissza kellett térnie az előző oldalakhoz, idegesen becsukta a könyvét, majd eltette. Ekkor lehetett látni, hogy próbálja visszafojtani a sírását. A társadalmi normáknak megfelelően nem sír közösségben. Aztán mégis megtört, megjelent az első könnycsepp az arcán, majd miután az végleg legördült, előkapta a könyvét, felthetőleg gondolatelterelés gyanánt, majd folytatta az olvasást. Kinyitotta, ahová tette a könyvjelzőjét, majd mivek elfelejtette, hogy öt perccel ezelőtt mit olvasott, visszalapozott. Most elmélyültebb volt, de nem jutott újabb két oldalnál tovább a történetben. Még van negyedóra hátra az előadásig. Nem tud magával mit kezdeni. Sírni szeretne. Egy kisebb bámészkodás után előveszi a pénztárcáját, odamegy a pultoshoz, s jóllehet, talán már cseppet késő van a kávézáshoz, de karikás szemei álmosságát sejtetik, így egy cappuccinot kér. Mosolyogva. Még véletlenül se, egy apró nyomát se lássa meg az az édes barista, hogy az előbb sírni próbált. Azok a nyavajás elfojtott érzelmek! A lány visszaül a helyére, immárom a kávéjával. Körbenéz, s azt látja, hogy mindenki körülötte beszélget, hogy vidámak, hogy nevetgélnek. Leteszi a csészéjét, s most fittyet hányva azokra a fránya társadalmi normákra, több könnynek engedi meg, hogy legördüljön az arcán. A cappuccino lassú kevergetésétől, s a habjának nézdegélésétől mintha egy kicsit megnyugodna. Becsukja a szemét, megkóstolja a tejhabot…S ahogy az lassan csúszik le, mintha betemetné a szomorúságát, s a végére nem marad más, mint a hab által betemetett rosszkedve… Vagy mint az elfojtott érzelmei.
Az előadás elkezdődött.

Szólj hozzá!