A magányos fal

Összes megtekintés: 288 

A lenyugvó Nap enyhe árnyékot vetve sütött utolsó sugaraival egy téglafalra az erdei dombon. A téglafal magányos volt, és igen rossz állapotú. Ez nem is volt érthetetlen, hiszen egy kis házikó utolsó fala volt. Társai már mind leomlottak. Megmaradt tégláik az elmúlás mementójaként feküdtek még álló társuk előtt. Hol vannak már azok a régi szép idők, mikor gyerekzsivaj hallatszott erre? A kérdés hosszú, de a válasz rövid. Ezek az idők elmúltak. A házikó gazdái magára hagyták évtizedekkel korábban az épületet, így az enyészeté lett. Sokáig tűrte szomorú sorsát a ház, végül azonban összeroskadt. Már csak egy fal állt, az utolsó. A Nap lement, teljesen lement. A magányos téglasor tovább állt, majd jött az egy nyári zivatar az éjszaka során. Aznap villám csapott le a kis dombon, lerombolva ezzel a falat, amely az utolsó, megingathatatlannak tűnő őrzője volt egy szebb múlt emlékének.

“A magányos fal” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!