Tök mind egy. Már nem tudok úgy gondolni rád, mint azelőtt.
Teljesen felmagasztaltalak és annyira hittem benne, hogy más vagy. Vagyis, inkább tudtam, hogy más vagy. Megváltoztál. Leépültél. Pedig te nem ilyen vagy.
Én, elhiszem, hogy a körülmények nem mindig a legjobbak, meg azt is, hogy te már voltál a csúcson, és azt nehéz überelni, de mikor megláttalak, hosszú idő után, már úgy éreztem, nincs mit mondanom, és nem is kell semmit sem mondanom.
Mindig álmodozónak képzeltelek, de mikor megláttalak, inkább „rémálmodozónak” gondoltalak. Mintha már feladtad volna és beéred a rosszabbal, pedig te is tudod, hogy mire vagy képes.
A magány, és a sok szar megváltoztatott. Pedig… Mindig is úgy voltál előttem, mint aki józan, felhőtlen, és művészi gondolkodással hasítja az életet, az éjszakákat.
Talán így, hogy láttalak és leromboltad a képet, amit felépítettem rólad, nekem is egyszerűbb lesz lesiklanom rólad. Te már megtetted. Lesiklottál rólam. Elsiklottunk egymás mellett. Ezt teszi az ember, ha bizonytalan és nem akar semmit.
Bocsi hogy anno, akkor nem tudtunk beszélni, de nem rajtam múlott.
De valami szikrát láttam a félig homályba borult szemedben, és ahogy eddig is tetted, inkább letagadtad és védekezel azzal, hogy mást, egy egyszerűbbet választasz.
De már ez sem izgatott, ott azon az estén. Én meghúztam magam és tartottam magam. Ezt hívják csöndes elengedésnek.
Azt hiszem, hogy jó úton járok, hogy elfelejtselek, persze, ha csak te is hagyod.
De tudom, hogy soha nem tudsz teljesen elfelejteni, csak elnyomod. Ez neked is, meg nekem is szar.
Ezt választottuk. Innen látszik, hogy közel a 30- hoz, nem vagyunk felnőttek, és szerintem sosem fogunk felnőni.
