A kinti köd hajnaltájt némán kúszott be az ablak résein. Megfelelő szigetelés nem volt, így a kora tavaszi reggelek mindig hidegek voltak, és olykor igen halványak. Emlékszem, hogy fekszel mellettem, de már alig látlak, hol sötét van, hol némi világosság. Már árnyékot vet rád valami oda nem illő tisztességtelenség. Némán fogynak el belőlem a szavak. Kérdezhetném, hogy hol vagy, merre réved tekinteted, mikor fogysz el teljesen? Hiába is várok választ, ha kérdés sincs… Hallgat, hallgatok, hallgatunk; balgán, erőtlenül, még a konyhába ékelődött kávéfőző hangja fel nem csendül…
A délelőtt ugyanilyen monoton hangtalansága ébreszt rá a ki nem mondott valóságra. Hiába is álmodtalak meg, olyannyira eltűnik már képed, hogy ha tovább maradnék magaddal vinnél a semmibe. Jársz-kelsz köröttem, mint egy szellem…
Főzöm az ebédet, te játszol a gyerekkel; akár lehettünk volna normálisak is. Ha valaki kívülről figyelte volna életünk, akár irigyelhetett is volna minket a békés családi idill miatt. Más nem látta azt a fényét vesztette világot mi kettőnk közé férkőzött, nem látta, hogy falt fel mindkettőnket valami szörnyeteg.
Az ebéd közben elkészül, a teríték is szép rendes, a gyerek is oly annyira csendes, mint egy leánygyermek. Te annyira vagy jelen, hogy nem kell hunyorognom, hogy lássalak. Nem tudok másra gondolni csak arra, hogy mit kezdjek a folyton gyűlő közönnyel irántad?
A lányunk alszik. Én is alszom, elfáradtam hordozni magamban valami megfogalmazhatatlan falat, amit magam fölé emeltem ellened. Oly nehézzé vált a kommunikáció köztünk, hogy elsorvadtunk a súly alatt. Így hát én alszom – neked ez újabban nem tetszik -, gyötörlek vele, de nem tudok mást tenni, álmodnom kell, valami másról, valami szebbről, ami már nem te vagy.
Kislányunk felkel, akkor én is felkelek, vagy hamarabb, változó…A kettőnk közti kínos csönd, ami változatlan. Felszabdallak még darabokra, mielőtt végleg eltűnnél. Nem hagyom, hogy csak úgy távozz. Az érzelem mentességem irántad hordozom, de fel kell, hogy vágjalak, mi van még benned. Benned él még minden mi voltunk, a szerelem, a fájdalom, a kín, a gyász, a düh, a megnemértettség. Szíved helyén még a szíved van, a két tüdőd is meg van még, az agyad sem állt le. Minden rendszered még működőképes. Csak sokkal átlátszóbb, nedvesebb, mintha váladék folyna belőlük. Fekete folyadék, mit kívülről nem látni. Megkérdezném, hogy én okoztam-e, de már nem akarom. Amúgy is tudom, hogy én voltam, így hát a kérdés hasztalan. DE hát ha nincs kérdés ugye válasz sincs…Ha nincs száj, nincs nyelv, nincs mi felelne. Nekem pedig már nincs szájam, nincs nyelvem; kivágtam, hogy a beszéd lehetőségét végképp elvegyem. Így joggal gyűlölhetsz, nappal és éjjel, évszakokon át. Csak hát tudod nem magamtól vágtam ki nyelvem, nem magamtól tüntettem el szájam. Időközben annyit beszéltem – bár volt, hogy csak magamnak -, hogy elfáradtam. Zavarhatott a zaj, amit a fejedben hagytam; nem értetted a falat, mit magam köré húztam. Hiába nyílt szám, nem hallhattad; a fal zajszűrő volt, tudod olyan, amit a lakótelepek miatt húznak, mikor túl nagy a forgalom.
