Olivér

Összes megtekintés: 96 

-Olivér! – kiáltottam harmadszorra is, de választ még mindig nem kaptam. – kértem tőled valamit! Tudom, hogy nem vagy egy beszédes típus, de segíthetnél.
Átnéztem a gépem fölött, és igencsak meglepődtem, mikor láttam, hogy Olivér nem ül a helyén. Mikor ment ki a szobából? És én hogyan nem vettem észre?
Lassan visszaültem székembe, és beletemettem tenyerembe izzadt arcomat. Nagyon melegem volt, sok mindent megadtam volna azért, hogy becsukhassam az ablakot ebben a nyári hőségben. Felálltam, az ajtóhoz lopakodtam és kinéztem. Sehol nem láttam Olivért, úgyhogy óvatosan visszazártam, és beindítottam az iroda sarkában álló ventilátort. Élveztem ahogy a hűvös szél belekap a hajamba. Kihasználva, hogy senki sincs ott letérdeltem elé, és közel hajoltam hozzá, ahogy a gyerekek szokták.
Egy hirtelen nyöszörgésre lettem figyelmes. Azonnal kikapcsoltam a ventilátort, és odarohantam az ajtóban álló Olivérhez, aki már hisztérikus hangokat hallatott, és ijedten mutogatott a csukott ablakra. A kezében egy vaskos dossziét hozott. Vetettem rá egy lesújtó pillantást, majd elballagtam az ablakhoz, és óvatosan kinyitottam. Búcsút mondhatok a kellemes hűvösnek.
-Miért kell ilyennek lenned? – kérdeztem tőle, de válaszra nem számítottam. Olivér még életében nem ejtett ki egy szót sem a száján. Utálja, ha nincs nyitva minden ablak, és fél a lámpáktól. Ha sötét van csak a számítógép kijelzője világíthat, így már mind a ketten szemüveget hordunk. És nekem vele kell egy irodában dolgoznom. A cégünk is csak azért vette fel, mert elképesztő, hogy miket képes a számítógéppel csinálni. Úgy is mondhatnánk, hogy egy csoda. A programnyelv az egyetlen nyelv, amit beszél, de azt anyanyelvi szinten.
Néha kérek tőle segítséget, az előbb is ezt tettem, csak nem volt itt. Ahogy kinyitottam az ablakot bejött és leült a székére. Megismételtem a kérdésem, amire már egy ideje vártam. Általában ilyenkor leül a gépemhez, és megcsinálja nekem másodpercek alatt. Most azonban lecsapta a dossziét íróasztalára és kiült a nyitott ablak párkányára.
-Ne ugorj! – kiáltottam rá. De ő nem ugrani akart, félreértettem a helyzetet. Mutatta ujjaival, hogy menjek közelebb. Az ablakhoz sétáltam, és kinéztem rajta. Mellbe csapott a hőség, de azért kíváncsi voltam mit akar. A szokásos látvány fogadott. Az öböl, a kikötő, a kis falu a másik oldalon. Ő azonban mutatott valahova. Remegő ujján gyöngyöztek az izzadságcseppek. Megpróbáltam mögé kerülni, hogy lássam az ő szemszögét, de még mindig nem értettem hova mutat.
-Nekem erre nincs időm! – csattantam fel. Aznapra még rengeteg munkám maradt. Elindultam vissza a géphez, de ő nyöszörögni kezdett. Visszaültem a gurulószékbe, és görnyedve nyomogattam a billentyűzetemet. Ő azonban megint hisztérikus hangokat hallatott, úgyhogy visszamentem. Ahogy odaértem újra mutogatni kezdett, és mintha mondani is akart volna valamit.
-Gépeld be, amit szeretnél mondani – ajánlottam fel neki. Ő azonban hevesen rázta a fejét. Sóhajtottam és elindultam, hogy még sötétedés előtt végezzek, majd azt hittem szívrohamot kapok. Olivér elkapta a pulcsim kapucniját, és annál fogva rángatott vissza az ablakhoz. Felkiáltottam, majd leráztam magamról.
-Ebből elég volt! – üvöltöttem rá. Erősen megszorítottam a csuklóját, és hurcoltam magam után. Neki nem volt választása, csak hogy lépkedjen mögöttem. A folyosón ballagó görnyedt hátú férfiak mind megbámultak, de engem nem érdekelt. Meg sem álltam a főnök irodájáig. Idegesen feltéptem az ajtót, és beléptem. A főnök valószínűleg egy megbeszélés közepén volt. Egy pillanatra megtorpantam, de utána megláttam a vele szemben ülő öreget. – Biztosan nem tudja hogyan kell bekapcsolni a számítógépet – gúnyoltam ki magamban. Az én ügyemet fontosabbnak találtam. Nem pont ebben a hangnemben akartam beszélni a főnökkel, de nagyon ideges voltam, úgyhogy üvölteni kezdtem:
-Azonnali áthelyezést követelek! Ez az őrült itt mellettem az előbb majdnem megölt! A kapucnimnál fogva rágatott el! Milliószor kértem már, hogy távolítsa el a közelemből, de most komolyan gondolom. Nekem is van jogom ahhoz, hogy megfelelő hőmérsékletben dolgozzak! Ha vele egy irodában kell maradnom kilépek! – Arcom színe vörössé változott, az izzadságcseppek mennyisége megnövekedett halántékomon. A pulzusom felment, szinte hallottam ahogy dobog a szívem. A főnök viszont halkan ennyit válaszolt:
-Mr. Phillips kérem nyugodjon meg. Az úr önnel szemben a Microsofttól érkezett. Azért van itt, hogy Olivérrel szerződést kössön, és elvigye őt a cégük egyik hajójára. Ön pedig holnap új munkatársat kap.
Elképedve álltam. Még sohasem szégyelltem magam ennyire. Olivér megkapta álmaim munkáját. Ránéztem, az arcát fürkésztem. Vajon ő mennyit értett ebből? Egyáltalán örül a lehetőségnek? Vagy nem akarja itt hagyni a megszokott életét? Örül, hogy megszabadulhat tőlem? Vagy hiányozni fogok neki? Soha nem tudjuk meg. Aki nem beszél, azt nehéz megérteni.
Másnap amikor megérkeztem az irodába Olivér már nem volt ott. Csukva volt az ablak, a ventillátor pedig beindítva. Behunytam a szemem, ahogy a langyos levegő elérte arcomat. Mosolyogva leültem a székemre, mikor észrevettem a velem szemben ülő fiatalembert.
-Szia, Bill vagyok. – köszönt oda nekem. A szék kerekeit kihasználva mellém gurult és megveregette a vállam. Megrezzentem. Nem vagyok hozzászokva az emberi érintéshez.
-Jók a csajok ezen a helyen, mi? Az a szőke nagyon bejön, bemutatsz neki?
Semmi kedvem nem volt a fecsegéshez. Kicsit fázni kezdtem, szerettem volna kikapcsolni a ventilátort, de féltem, hogy Bill nem akarja. Kinéztem az ablakon, és abban a pillanatban megláttam mit mutatott Olivér. A cég hajója most futott ki az öbölből, valószínűleg volt munkatársammal a fedélzetén. Ezt akarta tudatni velem. Megmutatta, hogy őt elviszi egy hajó, és többé nem látom. Talán tegnap elköszönt tőlem a maga módján, én pedig válaszként elrángattam őt. Hirtelen felpattantam a székből, és ahogy tudtam, rohantam. Célba vettem a főnök irodáját. A folyosó végén nagy nehezen lelassítottam, és feltéptem az ajtót. Annyira lihegtem, hogy megszólalni is alig bírtam.
-Mit szeretne Mr. Phillips? – kérdezte, miközben én levegőért kapkodtam. Kezeimet a combomra támasztva lihegtem.
-Csak annyit akarok tudni, hogy lesz e valaki a hajón, aki kinyitja Olivérnek az ablakot? -hirtelen nagyon hülyén éreztem magam. Úgy rohantam, mint aki az életét menti, azért, hogy ezt megkérdezzem. A főnök is értetlenül nézett rám, majd ennyit válaszolt:
-Mr. Phillips, menjen vissza dolgozni, Olivér nem az ön felelőssége már. – ez a mondat hirtelen nagyon fájt, bár nem tudtam megmondani miért. Örülnöm kellene, nagy teher esett le a vállamról. – “Már nem az én felelősségem“– Visszhangzott a fejemben újra és újra. – „Miért nem tudok örülni?”

Szólj hozzá!