Nagyapa zsebórája

Elégedetten dőlt hátra székében. Végigfutott rajta egy kellemes, pihentető érzés, ahogy elernyedt az ülőalkalmatosságon egy apjával töltött hosszú nap után. Reggel elmentek sétálni, majd moziba, a Vasúttörténeti Parkba, Budai Várba, az Állatkertbe, bejárták az egész várost. Még a Vidámparkba is betértek, ahol Vera végre felülhetett a hullámvasútra. Anyja soha nem engedte fel, mert „ez nem nyolcéveseknek való dolog”. Mondjuk anyjával soha nem is jártak el sehova úgy igazán. Apjával viszont… Mindig valami érdekes programot talált ki az az ember.

Vidámparkozás után vissza is mentek apja bérelt lakására, ahol Vera degeszre ette magát májas hurkával. És most itt tartunk. Vera elégedetten dőlt hátra teli hassal, egy mozgalmas és élvezetes nappal háta mögött. Ebben a mámoros pillanatban ránézett apjára, és szinte ösztönösen, szívből szólalt meg: „Szeretlek”. Apja, aki már a tányérokat pakolta el, ránézett lányára. Tekintetén látszódott, hogy ez az egy szó kellemes cirógatás volt lelkének, hogy mindennél többet jelentett neki. Elmosolyodott: „Én is szeretlek kincsem”. Majd megcsókolta lányát a homlokán. Ez volt a legszeretetteljesebb csók, amit Vera valaha kapott. „Viszont gyorsan idd meg a szörpöd, vagy esti mese helyett csikit kapsz!”. Vera utálja, ha csikizik, viszont olyankor mindig nevet. Ezt soha nem értette. Miért vicces az, ha kínoznak?

Miközben belemélyült eme gondolatba, túl óvatlanul nyúlt pohara után, lelökve azt. Az üvegtölcsér fél másodpercnyi súlytalanság után szétrepesztő erővel csapódott a járólapba. Üvegtörmelék mindenfelé, a szörp szanaszét fröccsent. Apja erre természetesen odakapta fejét. „Jesszus!” – ordított fel ijedtében, Vera riadtan nézett rá vissza.”Ne haragudj, kérlek, ne haragudj, bocsánat, nem akartam, véletlen volt!” – mondta Vera kétségbeesetten. „Jól vagy? Nem lett semmi bajod?” „N-nem.” „Hál’ Istennek! Le ne szállj a székről, feltakarítom gyorsan, aztán mindjárt hozok neked egy másik szörpöt, nyugi.” Vera meglepődött ezek hallatán. „Ne-nem is haragszol rám?” – mondta félősen. „Persze, hogy nem, miért haragudnék?” – kérdezte apja értetlenül. „Anyunál, ha kiöntök valamit, mindig nagyon megharagszik.” „Oh, igen. Hát, tudod, apánál más szabályok vannak.”

Apánál más szabályok vannak. Apánál jobb szabályok vannak. Ez a gondolat fut végig Vera fejében, ahogy a rideg kórházi teremben visszhangzó, gyenge ugyan, de egyenletes ütemű pittyanás átvált egy folyamatos sípolássá. Keze apja kezében, mentora kezében. Az ember kezében, aki egész életén át támogatta, megnevettette, felvidította bármily szomorúság is érte. Keze az ember kezében, akinek utolsó szavait nemrég hallván fogja fel lassan, holtan fekszik az orvosi ágyban. Nem sír. Szeme könnyes ugyan, de nem sír. Anyja halálánál sem sírt. De ez más. Itt túl nagy a gyász ahhoz, hogy sírjon. Eme mértékű fájdalomhoz, szomorúsághoz nem ér fel holmi sírás. Csak ott guggol az ágy mellett, nézi az arcot, mit mindig is szeretett, csak bámul maga elé, mintha még nem fogadná el teljesen a tényt, hogy apja végleg eltávozott.
Kezet érez vállán. Férje támogató érintése ez. Vera fejével rásimul a kézre, beledörgölődzik. Majd megtör, lelke nem bírja tovább ezt a mértékű gyászt. Feláll, szerető párja magához húzza őt, mintha a világon más nem is lenne, mellkasára hajtja fejét, és sírásban tör ki. Belesírja hatalmas bánatát férje szerető ölelésébe.

Szép, tavaszias a hangulat. A fák rügyeznek, a madarak csiripelnek, a délelőtti napsütés az ablakokon keresztül megvilágítja az épület nagy termét. Mindenki fekete és fehér ruhába van öltözve. A temetés még nem kezdődött el, az emberek most gyülekeznek még. Vera egy zsebórát fog a kezében. Szép, ezüstös, díszes mintázattal. Leül nyolc éves kisfia, Ákos mellé és odanyújtja neki a szerkezetet.
– Hű, de szép!
– Ugye? Tetszik?
– Nagyon.
– Jó. Ez mostantól a tiéd.
– Tényleg? Kösziii! – mondta Ákos lelkesedve – De, miért?
– Ez egy különleges óra, ugyanis ebben az órában él tovább nagyapa szelleme.
– Tényleg? Azta! És hogyan? Hogy fér bele? Nem pici lakás ez neki?
– Nem úgy, te kis butus. Bármikor ránézel az órára, nagyapára fogsz emlékezni, így ő örökké élni fog a szívedben. Még nagyapa adta nekem az órát dédapád temetésekor, és azóta is mindig ő jut eszembe, amikor ránézek az órára.

Ákos ámulattal nézett az időt mérő mesterműre, babrálta az új játékszerét. Azonban nem ez az egyetlen, amit nagyapjától kap. Pontosan úgy, ahogy anyja továbbadta neki ezt a zsebórát, úgy adja tovább nagyapa értékrendjét, kedvességét, támogatását, gyermekiességét, mert a szüleink nem csak emlékeinkben élnek tovább. Miközben felnevelnek minket, lelkük, személyiségük egy darabját ültetik belénk, és ez a lélekdarab haláluk után sem szűnik meg létezni, tovább él bennünk, velünk, részünkként. Ahogy mi neveljük gyermekeinket, a mi lélekdarabunkkal egy darab a mi szüleink lelkéből is átkerül gyermekeinkbe, bennük él tovább, az ő részeikként.

Ez az igazi halhatatlanság, mert nagyszüleink még a mi dédunokáinkban is élni fognak.

“Nagyapa zsebórája” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Nagyon meghatott a történeted.
    Én például nagyapám kanalát kaptam emlékül, amelyet az I. világháborúból
    hozott haza, miután megsebesült Doberdónál.
    Még élek, de már tovább adtam, nagyapa történeteivel együtt.
    Gratulálok: Kata

Szólj hozzá!