Ígérem…

Összes megtekintés: 82 

– A kurva életbe Jinx! Nem tudnád csak egyszer befogni a pofádat! Nem is tudod elképzelni, milyen rohadt idegesítő vagy! Tőled még normálisan pihenni se tud az ember! – ordított a nappali ajtajában lévő Hyunjin, mire a bent szórakozó, nevető fiatalok mind elhallgattak és az említettre néztek, akinek könnyek gyűltek a szemébe, mégis elmosolyodott.
– Sajnálom, Hyung – hajtotta le a fejét az ezüst hajú. – Máris befejezzük… Ne haragudj, hogy nem tudtál tőlem pihenni.
Ahogy az idősebb visszament a szobájába, Jinx megpróbálta észrevétlenül letörölni azt az egy könnycseppet, amely nem bírta elviselni, hogy az az ember nem fogadja el őt, akit a legjobban szeret.
– Hallottátok srácok, takarodó… Talán kicsit túlságosan is hangos voltam – tápászkodott fel a táncos, de a Hyunjinnal közös szobájuk helyett az előszoba felé vette az irányt, ahol magára kapott egy pulóvert, fogta a cipőjét, telefonját és eljött a dormból.
Mire észrevette, hogy merre jár, már régen a lemezkiadó épülete előtt ácsorgott, ahol még mindig égett a villany, így bement, hogy keressen egy üres tánctermet, ahol kitombolhatja magát és elfeledheti a fájdalmát.
Nem is igazán figyelt arra, hogy milyen zenét sikerült elindítani, amikor meghallotta a dübörgő ritmust, azonnal mozdult.
Nem kellett gondolkodnia, a táncmozdulatok minden egyes alkalommal ösztönösen jöttek neki és ilyenkor teljesen ki is tudta üríteni az elméjét, hogy ne gondoljon azokra a dolgokra, amik fájnak.
Amikor meghallotta a Gfriend Rough japán változatának első taktusait, megjelentek a könnyei is, de nem törődött vele, helyette addig énekelte a lányokkal együtt a szívszorító sorokat, amíg bírta levegővel.
,,Ez az érzés nem fog változni” énekelte halkan, ahogy letérdelt és a fejét a lábaira hajtotta, hogy elrejtse a gyengeségét.
Eddig is tudta, hogy az idősebb nem szereti, de legalább nem utálta, bár a mai este után már ezt sem merte kijelenteni. Rájött, hogy a konfliktusok elkerülése végett, eljött az ideje annak, hogy háttérbe szorítsa saját magát.
Még abban is biztos volt, hogy soha nem fogja megbánni, ha Hyunjin ettől boldog lesz. Amikor megszületett a fejében a terv, vetett egy utolsó pillantást magára a tükörben, hogy még egyszer lássa milyen is volt Jinx, akit mától kezdve hét lakat alatt fog tartani és akinek a helyét átveszi Kyu-Bok.
Amilyen halkan érkezett, ugyanolyan halkan távozott is a kiadó épületéből nem is figyelve az időt.
Úgy érezte, minden egyes porcikája képes lenne leszakadni a helyéről, de nem törődött ezzel a fájdalommal, hiszen megtalálta a megoldást a problémájára és csak ez számított.
Tudta, hogy nagyon le fogja szidni a leader, amiért egy szó nélkül elment, de ez se tudta érdekelni, csak fejben próbálta helyre tenni, hogy mit tehet meg Kyu-Bok, amitől nem lesz olyan, mint Jinx.
A szőke nagyot sóhajtott a lakás ajtaja előtt és beletúrt világos színű tincseibe. Sejtette, hogy még mindenki alszik, ezért nagyon óvatosan lépkedett be a nappalin keresztül a konyhába, hogy készítsen magának egy kávét, ami segít neki túlélni a mai napot.
– Sajnálom, hogy olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez – lépett be a konyhába Hyunjin, ahogy meglátta a fiatalabbat.
A szőke hajúnak fogalma sem volt arra, hogy Jinx nem töltötte otthon az éjszakát. Az ezüst hajú nem tudta, hogy mit mondjon, nem számolt azzal, hogy ilyen hamar összefut a szőkével.
Jinx mindig is ellenkezett mindennel és mindenkivel, amit a többiek utáltak, úgyhogy Kyu-Boknak engedelmesnek és tisztelettudónak kellett lennie.
– Ne aggódj miatta Hyung- hajolt meg picit Hyunjin előtt. – Igazad volt mindenben – mosolyodott el, de a vidámság nem érte el a szemét, hiszen fájt a fiatalabbnak, hogy meg kell játszania magát, de ha valamiben jó volt, az az, hogyan rejtse el a fájdalmát.
Csendben lépett el Hyunjin mellett, hogy a fürdőszobába menekülve egy kis nyugalomra leljen a forró víz ölelésében.
Amikor a ruháit levette, akkor szembesült azokkal a lila foltokkal, amiket az éjjel szerzett gyakorlás közben, amikor nekiment valaminek, vagy a kelleténél nagyobbat esett.
Miután felöltözött, sokkal közelebbinek érezte magához a régen használt szerepet, amit még a középiskolában talált ki, hogy minél kevesebbet bántsák az iskolatársai. Azoknak az éveknek a nyomát még mindig a lelkében és a csípőcsontján viseli, mert sehogy nem volt elég jó ahhoz, hogy békén hagyják.
Persze Kyu-Bok szinte észrevehetetlen volt, ezt akarta most megint kihasználni a táncos.
Egész nap alig lehetett hallani a hangját és amikor az idősebb csapattagok körül zsongták, mert nem szokott ilyen lenni, csak megvonta a vállát, hiszen nem akart a szükségesnél többet hazudni azoknak, akiket szeret.
Egészen addig tudta tartani a némasági fogadalmát, amíg el nem indultak gyakorolni az új dalukat, ami egy sorozat főcímdala lesz majd, de még ezt is csendes egyetértéssel fogadta, ahogy azt is, hogy végre valahára megkapta a magas részeket, hogy elénekelje, amire mindig is vágyott.
– Soha nem válunk el, egymásnak lettünk szánva,
A szívemben mindig te leszel a legfontosabb,
Se a holnap, se az élet nem elég hosszú, hogy szeresselek,
Ígérd meg, hogy mindig itt leszel mellettem – énekelte el a saját sorait, és legszívesebben elszaladt volna, amikor Hyunjin végig a szemébe rappelte el a saját részeit.
Amikor az idősebb kiejtette a száján, hogy ,,Semmi nem fog változtatni azon, hogy szeretlek, a mi történetünknek soha nem lesz vége” az ezüst hajú úgy érezte, hogy ez neki túl sok, nem bír tovább itt lenne egy légtérben a másikkal.
El akart menekülni, de nem volt olyan hely, ahol nem találták meg, ezért jobb híján az öltözőbe ment, hátha kap egy kis időt, hogy összeszedje magát.
Sejtette, hogy valaki utána fog menni, de nem gondolta, hogy szinte azonnal kivágódik az ajtó, hogy becsukta maga után.
– Lennél szíves elárulni, hogy mégis mi a fene bajod van egész nap? – támadt neki azonnal Hyunjin.
– Nem tudom miről beszélsz Hyung – mondta halkan, de nem fordult felé, hiszen régen az iskolában is mindig akkor kapta a legnagyobb ütést, ha felemelte a fejét. Nem mintha a szőke hajú bármikor is képes lett volna megütni, de a berögződései nem engedték, hogy a másik szemébe nézzen.
– Pontosan tudod, miről beszélek és hagyd ezt a Hyung-ozást a fenébe is! – csattant fel az idősebb. – Mi történt veled tegnap óta, hogy ezt csinálod? – guggolt a fiatalabb elé Hyunjin.
– Nem történt semmi… Semmi, ami miatt aggódnod kéne Hyung.
– Ezt meséld annak, aki elhiszi. Ismerlek, pontosan tudom, hogy milyen vagy igazából, úgyhogy vedd le ezeket a sallangokat magadról, mi azt a Jinx-et szeretjük, aki mindig vagy.
– De az a Jinx nem jó… – mondta ki halkan lehajtott fejjel. – Ő mindig hangos, idegesítő és nem lehet tőle pihenni… Az egész csapat sokkal jobban jár Kyu-Bokkal, ő teljesen ellentéte Jinxnek.
– Lehet, hogy az ellentéte, de ő nem te vagy. Nekünk még akkor is Jinx kell, ha néha túlságosan is hangos és nem lehet tőle pihenni… – a fiatalabb térdére tette a kezét és finoman megszorította, hogy magára vonja a figyelmét. – Nekem te kellesz, akkor is ha néha baromi idegesítő, hogy a szobában hallom, ahogy vihogsz. Te vagy az, akitől a legrosszabb pillanataimban is tudok mosolyogni, úgyhogy kérlek, mosolyogj mindig, még akkor is, ha sírni lenne kedved… Mert amikor látom a mosolyodat, sokkal fényesebben ragyog rám a Nap – kezei közé fogta a fiatalabb arcát, és hüvelykujjaival törölte le az arcáról a könnyeket.
– Megígéred nekem, hogy mindig mosolyogni fogsz?
– Ígérem – kuncogott Jinx, ahogy Hyunjin egy puszit nyomott a szájára.

Szólj hozzá!