A tolvaj

Összes megtekintés: 38 

– NEM, adja ide! – kiáltottam, és hatalmasat rántottam a táskán.
A férfi majdnem előreesett. Szorítása lazult a táska szíján, és én kikaptam a kezéből. Gondolkodás nélkül szaladni kezdtem, ő utánam eredt, léptei dübörögtek, mint a puskagolyók.
„Csak azért sem adom olcsón!” – gondoltam, és fél kézzel magamhoz szorítottam a táskát, míg a másik kezemmel embereket igyekeztem félrelökni az utamból.
Váratlanul jobbra kanyarodtam, majd megint jobbra, abban a reményben, hogy így lerázhatom üldözőmet, de ő árnyékként követett a városon keresztül. Helyenként egészen közel ért hozzám, hallottam a lihegését, éreztem a leheletét a tarkómon. Egy hirtelen kanyarnál megbotlottam, és ő utánam kapott, ujjai súrolták a vállam, de én csak szaladtam és szaladtam, amíg égni nem kezdett a tüdőm, és foltok nem kezdtek táncolni a szemem előtt.
Újabb váratlan kanyart vettem, és egy fallal találtam szembe magam. Zsákutca volt, csapdába estem. A férfi elállta a visszafelé vezető utat. A házak fölém hajoltak gonoszul, sötéten, és összeszűkült a világ, csak ketten léteztünk, az üldözőm és én. Karnyújtásnyira állt már csak tőlem, fölém tornyosult, mint egy baljós viharfelhő, és kiszorította a fényt a keskeny sikátorból. Önkéntelenül is összehúztam magam, kezében megcsillant a fény egy fémes tárgyon… Kapkodta a levegőt, miközben megszólalt:
– Add most már vissza a táskám, fontos iratok vannak benne, ha kell, fizetek is érte! – azzal ledobta a lábam elé a pénzérméket, amiket a kezében tartott.
De nekem eszem ágában sem volt visszaadni. Jobbra léptem, de ő balra lépett. Balra léptem, de ő jobbra lépett, és minduntalan elállta az utat. Dacosan a földhöz csaptam a táskáját, rátapostam, vállammal félrelökve a férfit elszaladtam mellette, és kiöltöttem rá a nyelvem. Nem baj, egy próbát megért.

Szólj hozzá!