A Fehér Fényű Zongora

Oly furcsa volt, mégis valós. Ágyamban feküdve merengtem, oly sötét volt minden. Függönyei ablakoknak mind bevoltak húzva, fekete színben pompáztak. Ágyam, előtte kis asztal és mind mi rajta hevert, mind fekete színnel volt lefestve. Imádom a fekete színt, nyugtató hatást kelt bennem, oly tiszta és elmémet tükrözi. Igen, ottnon voltam, felismertem szobám szépségét. A tegnapra nem igen emlékeztem, sötét volt emlékeim tára azon időszakról. Szép lassan rá vettem magam és kikeltem ágyamból. Mamuszomat mi ott hevert ágyam mellett felvettem lábamra, örültem, hogy az is fekete volt, ezen jelek tudatták velem, otthon vagyok. Asztalomhoz léptem, megfogtam teás kancsómat és a teát csészémbe öntöttem. Kihúztam a széket mellőle majd leültem. Nyugodt, csendes és borús volt minden, pont ahogy szeretem. Szép lassan teámat szürcsöltem majd gondolkodásba kezdtem. Mily jól esne most egy kis zene. Zongorista vagyok, a nappaliban ott áll zongorám. A teát gyorsan lehúztam majd arra vettem az irányt. A nappaliba belépve sötétség fogadott, a falak tele festményekkel, imádtam mindet. Néztem minden felé majd megláttam zongorámat mi a szoba jobb felső sarkában foglalt helyet. Meglepődésemre nem olyan látvány fogadott, mint szerettem volna. A zongora vakító fénye fogadott, hó fehér színben, rajta egy cédulával mire az volt írva: Anyától szülinapodra. Anyám abban a gondolatban van, hogy erre vágytam? Addig fekete zongorám nem volt sehol, csak a fekete atmoszférát megölő fehér. Gondoltam ez nem oly nagy veszteség így mind ezt nem figyelembe véve leültem elé. Gondoltam mi sem festhet jobb hangulatot, mint maga Beethoven műve, így Beethoven holdfény szonátájába kezdtem. Minden hang oly lassú és komor volt, élveztem. A zongora tökéletesen volt hangolva. Ment, csak ment a zene, ám mihelyst a második részhez értem furcsa lett minden. A szebb részek is mind komoran hatottak, mintha minden billentyű még a magasabb hang is boldogtalan lett volna. Mind ez még sem akadályozott meg, hogy tovább játszak. Egyre rosszabb és rosszabb hatást keltett, a szoba is egyre inkább szomorúbb lett, könnyeim hullani kezdtek, de nem hagytam abba, játszottam tovább. Mikor már majdnem elájultam a borzalomtól a nappali ajtaja egyszer csak becsapódott és a zene abba maradt, nagyon megijedtem. Hátam mögött lépteket hallottam majd női kacagást. Hátra fordultam majd egy női alak futott el szemem elött. A villany felkapcsolt és minden fehérben pompázott. A nappali ajtaja kinyílt majd belépett rajta egy nő. Minél közelebb lépett annál inkább kezdtem felismerni benne egy ismerős arcot, Márta volt az, szívem választottja, ám ő ezt nem tudta. Mit keresel itt? Márta mi folyik itt? Kérdeztem tőle, ám válasz helyett csak mutató ujját szájához vette és hallkan ennyit halottam: shhhhh. Lassú léptekkel felém lépett, én a félelemtől fellöktem zongorám székét és hátrálni kezdtem. Ő csak jött és jött egyre közelebb, nem tudtam mit tegyek. Oda lépett a feldőlt székhez, felállította majd leült. Kezével felém mutatott. „ Ülj ide” mondta halk elcsuklott hangon. Én nem ellenkezve oda léptem majd helyett foglaltam a zongora elött.
– Márta mi ez az egész? Mond el mi folyik itt.
– A harmadik rész még hátra van, játsz. – Mondta Márta elmosolyodva.
– Harmadik? Áhh a holdfény szonáta harmadik része, játszom én szívesen, ám a hangzás nem lesz a legjobb.
– Az nem számít, nézz rám, gondolj arra kit a legjobban szeretsz és játsz. – mondta Márta megnyugtató hangon.
Szememet becsuktam majd mély levegőt véve megnyugodtam. Arra gondoltam mit szívem igazán szeret és játékba kezdtem. Minden hang maga volt, ily szépen tán még soha egy zongora sem szólt, boldog zene töltötte be az egész nappalit. A fekete felhő mi elmémet addig körbe vette elfoszlott, éreztem, hogy innentől több vagyok. A sötét máz mi belepte a házat foszlásba indult. A szoba ajtaja kinyílt és a mögötte lévő szoba minden sarka fehérben pompázott. Boldognak éreztem magam és csak nyomtam és nyomtam a billentyűket. Márta mosolyánál szebb dolgot elképzelni nem tudtam, életem legszebb pillanata volt. Végül lenyomtam az utolsó hangokat majd felemeltem kezemet a zongora felől. A zene elcsendesedett. Márta felé néztem és ő is felém. Fort a levegő kettőnk között majd mihelyst a mámor rabjául estem, megcsókoltam ajkát. Amint ajkamat elemeltem övétől, rám mosolygot majd annyit mondott: Szeretlek. Rá mosolyogtam majd amint én is szóra nyitottam volna ajkamat, halványulni kezdett Márta egész teste, végül, mint hamu el szállt. Felfogni nem tudtam mi történik, ám időm sem volt ráeszmélni, mivel egyúttal az egész ház is elkezdett rombadőlni. Ugráltam ide-oda a megmaradt törmelékeken, ám végül egy sem maradt. A sötétségbe zuhantam, csak zuhantam és zuhantam a végeláthatatlan ürességbe. Pár könnyem ki csordult Mártára gondolva majd szép lassan én is kámforrá váltam.

Kis idővel utána csak a sötétet láttam, kicsivel utána pár hangot majd utolsó zörgésként egy EKG gép sípolását hallottam, akkor már tudtam mi történt.