Hová tart a világ?

Félve kérdezem.
Hová tartunk?
Hová tart ez a nem túl nemes világ?
Miért pusztítjuk el azt, mi a szemnek oly csodás?
Mit árt nekünk a világ? Hogy ily galádan véreztetjük el őseink szeretett otthonát?
Félek, s nyugtalanít a gondolat, hogy nem sokára nem lesz hely a szabad ég alatt.
Magányos ember lévén keresem a nyugalmat az erdők mélyén.
Akad is pár csiszolatlan gyémánt, de ez sajnos ritka látvány.
Fel kell ébredni!
Látni a sok megmaradt csodát.
Vigyázni a világra, s benne minden apróságra.
Újra el kell hogy jöjjön egy szép világ.
Ahol az ember több fát ültet, mint amit ki vág.
Ahol nem számítanak a külsőségek, csak az hogy mi van a szíved mélyén.
Ahol nem kell fegyvert hordani a békéért.
Olyan világ kell, ahol újjá születik a remény.
Hol mindenki tisztelettel szól a másik felé.
Nem nézzük le egymást, mert a másiknak az nap nem jutott ebéd.
Segítünk egymásnak akkor is mikor már nem fűz hozzá érdek, s nyereség.
Ahol férfi és nő tiszteli egymást, és nem dobják el egy ifjú gyermek kezét.
Nem hagyják magára, és nem töltik meg űrrel a szívét.
Ahol el ismerjük, hogy nem tudunk bizonyos dolgokat, s nincsen bennünk gonosz gondolat.
Bízva bízok, és tudom, hogy előbb utóbb minden a helyére kerül.
Minden jó szív a Földért rendül!