Patakzanak a tölgyfa tetején lévő madárka csőréből a csilingelő dallamok,
a pázsiton meglátom árnyékát, tüstént el is kapom a madár törékeny szárnyát,
s ujjaim végigzongoráznak az árnyán.
Állok s nézem, hogy lecsordul a fa legalsó levele végéről az utolsó árva hang,
a madárka szárnyának árnyán leütöm az utolsó zongorabillentyűt, s hagyom, hogy a két végdallam még egyszer s utoljára egyesüljön.
Ennyi volt.
Elfolytak a hangok s a dallam buborékát egy pillanat foszlánya alatt a feledés kipukkasztotta, s most állok s tocsogok a dallamok által generált patakban, s keresem az utolsó hangot, de mindhiába: egy cseppé lett a hangjegyóceánban.
Kedves Kitti,
nagyon köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik! 😍😊
Nagyon szép prózaversedet átcsodáltam.