A lány nem akarta elhinni, hogy tényleg eljutottak idáig. Soha életében nem félt, de az utóbbi hetek rajta is nyomot hagytak.
Annyira rettegett, hogyha nem volt muszáj, ki sem lépett a lakásából.
Most mégis itt volt. Szerette annyira, az idősebbet, hogy kimerészkedjen a paparazzik közé, akik éhes hiénaként lesték minden mozdulatát, várva, mikor lankad a figyelme, hogy éles karmaikkal apró cafatokra szaggassák.
– Édesem… Kérlek, mondj valamit – nyúlt át a fiatal férfi az asztalon, de nem érte el a fiatalabb kezét, aki gyorsan mindkettőt az asztallap alá rejtette és ökölbe szorította, hátha attól elmúlik a remegése.
– Mit szeretnél, mit mondjak? – még lejjebb hajtotta a fejét a lány, és eltűrt egy tincset a füle mögé, ami a szemébe lógott.
– Egyelőre beérem azzal is, ha felemeled a fejed és rám nézel – vont vállat a férfi.
Ő is próbált lazának látszani, de a fiatalabb elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja a szemben ülőben is teng a félelem és a bizonytalanság.
A lány azt tette, amit kértek tőle. Nem tudta elviselni ezt a kínt, amit az idősebb hangja ébresztett szívében.
Ahogy meglátta a fekete vonásait, melyek máskor jóképűek, markánsak, szinte szoborszerűen gyönyörűek voltak, most mégis csak fáradtságot, bánatot tükröztek.
A ragyogó szemek tompán fénylettek, mintha alig lenne benne élet, alattuk hatalmas karikák hívták fel a figyelmet a férfi pihenésének hiányára.
Ahogy a lány az idősebbet nézte – akit mindennél jobban szeretett –, rájött, hogy nem tehetik ezt tovább egymással.
Nagyon jól tudta, hogy ő is hasonlóan nézhet ki, ezért elkerülte a tükröket.
Megszokásból a hajához nyúlt, hogy megigazítsa kusza tincseit, az idősebb szemeivel pontosan lekövette ezeket a mozdulatokat, hiszen imádta a lány hosszú, gesztenyebarna tincseit.
Amikor megvillant a fiatalabb szeme, a férfi már tudta, hogy vesztettek. Mindketten.
Küzdeni akart magukért, de tudta, hogy nem kényszerítheti a barna hajút arra, hogy örökké mellette legyen.
– Édesem…
– Ne hívj így, ettől csak jobban fáj… – a lány félrefordította a fejét, hogy ne kelljen az idősebb bánatos szemeit néznie.
Ehelyett szemügyre vette a kávézó vendégeit, nem mintha bármi csak egy kicsit is érdekes lett volna az egész üzletben.
– Akkor mit szeretnél, hogy hívjalak? – a fiatalabb figyelmen kívül hagyta a kérdést és lassan fordult vissza a saját asztalukhoz, ahol még mindig teljesen érintetlenül hevertek az italaik a csészékben.
A férfi rögtön nyúlt, hogy letörölje a barna hajú könnyeit, aki egy pillanatra belemozdult az érintésbe, majd ugyanolyan gyorsan el is húzódott tőle.
– Nem tehetjük ezt tovább egymással – szipogott a lány.
– Mire gondolsz?
– Nem élhetsz örökké félelemben… Nem normális az, hogy én se merek kilépni a lakásból.
– Nem lesz mindig ennyire rossz – próbálta jobb színben feltüntetni a helyzetet, amíg a lány némán figyelte az idősebbet. – Hamarosan megunják ezt a témát és sokkal kevesebben lesznek.
– Édesem, már majdnem nyolc hónapja erre várunk. Ez nem fog egyhamar elmúlni – sóhajtott a barna hajú. – Az nem állapot, hogy mindig aggódok érted és féltelek, és te se tudsz koncentrálni a munkádra, mert aggódsz értem és folyamatosan félsz, hogy mikor történik valami, amire nem vagyunk felkészülve…. Ha nem akarjuk rövid időn belül meggyűlölni egymást, akkor nem tehetjük ezt se magunkkal, se egymással. Nem lehet így élni, ezt be kell látnod.
– Én nélküled nem tudok élni, kérlek, ne mondd tovább. Akkor inkább visszavonulok, csak ne hagyj el.
– Neked a színészkedés az életed. Nem hagyhatod abba! – kapta fel a fejét a lány a férfi szavaira.
– És neked mi az életed?
– Te – válaszolt őszintén a barna hajú.
– Akkor miért nem akarsz velem maradni?! – csapott az asztalra az idősebb.
– Sajnálom – a lány összerezzent a hatalmas csattanásra és gyorsan lehajtotta a fejét, ahogy könnyek gyűltek a szemében.
– Nem teheted meg velem, hogy elviszed a szívemet, engem pedig egyedül hagysz, mint egy üres porhüvelyt!
– Cserébe nálad hagyom a sajátomat… Nagyon sajnálom édesem, de nem tudom tovább eljátszani, hogy minden rendben van. Nem akarlak tönkre tenni azzal, hogy hagyom elharapózni a dolgokat… Kérlek vigyázz a szívemre, amit nálad hagyok…
– Kérlek életem, ne csináld ezt velünk… – a férfi hangja elcsuklott, ahogy a zokogás rázta a testét, mégsem volt hajlandó hagyni, hogy átvegye felette az irányítást.
– Meg kell tanuljak nélküled élni, hogy később még visszatérhessek hozzád. De nem akarom, hogy mindent ennek az ígéretnek szentelj, élj, szeress, szórakozz – simította le a könnyeket a férfi arcáról. – Ha úgy érzed találsz valakit…
– Ez soha nem fog megtörténni – vágott közbe az idősebb, ahogy elkapta a lány arcát cirógató kezeit.
– Nem tudhatod előre. Ezért szeretném, hogyha megtörténik, akkor nem állnál ellen, és tovább lépnél, érted? – Addig tartotta fogva a fekete hajú tekintetét, amíg az nem bólintott.
A férfi makacsul hallgatott, de hagyta, hogy a könnyei végig mossák az arcát. A fiatalabbnak kettészakadt a szíve, ahogy nézte a szeretett arcot és tudta, hogy miatta ilyen elkeseredett az idősebb.
Ha tehette volna, biztosan bemos saját magának, amiért fájdalmat okozott annak, aki a világot jelentette neki.
Haragja ellenére se tudta visszatartani a könnyeit, próbálta minél kevésbé megnehezíteni a saját helyzetét, de tudta, hogy minden együtt töltött perc, újabb tőrdöfés mindkettőjük szívébe, amely sebek fájdalmasak, órásiak, mégsem elég súlyosak ahhoz, hogy belehaljanak.
A barna hajú még egyszer végig simította a szerelme arcát, egy apró csókot hintett az ajkaira, mellyel minden el nem mondott érzelmet ki akarta fejezni.
Erősen szorította a száját a férfiéra, mintha ezzel könnyebbé tudná tenni, vagy legalább elodázni a pillanatot, amikor magára kell hagynia.
Utolsó csókjuk a könnyeiktől sósnak érződött, mégis, ha megkérdezték volna őket, mindketten azt válaszolták volna, hogy az egymás iránti érzelmeik megédesítették még ezeket a pillanatokat is.
Még mindig csukott szemekkel húzódott el az idősebbtől, aki rögtön húzódott is közelebb a lányhoz.
– Viszlát édesem. Még találkozunk – állt fel a barna hajú az asztaltól és a kávézó ajtaja felé vette az irányt.
Nem nézett hátra, csak engedte, hogy a lábai minél távolabb vigyék attól a személytől, aki a világot jelentette neki.
Tudta, hogy nem lesz könnyű egyiküknek sem, de abban is biztos volt, hogy a színész hamarosan tovább lép, hiszen az ilyen kaliberű művészeknek a szerelem is olyan volt mint egy szerep, megtetszett nekik, magukra öltötték, eljátszották a saját részüket és amikor elhangzott az utolsó mondat is, levetik magukról a felesleges sallangokat és ahogy újra önmaguk lesznek, úgy felejtik el lassan egykori szerelmeiket is, ahogy az eljátszott karakter mondatai is szépen lassan kitörlődik az emlékezetükből.
A lány is tisztában volt ezzel, ezért is tudott elmosolyodni, miközben a könnyeit törölgette, hiszen ha elfelejti a férfi, akkor soha nem kell szembenézzen a valódi okkal, amiért a barna hajú elhagyta.
És ha így kell lennie, már pedig így lesz, akkor ezt a súlyos titkot a fiatalabb örökre magával viheti a sírba.
Wendy elképedve bámulta a gépe monitorját, miközben könnyek csorogtak az arcán. Túlságosan élénk volt még benne a kép, amit látott, túlságosan lángoltak még a szereplők érzelmei, hogy visszatudjon térni a saját érzéseihez.
– Kicsim, mit kérsz vacsorára…? – akadt meg a mondat közepén Feiyu, ahogy belökte a dolgozó szoba ajtaját és meglátta síró szerelmét. – Héj, minden rendben? – kérdezte idegesen, ahogy a göndör hajú mellé lépett.
A színész úgy érezte, mintha a lelkét szakítanák ketté, ahogy látta a göndör szomorúságának bizonyítékát végig folyni a sírástól piros arcán.
Abban a pillanatban, ahogy megérezte párja jelenlétét, zokogva borult a karjaiba, mire az idősebb magához ölelte és szemeivel rögtön a laptop kijelzőjén megbúvó szavakra fókuszált.
– Nem engedheted, hogy velünk is ez történjen! – zokogta az idősebb mellkasába az írónő.
– Kicsim, nyugodj meg – tolta el magától a lányt, hogy letörölhesse a könnyeit és lássa azokat a zöld szemeket, amelyek minden alkalommal teljesen elvarázsolják, amelyekből mindig egy teljesen új, ismeretlen részt vél felfedezni pusztán azzal, hogy beléjük néz.
– Velünk ez soha nem fog megtörténni… – nyomott egy apró csókot a lány szájára.
– Honnan vagy ilyen biztos benne?
– Onnan, hogy kibaszott erős vagy – a nyomatékosító káromkodásra a göndör hajú elmosolyodott, és halkan szipogva próbált megnyugodni az idősebb biztonságot nyújtó karjai között. – Téged soha nem érdekelt az, hogy nem akarták, hogy velem legyél. Ha velem akartál lenni, akkor jöttél és mellettem voltál. Előtted az sem volt akadály, hogy a világ két különböző pontján éltünk, elérted, hogy beléd essek és megváltoztassam az egész gondolkodásomat. Arról nem is besszélve, hogy már azelőtt is híresnek számítottál, hogy elkezdtünk járni, pontosan tudod mivel jár a hírnév, de tudod kezelni.
– Kezelni, mi? – jegyezte meg a fiatalabb gúnyosan azokra az alkalmakra gondolva, amikor szánt szándékkal került az újságok címlapjára.
– Igen, ebbe az is beleszámít, hogy botrányt csinálsz, hogy hírverést kapjon az új könyved vagy a legújabb filmem. Ami szerintem még mindig hülye ötlet…
– Egy hülye ötlet nem hülye, ha működik – öltötte ki a nyelvét az írónő, miközben vállat vont.
Feiyu boldog volt, hogy most ilyen könnyen meg tudta nyugtatni Wendy-t, és újra gyönyörködhetett a göndör hajú mosolyában.
– Sokszor mondtam már, hogy ne öltögesd a nyelved, vagy leharapom – húzta fél oldalas mosolyra az ajkait az idősebb, amitől a lányt újra átjárta az az izgatottság, ami a legelső csókjuk előtt Yanlin lakásának a teraszán, mikor a fekete hajú ugyanígy mosolygott rá.
– Úgyse mered – nézett rá kihívóan a zöld hajú, mire a színész abban a pillanatban hajolt is, hogy úgy csókolja a fiatalabbat, hogy arra se emlékezzen, miért sírt percekkel korábban.