Őszbe burkolódzott a táj. Egy tágas parkban a padon ülve elmélkedtem. Egész lényem körül színes falevelek hullottak alá és mindről visszaverődtek a nap gyenge kis sugarai. Oly szépen csillogott a táj, mintha csak gyöngyök sokaságát dobálták volna szerte. Gondolataim, mint apró kis buborékok keringtek körülöttem. Az egyik azt mondta: „A politikai nézetek megvitatása”. Még az kéne, hogy én itt ilyen dolgokkal bemocskoljam e szép táj harmóniáját. A másodikhoz fordultam: „Mit vegyek anyának a két hónap múlva tartandó szülinapjára?” Mik ezek a furcsa gondolatok? Ráérek még ezen töprengeni. Mondtam agyamat megkérdőjelezve. Valami olyasféle dolog kellene, ami a szép ősszel egyenrangú. Tömegestül durrantak ki a gondolat buborékok, még csak nem hirtelen megállt jobb oldalamon egy kis gondolat foszlány. Felé fordítottam fejem majd kicsit megrémülve ki pukkadt elöttem. Egy betűt sikerült elolvasnom róla: „ ő ”. Kicsit feljebb tekintettem ott, ahol eltűnt a foszlány. Akkor már értettem az üzenetet. Egy gyönyörű fiatal hölgy ült a tőlem nem messzi padon. Nyugalomban könyvet olvasott. Hosszú gesztenyebarna haján és smaragd zöld szemén mosolyogva cikázott a nap sugara. Olyan volt haja, mint az esti ég mit csillagok ezrei töltenek be. Egyszer-egyszer percenként oda-oda pillantottam, hogy még ha csak egy pillanatra is, de csodálhassam szépségét, na meg tudni akartam mit olvas. Az emberek kik a bal oldalamon ültek, furcsállhatták, hogy miért olyan mintha rángatózna a nyakam, de mások gondolataira fittyet hányva folytattam tovább kis „ kukkoló aktivitásomat.” Akárhogy is próbáltam hátrább, előrébb vagy közelebb hajolni, sehogy sem láttam a címet a borítón. Ezzel jár, ha az ember szeme rossz és szemüvegre kényszerül, aztán hogy azzal a szemüveggel milyen messze lát az már az ő baja. Fél óra után megelégeltem a folytonos nyak rángatást, mert zsibbadni is kezdett meg aztán a végén azt hiszik valami bajom van, hogy rángatózok jobbra-balra. Felemeltem magam mellől kalapom, fejemre helyeztem majd pár csont roppanás társaságában feltápászkodtam a már általam jól bemelegített padról. Komótosan azon ösvény felé vettem az irányt amerre a hölgy ült, hátha az úton elmenve megláthatom a könyv címét, mert már nagyon érdekelt. Ahogy körülbelül egy vonalba értem vele, kémlelni kezdtem a könyvet, ám balszerencsémre, gondolom elzsibbadt a hölgy dereka ezért kicsivel oldalába helyezte a testét. Ezzel nem is volt baj, csak közben meg az apró ujjait pont úgy helyezte a borítóra, hogy én abból a szemszögből végképp ne lássam a könyv címét. Azért ilyen szerencsém is csak nekem lehet, morgolódtam magamban. Gondolkoztam mit is tehetnék még az ügyben, hogy végre fény derüljön a könyv kilétére. Aztán csak még dühösebb lettem a sok gondolattól, amiknek baklövés lett volna a vége, ezért minden ment a levesbe és felbátorodva, kis léptekkel egyre közelebb lépkedtem majd jobbról, balról is szemléltem hátha megakadhat a szemem a címen. Elkapott a láz, csak mentem és mentem egyre közelebb, nem figyelve mennyire is vagyok közel. Végül csak megleltem a pontot, ahonnan végre láthatom a címet. Nagy mosollyal arcomon olvasásba kezdtem volna, ám a balszerencse megelőzött. Megbotlottam egy kőben, ami megbújt a lehullt levelek alatt. Egy lábon próbáltam egyensúlyozni. A bénázásomra már a könyvbe bújt hölgy is felfigyelt. Megrémült majd erőt véve magán, segíteni próbált. A végére már ő sem volt egyensúlyban. Mindketten estünk egy nagyot. Amint láttam, hogy szegényt is magammal rántottam, mint férfi gyorsan feltápászkodtam majd azonnal kezemet nyújtva felhúztam.
– Kérem bocsásson meg, nem esett semmi baja? – Kérdeztem alázatosan a lányt.
Ő csak nevetni kezdett és így szólt:
– Kutya bajom jó uram, semmi okom haragudni magára. Mit nézett annyira a padon? Csaknem engem nézet? – Kérdezte a lány.
– Nem-nem kérem, a könyvet, vagyis magát, vagyis mindkettőt. – Mondtam hebegve és közben még az arcom is vér vörös volt.
– A könyvet? Érdekesnek találta a borítót?
Nem jöttek szavak a számra, ám akkor visszagondoltam a kis betűre: „ ő ”. Akkor rájöttem, hogy nem kell visszafognom magam és hebegve lelécelni, csak is egy jel lehetett az a kis gondoltat buborék.
– Voltaképp valóban a könyvet néztem, ám csak is azért, hogy megtudjam mi jót olvas az a szép lány a mellettem lévő padon.
– Ez kedves öntől. Jöjjön üljön csak mellém, megmutatom, ha szeretné.
Én gondolkodás nélkül mellé ültem.
– A könyv címe: Csalóka Ősz. Tele van jobbnál jobb rövid novellákkal. Épp az imént majdnem az egyik végére értem, ami eddig a legjobban tetszik, a címe: Levél borította pad. Tudja uram igen furcsa, de hasonlított az egész története a mi szituációnkra. Egy férfi és egy hölgy véletlen találkozása egy padon, ősszel a parkban. Annyiban még is különbözik, hogy szerelem is van benne. – Mesélte élvezettel a lány.
– Tudja a mi történetünk még nem lett befejezve, mit szólna hozzá, ha a mi történetünk is tartalmazná azt az apró varázst, ha elhívnám egy kávéra igent mondana? – Mondtam miközben úgy csorgott rólam a víz mintha bőröm alól a Duna minden vize folyt volna ki.
– Igennel válaszolnék, de jó kávézó legyen, nem mindegy hol tartsuk a legelső randevút. – Mondta nagyokat nevetve a lány.
– Már azt hittem nemmel felelsz, tényleg a nevedet még nem is kérdeztem, hogy hívnak?
– Mardics Magdolna, és neked?
– Sebők Richárd. – Válaszoltam neki.
– Hát akkor Richárd kezdjünk egy új fejezetet az életben, amit csak Magdi és Ricsi szerelmeként fogunk ismerni.
– Induljunk is akkor, egy percet se pazaroljunk tovább a napból.
Azzal boldogan megindultunk egy általam nagyon kedvelt kávézóba.
Magdolna és Richárd a nagy sietségben a padon felejtették a könyvet. A szél felerősödött és lapozni kezdte, még majdnem az említett novella végéig nem lapozott, arra a részre, amit már nem sikerült elolvasnia Magdolnának sem a felfordulás miatt. Egy név volt benne :Mardics Magdolna.