A lány

1991 január 19-én egy viharos napon megszületett Fanni, egy hónappal a kiírt időpont előtt. Nem sietett ő erre a világra, csak a szülei alkoholfogyasztása közben az apja belerúgott az anyja hasába. Döcögős volt már a születés is, kevés súllyal született, egy hónapot a kórházban töltött, mialatt a szülei alig voltak bent mellette.
Javarészt a nagymamája nevelte, bár az elején voltak jó emlékei a szüleivel, egészen addig ameddig betöltötte a hatodik életévét. Akkor megszületett a húga és az eddigi mellékszereplő funkciójából átkerült a mindenért hibás, semmire sem jó kategóriába.
Hat évesen szembesült először azzal, hogy milyen úgy tagja lenni egy családnak, hogy csak a létszámot növeli, de érzelmileg, mintha nem is a szülei lennének, hanem valami idegenek.
A szülei abba hagyták az ivászatot már, amikor kiderült, hogy édesanyja állapotos kishúgával, és mondhatni idilli csaladi életet éltek, kivéve Fanni szemszögéből. Legfőképpen a születésnapokat utálta, leginkább a sajátját, fájt látni, hogyan készülnek minden évben a húgának mindenféle ajándékokkal, az ő szülinapján pedig összeütött az anyja egy kevert tésztát, kapott egy boldog szülinapot, és azzal kitessékelték az udvarra. Egyedül csak a nagymamája készült évről-évre, ő tudta Fanni minden gondolatát, érzéseit és fájdalmat, de beleszólni nem tudott, mert rokkantsága miatt, a fiától függött, és amikor egyszer ezt szóvá tette kellőképpen elmagyarázták neki, hogy hol a helye. Ajándékot nem tudott venni neki, de mindig kötött neki pulóvereket, készített neki lekváros palacsintát, vagy épp azt, amire futotta a dugi pénzéből.
Igazi mentsvár volt Fanninak, hogy bár hiába nem tud semmit tenni érte, mégis jó, hogy valakije van ebben a nagyvilágban. Az óvodában visszahúzódó volt, csak messziről szemlélte, ahogyan a többiek együtt játszanak, és azt remélte, hogy majd ha iskolás lesz új gyerekek között, majd talál magának egy barátot.
Az iskolakezdés nagyon jóra sikerült, mindenki kedvesen fogadta, és örömmel töltötte el az, hogy most töb időt tölthet a mamájával, mert a szüleinek nem volt idejük vele együtt tanulni, lefoglalta őket a húga énektehetsége, és hogy jobbnál-jobb tanárhoz vigyék magánórára.
Sajnos hamar rádöbbent, hogy ő az iskolában is túlontúl kell teljesítsen, különben büntetést kap, míg a húgának elég volt az elégséges jegy, neki kitűnőt kellett szereznie minden tantárgyból. Minden elégséges jegy után sírva hallgatta végig, ahogy az apja arról prédikál, hogy szégyent hoz a családra, és legalább a jegyei legyenek jók, hogyha egyébre amúgy sem alkalmas.
Beletörődött ebbe a sorba, erején felül teljesített, hogy mindenkinek megfeleljen, közben pedig alig bírta leplezni napközben a sírógörcsöket, és a félelmet attól, hogy elégséges, vagy annál kisebb jegyet tud csak kapni, és újra végig kell hallgatnia, hogy, ő bizony semmire sem jó.
Hamar feltűnt a többi társának, hogy nagyon sokat tanul, mindenből kiváló jegye lesz, és elkezdték csúfolni, hogy stréber. A fiúk minden nap csúfolták az öltözéke miatt, mert sosem kapott új ruhákat, csak azok voltak, amiket a bolhapiacon beszereztek neki, a lányok kiközösítették, és megalázták naponta különböző módszerrel. Volt,hogy az ételét dobták ki, volt hogy a tolltartóját dobták a wcbe és megesett az is, hogy rágógumikat ragasztottak a hajába.
Kisírt szemekkel érkezett naponta haza, és a szülői támogatás helyett, csak megtöbb megszégyenítő pillanatban volt része. Nagymamájának a szíve szakadt meg, amikor minden nap végig kellett hallgatnia mi történik szeretett unokájával.
Ezeket az éveket követően, egy márciusi délben Fanni az iskolából haza érve a nagymamájához indult, hogy kisírja magát az egyetlen embernek, aki őt érti, de ahogy belépett az ajtón, és megpillantotta a nagymamáját az ágyon fekve, kezében a Bibliával, tudta, hogy baj van, hiába kérlelte, hogy nyissa ki a szemét, midnen hiábavaló volt. Örökre elaludt.
Egy világ tört össze benne, mikor sírva kérte a szülei segítségét, hogy mentőt hívjanak, ők szemrebbenés nélkül folytatták a párbeszédet a húga eredményeiről, és csak annyit szóltak ” lejárt az idő, ez van”.
Attól a pillanattól kezdve Fanni sosem sírt többé bármennyire is bántották, megszégyenítették minden lehetséges módon, de neki a legnagyobb fájdalom mégis az volt, hogy Isten elvette azt az embert, aki őt egy kicsit is szerette.
Bezárta a szívét egy olyan kalitkába, aminek a kulcsát minden egyes évvel mélyebbre ásta, és egy idő után elfogadta, hogy őt bizony senki sem szeretheti, és az emlékein kívül senki sem fogja meg a kezét, és vezeti a helyes irányba.